Figyelő, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-06 / 27. szám

2 CUKOR A VILÁGPIACON (Folytatás az 1. oldalról) sőbb kiderült — nem is termesztenek cu­kornádat ... A rideg számok azonban mást látszanak igazolni: 1974-ben a vi­lág fogyasztása éppen annyival — egy millió tonnával — nőtt, mint a termelés, az export félmillió tonnával kevesebb volt, mint az előző esztendőben (!) — bár ez utóbbiban a már említett készlet­visszatartás is bizonyára szerepet ját­szott. A spekulánsokat talán az a korábban „dogmaszerű” szemlélet „fertőzte meg”, hogy a cukor nem tartozik az árrugalmas cikkek közé, kereslete magasabb árszín­vonalon sem csökkent. A fejlemények azonban ezt a nézetet is megcáfolták. A legnagyobb cukorfogyasztó (és importáló) országban, az Egyesült Államokban pél­dául két év leforgása alatt több mint tíz százalékkal csökkent az egy főre jutó cukorfelhasználás. „Az emberek egysze­rűen megtanulták, hogy kevesebb cukrot kell fogyasztaniuk” — írta a Fortune idén februárban, de a gazdasági szaklap azt is hozzátette: ez a visszaesés csak a termé­szetes cukor fogyasztására vonatkozott, a hiányzó mennyiséget ugyanis a kukori­cából előállított folyékony cukorral pó­tolták. (Természetesem, nem a háztartá­si, hanem az ipari felhasználásban.) Az Egyesült Államok azonban nem­csak a legnagyobb importőr, hanem a legnagyobb termelő is a cukorfronton. Termelése — 1976-ban 6,5 millió tonna — körülbelül azonos a Szovjetunióéval és valamivel nagyobb az utánuk következő Brazíliáénál és Kubáénál. (Ez utóbbi ter­méseredményeiről csak becsült adatok állnak rendelkezésre.) Az USA-ban ré­pából és nádból egyaránt készítenek cukrot. A cukornádtermelés, különösen az­után indult fejlődésnek , Floridában és a Mexikói-öböl környékén —, hogy a kubai forradalom győzelme után az Egye­sült Államok gyakorlatilag megszüntette kubai cukorimportját. Cukortörvény Az amerikai cukortermelés biztonsá­gát negyven éven keresztül az a törvény garantálta, amelyet annak idején, a „nagy depresszió” időszakában hoztak azzal a céllal, hogy — Franklin Delano Roose­velt szavaival — „a cukor árát a fogyasz­tók számára kedvező szinten tartsák, ugyanakkor a cukorrépa- és cukornád­­termesztést jövedelmezővé tegyék”. A cukortörvény a gyakorlatban — ezt ké­sőbb maga Roosevelt is belátta — első­sorban az iparnak kedvezett, amennyi­ben csak a cukor árának alsó határát tartotta fixen, felfelé az árak meglehető­sen szabadon mozogtak. Ez azáltal vált lehetségessé, hogy a törvény rendelkezé­seinek megfelelően a mindenkori impor­tot korlátok között tartották és így az nem támasztott árversenyt a külföldhöz képest jóval drágábban termelő cukor­iparnak. A 60-as és a 70-as éveikben a belföldi ár mindvégig magasabb volt a­­ vlágpiacinál, így nem teljesen alaptalan ama véleményt megkockáztatni, hogy az 1974. évi nagy felvásárlásokban esetleg a jövőbeni amerikai eladásokhoz fűzött remény is közrejátszott. A cukortörvény ugyanis 1974 végén „kimúlt”, a washing­toni törvényhozás — a fogyasztók érde­keire hivatkozva — nem kívánta azt meghosszabbítani, az amerikai piac is szabad vadászterület lett. A cukorfo­gyasztás már említett „önkorlátozása” azonban a viszonteladók lehetőségeit ala­posan megcsappantotta és — mint az adatok ezt kétségbevonhatatlanul bizo­nyítják — az amerikai piacon a cukor árának mozgása követte a világpiaci ten­denciát — lefelé. Politikai kérdés Az árzuhanást 1975—76-ban az sem ál­lította meg, hogy a Szovjetunió cukorter­melése a vártnál kisebb volt és mintegy