Figyelő, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-53. szám)

1975-07-02 / 27. szám

2 Adómódosítás, közérdekből A közvélemény minden bizonnyal megnyugvással és egyetértéssel fo­gadja a pénzügyminiszter adóren­delet módosítását, az általános jö­vedelemadóról 67óló jogszabály néhány rendelkezésének megváltoz­tatását. Megnyugvással és egyetér­téssel, mert a szóban forgó módosí­tások a szigorúbb ellenőrzést és az igazságosabb teherviselést tűzték ki célul. Sokrétű kérdésről van szó, hiszen a jövedelemadózás nem­csak a kisiparosokat érinti, de vo­natkozik például a fizetővendég szolgáltatásban résztvevőkre is. Az kétségtelen, hogy az általá­nos jövedelemadó rendszere az ed­digi tapasztalatok szerint bevált, s megfelelő végrehajtás esetén al­kalmas arra, hogy a kisiparosok is a törvény szabta módon, legális jö­vedelmeik arányában viseljék az adóterheket. Most egész pontosan arról van szó, hogy a vállalatok és a szövetkezetek megrendelésére dolgozó kisiparosok adóztatási mód­szerén kívánnak változtatni. Még­pedig úgy, hogy a jövőben az ezer forintnál nagyobb megrendeléseket a vállalatok és a szövetkezetek csak az adóközösségeken keresztül fizethetik ki. A kisiparosok az adó­közösségektől kapják meg követe­léseiket, a közterhek levonása után. Ennek persze van olyan hasznos oldala is, hogy egyszerűsödik a vállalatok ügyintézése. Az sem lé­nyegtelen, hogy a kisipari termel­tető vállalatok, az ingatlankezelő­­szervezetek, a lakásszövetkezetek és a költségvetésből gazdálkodó intéz­mények a jövőben is közvetlenül kifizethetik a munkadíjakat a kis­iparosoknak. A magyarázat: ezek is közvetlenül vagy közvetve a la­kosság érdekében végeztetnek fő­leg szolgáltató, illetve javító mun­kákat. Csak helyeselhetjük a módosító rendelkezéseknek az előbbivel ösz­­szefüggő tendenciáját, azt tudniil­lik, hogy ilyen formán talán na­gyobb érdekeltségük lesz a kisipa­rosoknak abban, hogy gyakrabban és szélesebb körben álljanak a la­kosság rendelkezésére. Megjegyez­hetjük még, hogy az évi 100 ezer forintnál nagyobb jövedelemmel rendelkező kisiparosok aránya 6,7 százalék, ami többek között azt is jelzi, hogy helyes az az adópoliti­kai törekvés, miszerint a kiugróan magas jövedelműeknek kell a na­gyobb adóterheket viselniök. A progresszivitás érvényesítésével már eddig is az előbb említett ka­tegóriába tartozók fizették a kis­iparosok adóterhének 46 százalékát. S szóljunk, ha röviden is a mó­dosító rendelkezéseknek arról a ré­széről, amely a fizetővendég-szobá­kat kiadókra vonatkozik. Tudjuk, hogy e téren is mind több visszás­ságra és aránytalanságra derült fény az elmúlt években, ideje volt tehát, hogy rendet teremtsenek. Az tény, hogy jelenlegi helyzetünkben, az idegenforgalom zavartalan lebo­nyolítása érdekében, szükség van a fizetővendég-szolgálatra. Ez a háló­zat egy időben százezer vendég el­helyezését teszi lehetővé. Helyeselhetjük, hogy előnyt ad­nak azoknak, akik az idegenforgal­mi szervek közreműködésével ad­ják ki üdülőiket, s a magasabb be­vételek esetén a mostaninál na­gyobb összegű adót fizetnek majd. Ugyanígy azzal is egyetértünk, hogy az egyénileg, tehát közvetlenül ki­adott szobáknál, üdülőknél már 50 ezer forint felett emelkedik jelen­tősebb mértékben az adó. Jó lenne, ha az illetékesek, első­sorban a tanácsok mindenképpen elsőrendű fontosságúnak tartanák a jövedelemadózás ellenőrzését és a gyakorlatban bizonyítanák be, hogy a most hozott módosító rendelke­zések nemcsak az állam javát szol­gálják, de az igazságosabb teher­viselést — tehát a közügyeket is. (..) KOLLEKTÍV TEHER - EGYÉNI BIZTONSÁG (Folytatás az 1. oldalról) sok emelkedését: a szolgáltatások színvo­nalának folyamatos emelkedése, új szol­gáltatások bevezetése; továbbá a kereset­­pótló készpénzszolgáltatásoknál és a nyugdíjnál a bérszínvonal fokozatos emelkedése. A keresetveszteség