négymillió tonnát importálnia kellett. E mennyiség döntő részét ugyanis Kubából vásárolja, külön egyezmény alapján, a je­lenlegi világpiacinál magasabb áron. A nádcukorexportőrök legfeljebb akkor re­mélhettek volna kedvezőbb fordulatot, ha a cukorrépatermesztésnek a 70-es évek első felében tapasztalt, nekik kedvező csökkenése folytatódik. Azonban — bizo­nyára épp a világpiaci „árcsúcs” hatásá­ra — 1975-től ellenkező, irányú folyamat indult meg, a világ répacukortermelése már abban az évben elérte a 72—73-as színvonalat (32 mi­llió tonna), tavaly pe­dig megközelítette­ a 34 millió tonnát. Mindennek következtében a fejlődő or­szágok részesedése a világ cukortermelé­sében az 1974-ben tapasztalt 57 százalék­hoz képest két év alatt 53 százalékra esett vissza. A Le Monde Diplomatique állí­tása szerint 1974—76 között a világ cu­kortermelésében bekövetkezett növeke­dés kizárólag a fejlett országok cukorré­patermelése felfutásának volt köszönhető. A cukortermelés — nemcsak nálunk, de a világ nagyon sok országában — alapvető politikai kérdés. Ugyancsak a Fortune írja: „Sok mérsékelt övi ország­ban, ahol jóval drágábban termelik a cukrot, mint a trópusokon, a hazai ter­melőket támogatják azért, hogy a szük­ségleteket elsősorban belülről elégítsék ki. Franciaország és az NSZK még a cu­kor exportját is szubvencionálja.” Ez a magatartás összefügg részben a cukor­nak az emberi táplálkozásban betöltött szerepével, részben a mezőgazdasági ter­melésre általában jellemző támogatási rendszerrel, hogy az agrárolló szétnyílá­sát elkerüljék. Nemcsak nádból és répából A nádból, illetve répából történő honi cukortermelésnek azonban két verseny­társa is akad. Egyrészt az ismét hallat­lanul olcsó import, másrészt a folyékony cukor, amelynek gyártása az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában egyre elterjedtebb lesz. Elméletileg az összes cukorfelhasználásnak több, mint ötven százalékát lehet ezzel a magas fruktóz­­tartalmú anyaggal helyettesíteni. Ez utóbbi eljárás versenyképességét il­letően ma még megoszlanak a vélemé­nyek. Az olcsó munkabérrel termelt nád­cukor importja azonban feltétlenül elő­nyösebbnek látszik a hazai termelésnél — legalábbis az Egyesült Államokban. Ha csak a nemzetközi cukorpiacot vala­milyen nemzetközi egyezménnyel nem szabályozzák. Az eddig érvényben volt cukoregyezmény — csakúgy, mint a ká­vé esetében — hatástalannak bizonyult a termelő fogyasztói érdekek összehan­golásában, a világpiaci áringadozások ki­küszöbölésében. Most a Carter-kormány­­zat — ennek adta jelét a párizsi észak­déli tárgyalásokon is — komolyabban törekszik a nyersanyagok nemzetközi ke­reskedelmének megrendszabályozására. Csakhogy ez nem kizárólag az állami po­litika szintjén dől el. Jelenleg — köz­vetve vagy közvetlenül — a transzna­cionális vállalatok tartják ellenőrzésük alatt a nemzetközi kávékereskedelem 70 és a nemzetközi cukorkereskedelem 55 százalékát. Lipovecz Iván ***** KISLEXIKON Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet - OECD A címben nem véletlenül szerepel a szervezet angol elnevezésének (Organisa­tion for Economic Cooperation and De­velopment) rövidítése, mert a magyar közgazdasági sajtóban, de a napilapokban is így használják. E szervezet elődje az Európai Gazdasági Együttműködési Szer­vezet (Organisation for European Econo­mic Cooperation — OEEC), amely 1948- ban a Marshall-terv lebonyolítására szer­veződött és célja Nyugat-Európa gazda­sági egyesítése volt. Az egyesítés első lé­pése az európai vámmentes övezet létre­hozása lett volna. Ez azonban nem jött létre, hanem a gazdasági érdekterületek között kialakult az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac), illetve az Európai Szabadkereskedelmi Társulás, így 1959- ben az OEEC megszűnt. Az USA szorgal­mazta azonban, hogy létrejöjjön egy olyan gazdasági szervezet, amelyben részt vesz és biztosítani tudja európai jelenlé­tét, fellendítheti piaci kapcsolatait. 1960- ban látott napvilágot az amerikai Dillon­­terv és már ez év végén 20 ország rész­vételével megalakult az OECD. A szer­vezet 1961-ben kezdte meg működését. Az OECD-nek jelenleg 25 tagországa van: Amerikai Egyesült Államok, Auszt­rália, Ausztria, Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Izland, Japán, Kanada, Luxemburg, Német Szö­vetségi Köztársaság, Norvégia, Olaszor­szág, Portugália, Spanyolország, Svájc, Svédország és Törökország, Jugoszlávia és Új-Zéland társult tagok. A szervezetben az európai országok túlsúlya érvényesül. Az OECD működésének célja igen ál­talános jellegű. A tagországok gazdasági szintjének,-­­ foglalkoztatottságának és életszínvonalának maximális emelését, a pénzügyi stabilitás fenntartását, a fej­lesztési segélynyújtás koordinálását és tö­kéletesítését, a világkereskedelem fejlesz­tését tekinti fő feladatnak. Az OECD nem törekszik arra, hogy a nemzeti döntés­­hozatali rendszert nemzetekfelettivel váltsa fel, tehát inkább konzultatív szer­vezet. Az OECD legfőbb szerve a Tanács, amelyben valamennyi tagország képvisel­teti magát. A „miniszteri tanács elnöke” címet viselő elnököt és két helyettesét évente újraválasztják Döntéseit három alapvető formában: kötelező erejű hatá­rozatok (belső ügyrendi kérdésekben), ajánlások és egyezmények alakjában. A döntéseket a kötelező egyhangúság elve alapján hozzák meg. A Végrehajtó Bi­zottság a Tanácsnak alárendelt ügyveze­tő szerv, 15 tagja van. A Titkárság, amelynek élén a főtitkár áll, sok igazga­tóságra és főosztályra tagolódik. A szervezet munkastílusát a bizottsági munka jellemzi. Jelenleg 27 bizottság működik az OECD keretei között. Ezek a bizottságok részben gazdaságpolitikai jel­legűek (például Gazdaságpolitikai Bizott­ság, Gazdaságfejlesztési Programbizott­ság, Technikai Együttműködési Bizottság, Fizetési Bizottság, Adóbizottság), részben szakmai jellegűek. (Például Ipari Bizott­ság, Kereskedelmi Bizottság, Idegenfor­galmi Bizottság, Olajbizottság, Energia­bizottság, Atomenergia Ügynökség, Me­zőgazdasági és Halászati Bizottság.) Az OECD-ben jelentős gazdasági elem­ző tevékenység folyik és a szervezet gaz­dasági előrejelzéseinek nagy figyelmet szentelnek a gazdasági szakemberek. Az OECD legjelentősebb kiadványai: The OECD Economic Outlook (kétéven­te), Economic Surveys by the OECD (évente, minden országra vonatkozóan) Foreign Trade Statistics Bulletin (negyed­évente), Main Economic Indicators (ha­vonta) Foreign Trade Statistics. —1. — n. Kutatási vagy vállalkozási szerződés Egy fővárosi gyár az egyik kutató in­tézetet két nagyfrekvenciás generátor el­készítésével és szállításával bízta meg. Később a gyár az intézet ellen pert in­dított, amelyben annak megállapítását kérte, hogy nem vállalkozási, hanem ku­tatási-fejlesztési szerződést kötött, tehát a megállapodásban helytelenül tüntették fel, hogy vállalkozási szerződésről van szó. Ezt alátámasztja az is, hogy két olyan kísérleti berendezést kellett elkészíteni, amilyet eddig még nem gyártottak. Vég­ső fokon az ügyben a Legfelsőbb Bíróság döntött, a keresetet elutasította. , Az ítélet indokolása