pótlására szolgáló táppénzkiadások a 75 százalékos és a gyermekápolási táppénz bevezetésével, a kórházi ápolási táppénz rendszeresítésé­vel több mint a húszszorosára, a terhes­ségi-gyermekágyi segélyekre fordított összegek 1955-től a tízszeresére emelked­tek. Az 1953. évi anya- és gyermekvédelmi intézkedések, a terhességi-gyermekágyi segélyezési időtartamnak 1953. évben 20 hétre történő felemelése, az 1972. évi né­pesedéspolitikai intézkedések jelentősen hozzájárultak a gyermekneveléssel járó gondok enyhítéséhez. Hatásukra jelentő­sen megnövekedett a segélyben részesül­tek létszáma, a segélyezési napok száma, és a segélyekre fordított kiadások. Az anyaság további megbecsülése jut kife­jezésre a gyermekgondozási segély beve­zetésével, amelynek kiadásai 1970. évtől a kétszeresére emelkedtek. Jelentősen fejlődött az anya-, a csecsemő- és a gyer­mekvédelem, valamint a terhesgondozás és a szülészeti ellátás. A fekvőbeteg-ellátást szolgáló gyógy­intézeti ágyak számának növekedése, az ezzel együtt járó szervezeti változások (kórházi beutalási rendszer, betegirányí­­tás), a járó- és fekvőbeteg-ellátás kapcso­latának kiépítése, a gyógyszeres gyógyí­tás számottevő fejlődése is nagyban hoz­zájárultak a gyógyító, megelőző ellátás fejlődéséhez. Nyugdíjra 23 mil­iárd A társadalombiztosítás keretében a dolgozóknak és a családtagjaiknak nyúj­tott orvos-kórház­ rendelőintézeti ellátá­sára fordított költségek 1955. évhez ké­pest a hétszeresére emelkedtek. Ezek csak kiragadott példák, nincs hely valamennyi szolgáltatás tételes felsorolá­sára, de a legtöbb pénzt felemésztő szol­gáltatásokról külön is érdemes szólni. A kiadások közötti legnagyobb tétel — 1974-ben több mint 23 milliárd forint — a nyugdíj. S ennek szabályozása volt ta­lán a legbonyolultabb. A különböző (1952-ben, 1954-ben és 1959-ben életbe lé­pett) nyugdíjrendeletek minden törekvés ellenére is igazságtalanul — de szükség­szerűen — differenciálták a nyugdíjak összegét, s persze ez nemcsak a nyugdí­jasoknak okozott nehezen érthető és még nehezebben megoldható gondokat. A sza­bályozás nehézkességére csak egyetlen példa: a legutóbbi nyugdíjtörvény szerint az öregségi teljes nyugdíjhoz 1968-ban 23 évi, 1969-ben 24 évi, később már 25 évi szolgálati időt kellett igazolni. Ez esetben az úgynevezett törzsnyugdíj a munkabér­­átlag 50 százaléka volt, amit minden szol­gálati év után 1—1 százalékkal kiegészí­tettek. Aki hosszú szolgálati idővel — például 40 évvel — ment nyugállomány­ba, munkabér átlagának 70 százalékát kapta nyugdíjként, ha viszont valakinek nem volt meg a 25 évi munkaviszonya, de legalább 10 évet igazolt, akkor úgyne­vezett résznyugdíjat kaphatott, amely bo­nyolult számítások szerint az átlagbér 26,4 százaléka volt, viszont — mert így többnyire nem érték el a minimumként megállapított összeget — a nyugdíjat mégsem eszerint fizették. Ebben a rendszerben persze a legke­vésbé a nyugdíjba készülők ismerték ki magukat, s ennek a szabályozásnak a he­lyébe lépett most a mindenki számára könnyen áttekinthető, logikusan egységes új nyugdíjskála. Kezdődik 10 évi szolgá­lati idővel, amiért a havi átlagkereset 33 százaléka fizethető. 25 évig, minden év után 2 százalékkal, 26 és 32 év között évente 1 százalékkal, 33 és 42 év között évente 0,5 százalékkal emelkedik a nyug­díj összege. Arról sem szabad megfeled­kezni, hogy az új nyugdíjrendszer a to­­vábbdolgozásra ösztönző pótlékkal együtt komplett. (Csak emlékeztetőként: például a fizikai munkásoknál a nyugdíjkorhatá­ron túli, 3—4 évi munka jelentősen nö­veli a nyugdíjat. S erre a további mun­kára nem csupán az ország munkaerő­helyzete miatt van szükség, hangul azért is, mert a nyugdíjkorhatár sok — és sze­rencsére egyre több — esetben nem azo­nosítható a munkaképes kor­határával.) Családi pótlék­­ sok, mégis kevés A társadalombiztosítási kiadások ,má­sodik nagy tétele— tavaly 5 milliárd 182 millió forint — a családi pótlék. Ez a ha­talmas összeg — kevés. Két évvel koráb­bi adatok szerint a családok gyermeken­ként és havonta átlagosan 1230 forintot költöttek a gyermekek ellátására, s en­nek az összegnek akkor 15—20 százalékát fedezte a családi pótlék. Az arány, az időközben, történt emelés hatására válto­zott, de további gondot jelent, hogy pél­dául a pótlék összege — 2 gyermek ese­tén — akkor is 600 forint, ha az átlagos­nál alacsonyabb, vagy lényegesen maga­sabb jövedelmű családról van szó, s ak­kor is ennyi, ha két apróságról, vagy két kamaszról van szó. Ezek a jövőben megoldandó gondok közé tartoznak, rendezésükre az új tör­vény még nem vállalkozhatott. De a ren­delkezésre álló összeget a korábbinál ész­szerűbben, igazságosabban és új szemlé­let alapján osztja el. A jövőben családi pótlék csak annak folyósítható, akinek a háztartásában él a gyermek, tekintet nél­kül arra, hogy a gyermek után — a szülő, vagy más személy — fizet-e tartásdíjat. Sok feszültség oldódik meg azzal az új rendelkezéssel, mely szerint a családi pótlékra jogosító gyermekek számának a megállapításánál a szülő vérszerinti és örökbefogadott gyermekét minden eset­ben — tehát akkor is, ha nem él a ház­tartásában — figyelembe kell venni. Pél­dául: ha egy kétgyermekes házaspár el­válik és mindkettőjüknél egy-egy gyer­mek marad, akkor mindkét szülő két­gyermekesnek számít és a háztartásában é­lő egy gyermek után is kaphat családi pótlékot, ha nem egyedülálló. Lényegtelennek látszik, de éppen a kis­gyermekesek tudják, mennyire nem az, hogy a jövőben a családi pótlékot annak a hónapnak az első napjától kell folyó­sítani, amikor a gyermek született. (Ed­dig ugyanis előfordult, hogy csak a gyer­mek születése utáni második hónapban folyósították a családi pótlékot.) S végül a kiadás rovat harmadik leg­nagyobb tétele a táppénz, amire tavaly 5 milliárd 150 millió forintot költöttek. A jogosultságot szabályozó alapvető ren­­deletések nem változnak, de érdemes megnézni néhány — nem lényegtelen — módosítást. A táppénz alapját jelentő napi kereset felső határa 320-ról 400 fo­rintra változott. Bővül azoknak az eltar­tottaknak a köre, akik munkaviszonyban levő hozzátartozóik táppénzének 80 szá­zalékára jogosultak a kórházi ápolás ideje alatt, s az eddigieknél lényegesen hosszabb ideig kaphatnak táppénzt a gü­­­mőkóros betegek. Mindez tovább növeli majd a táppénz kiadásokat, ami érthető és természetes. Az azonban már kevésbé, hogy a kiadások eddig is meglepően gyors ütemben emelkedtek (az 1951. évi 249 millió forintról a már említett tavalyi több mint 5 milliárd forintra). Évről évre nagyobb a táppénzzel fizetett betegállo­mányban töltött napok száma és becslé­sek szerint a táppénzes betegek munká­ból való távolmaradása egyetlen év alatt 15 milliárd forinttal csökkenti a nemzeti termelés értékét (nem számítva a táp­pénzre kifizetett összeget). Érdekes kérdés: vajon más lenne-e a helyzet, ha a táppénzt — mert célja a be­tegség idején kiesett kereset pótlása — nem a szociális, hanem a munka szerinti elosztás körébe sorolnák? Következés­képpen a táppénz pénzügyi alapjait nem a társadalombiztosítás, hanem a munka­hely teremtené meg, s ezáltal közvetlenül is érdekelt lenne a táppénzes állomány csökkentésében. Például oly módon, hogy rendszeresen és szigorúan ellenőrizné a táppénzzel fizetett betegeket, hogy min­den lehető módon fejlesztené az üzem­­egészségügyet, a munkásvédelmet, vagyis hogy a jelenleginél több gondot fordíta­na a betegségek megelőzésére. gazdasági j­o­gg­yakorlati­ A biztosító fizetési kötelezettsége A biztosítási esemény sokszor vitatott fogalmát tisztázta egy perben a Legfel­sőbb Bíróság. Az ügy előzménye, hogy egy tsz-alkal­­mazott állandó tartós rokkantság esetére szerződést kötött az Állami Biztosítóval. Egy