szerint a szóban­­forgó két generátor nem olyan termék, amelynek kialakítása, kikísérletezése csak most, a szerződés alapján történt. E generátorok bel- és külföldön egyaránt ismert berendezések, bár kétségtelenül egyedi gyártásúak, de a vállalkozási szer­ződés tárgya éppen ilyen egyedi termék létrehozása volt. A szóbanforgó szerző­désből az állapítható meg, hogy kutatási­fejlesztési eredmények bevezetésére és megvalósítására irányuló vállalkozási szerződésnek nem tekinthető. A gyár ál­tal hivatkozott rendeletben foglalt szabá­lyok a kis- és nagyüzemi kísérleti tevé­kenységre, prototípus, vagy mintakészü­lék előállítására, nullszéria gyártására és minden olyan tevékenységgel létrejött szerződésekre vonatkoznak, amelyek ku­tatási-fejlesztési eredmények gyakorlati megvalósításának előkészítésére irányul­nak. Ebben az esetben azonban a felek megállapodása nem kísérleti tevékeny­ségre irányult, a két berendezést proto­típus- vagy nullszériaként nem jelölték meg. Következésképpen a kísérleti tevé­kenység, a prototípus vagy nullszéria gyártása még akkor is kívülesik a szer­ződés körén, ha a vállalt szolgáltatás tel­jesítéséhez ezeknek vagy egy részüknek elvégzése, illetve elkészítése műszakilag szükséges feltétel volt Egyébként a vál­lalkozó — ezúttal a kutatóintézet — koc­kázatához tartozik, hogy ha új termék készítését vállalja, a szükséges tevékeny­séget miként végzi el. Nincs tehát aka­dálya, hogy a felek egyedi gyártású ter­mék esetén már akkor is vállalkozási szerződést kössenek, amikor a szóbanfor­gó termékre vonatkozó műszaki fejlesz­tési tevékenységet a szállító vagy a vál­lalkozó még el sem végezte. A továbbiakban a Legfelsőbb Bíróság a gyár kifogásával szemben, hogy a bíró­ság műszaki szakértőt nem hallgatott meg, leszögezte: a szerződési nyilatkoza­tot vita esetén úgy kell értelmezni, aho­gyan azt a másik félnek — a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülmé­nyeire tekintettel — a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kel­lett. Ehhez pedig műszaki szakértői vé­leményre nincsen szükség. — Téves a gyárnak az az érvelése is — hangzik tovább az ítélet —, hogy mi­után az intézetnek kutatási-fejlesztési te­vékenységre van szüksége, ez meghatá­rozza a vele kötött szerződés jellegét. Ez azt jelentené, hogy az intézet tevékeny­ségéhez tartozó és a kereskedelmi forga­lomban beszerezhető legegyszerűbb tö­megcikkre vonatkozó adás-vételi szerző­dést is kutatás-fejlesztési megállapodás­nak kellene tekinteni, ami nyilvánvaló képtelenség. FŐSZERKESZTŐ: dr. Garam József FŐSZERKESZTŐ HELYETTES: dr. Follinus János és dr. Varga György SZERKESZTŐSÉG: Budapest V., Alkotmány u. 10. Telefon: 312-553, 311-564, 117-064, 311-302 Telex: 22-6613 Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat 1959 Budapest VIII., Blatta Lujza tér 1—3. Telefon: 313—100, 142—520 Felelős kiadó: Csollány Ferenc igazgató Hirdetések felvétele: a Hírlapkiadó Vállalat reklámszolgálatánál Telefon: 142—654 Előfizetési díj egy évre 96 forint Belföldön terjeszti a Magyar Posta Előfizetheti­ bármely postahivatalban, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzemében és a Posta Központi Hírlapirodájánál (1900 Budapest V., József nádor tér L) Külföldre a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat terjeszti. (1389 Budapest, 149) 17—2625 Készült a Szikra Lapnyomdában. Felelős vezető: Sóder Imre Igazgató. HU ISSN 0015-086 X INDEX: 25238 GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP FIGYELŐ, 1977. JÚLIUS 6.

Next