nap az illetőt súlyos baleset érte, megrokkant, és a biztosítótól a szerződés alapján járó összeg megfizetését kérte, de elutasították, mire pert indított. A Főrá­­si Bíróság megállapította, hogy a kereset alapos és az Állami Biztosítót a követelt összeg megfizetésére kötelezte. Fellebbe­zésre a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet jog­erőre emelte. Döntése indoklásában — a perben felmerült vita tisztázására — szükségesnek tartotta, hogy a biztosítási esemény fogalmának kérdésével is foglal­kozzék. — A Polgári Törvénykönyv értelmében biztosítási szerződés alapján a biztosító meghatározott jövőbeni esemény bekö­vetkezésétől függően, bizonyos összeg megfizetésére vagy más szolgáltatás tel­jesítésére, a biztosított, illetve a másik szerződő fél pedig a díj fizetésére kötele­zi magát — hangzik az ítélet. A biztosítá­si esemény lehet: 1. A szerződésben meg­állapított károsító eset. 2. Halál bekövet­kezése, meghatározott életkor elérése. 3. Testi sérülést, rokkantságot vagy halált okozó baleset. A törvény e rendelkezéseit elemezve, azoknak helyes értelmezése mellett, az állapítható meg, hogy a bizto­sítási esemény az a jövőbeni esemény vagy körülmény, amelynek bekövetkezté­hez a biztosító szolgáltatási kötelezett­sége fűződik. Vagyonbiztosításnál és bal­esetbiztosításnál az esemény bekövetke­zése bizonytalan, de ha megtörtént, ak­kor az objektíve megállapítható. — Ebben az esetben az esemény bekö­vetkezte nem vitatható — hangzik tovább a határozat. — Minthogy pedig nincs adat arra, hogy a szövetkezeti tag akár csak eshetőlegesen is akarta — illetve előidézte volna a súlyos balesetet, az Ál­lami Biztosító fizetési kötelezettsége fenn­áll. Állampolgári jog Az új társadalombiztosítási törvényt több évig tartó munka előzte meg. Volt mit felmérni, számbavenni és volt min töprengeniük a törvényhozóknak. A ko­­difikációban különös gonddal kellett el­járniuk, egyszerűsíteni, összevonni és ez­zel rendszerezettebbé, áttekinthetőbbé tenni a szabályokat, de minden eddigi jo­got megőrizni és a lehetőség szerint ki­terjeszteni, továbbfejleszteni. Vagy­ nemcsak­ új és ésszerűbb törvényt alk­ot, de megteremteni a fejlettebb tu­dalombiztosítási rendszer és egészsé­gllátás jogi alapjait és kereteit. Bizonyíték erre — többek kl, hogy 1975. július 1-től az egészség­látás állampolgári joggá változót, nem tartozik többé a társadalom tás körébe. Minden magyar állat joga, hogy szükség esetén ingyene, vizsgálatban, gyógykezelésben, ápolásban, szülészeti ellátásban, s a je­lenlegi feltételek mellett gyógyszer- és gyógyászati ellátás­ban részesüljön. S bár az új törvény megjelenése előtt is az or­szág lakosságának 99 százalék­a tartozott a biztosítottak körébe, ennek az intézke­désnek politikai jelentősége felbecsülhe­tetlen. Az új törvény pedig újabb jelen­tős lépés az idevágó párt és kormányha­tározatok végrehajtása útján, a korsze­rűbb társadalombiztosítás megteremté­séért. 9 ^5^ GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP FŐSZERKESZTŐ: dr. Garám József FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES: dr. Follinus János és dr. Varga György SZERKESZTŐSÉG: 1355 Budapest V., Alkotmány u. 10. Telefon: 312-553, 311-564, 117-064, 311-302 Kiadja : Hírlapkiadó Vállalat 1951* Budapest Vill., Blaha Lujza tér 1—3. Telefon: 313—180. 112—220 Felelős kiadó: Csellány Ferenc igazgató. Hirdetés *a felvétele: a Hírlapkiadó Vállalat reklámszolgálatánál. Telefon: 112—65! Előfizetési díj egy évre 96 forint. Belföldön terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalban, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál. (1908 Budapest V. József nádor tér 1.) Külföldre a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat terjeszti. (1389 Budapest, 149) __ Készült a Szikr­a Lapnyomdában. INDEX: 26 283 FIGYELŐ, 1975. JÚLIUS 2.

Next