Figyelő, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-06 / 27. szám
1989. július 6. ■■■■■S.ÚLYPONT.HH Az 1988. májusi pártértekezlet óta felgyorsult gazdasági reformmunkálatok keretében készült dokumentumokból a piaci reform és külgazdasági irányváltás markáns képe rajzolódik ki. A gazdaságpolitikai gyakorlat azonban a korábbi időszak már számtalanszor elmarasztalt gyengekezűsége és rögtönzései jegyében alakul. A szándéknyilatkozatok és a tettek közötti szakadék tehát nem csökkent, hanem nőtt. A szavak és tettek különbségét jelzi az államháztartási mérleg immár 100 milliárd forintos nagyságrendű hiánya, a támogatások folytatódó emelkedése, a krónikusan fizetésképtelen vállalatok felszámolásának elmaradása. Ráadásul az 1986 és 1988 között megindított 126 felszámolási eljárásból csak egyetlenegyet kezdeményezett az APEH, holott ezek a cégek a legtöbb pénzzel a költségvetésnek tartoznak. A vállalati likviditási zavarok áthidalását szolgáló adósságleírások és átütemezések mellett a vállalati sorban állás általánossá vált. Terjednek továbbá az új piacgazdasági formákat a veszteséges cégek átmentésére használó — torzító — nagyszabású gazdasági trükkök. Ilyen körülmények között a költségvetés gazdasági célú kiadási oldala természetesen mindig elszalad, míg a bevételek önkényes növelését az adótörvények korlátozzák. Egyáltalán nem megnyugtató az állami nagyberuházások helyzete sem: a recski és a dubicsányi bánya terve, a világkiállítás vagy a grandiózus autógyártási tervek jól mutatják, hogy az ország igen kényes belső és külső pénzügyi egyensúlyát másodlagosként kezelő döntési gyakorlat még egyáltalán nem a múlté. (A nagymarosi vízlépcső építésének egyébként örvendetes felfüggesztése ebből a szempontból nem áttörés.) Ebben a helyzetben elkerülhetetlen a költségvetési hiány felduzzadása és az infláció sem lassulhatott le. Ez utóbbi társadalmi hatásában aláássa a reformpolitika hitelét, közgazdaságilag pedig elgyengíti a piaci modellben központivá váló pénzügyi kategóriák ösztönző és kényszerítő hatását. A kritikai elemzés hiánya A reformmunkálatok a helybenjárás jeleit mutatják. Nehéz lenne például a szocialista piacgazdaság megteremtését szorgalmazó platform (Vö. FIGYELŐ, 1988/49.) és az 1. sz. albizottság egy évvel később született anyaga (Vö. FIGYELŐ, 1988/18.) közötti érdemi különbséget fölfedni. Ráadásul e dokumentumokban gyakran a „Fordulat és reform” több éve megfogalmazott megállapításai ismétlődnek. Hiányzik az 1984 és 1988 közötti időszak tapasztalatainak kritikai elemzése, az egyévi munkálkodás alatt alig születtek a jelenlegi állapotból a kívánatosba átvezető időszak útját megrajzoló javaslatok. Amennyiben ilyenek mégis születtek — ilyen a 2. sz. albizottság „Világgazdasági nyitás mint intézményi reform” című anyaga (FIGYELŐ, 1989/7.), vagy a Magyar Nemzeti Bankban a stabilizáció és a szigorú pénzügyi politika összefüggéséről készített elemzések, akkor ezek sem az 1989. évi, sem a későbbiekre szóló tényleges gazdaságpolitikai döntéshozatalt nem befolyásolták. Jó példája ennek az 1989. évi rubelaktívum eltűrése, a tervegyeztetés lényegében változatlan tovább folytatása, vagy az, hogy az importliberalizálást eredetileg változatlan árfolyam mellett kívánták volna bevezetni. Az 1984 és 1988 közötti időszak kritikai elemzése híján továbbra is életben vannak a háztartások és a vállalatok tevékenységét gúzsba kötő szabályok, léteznek a gazdasági rendészettől a népi ellenőrzésig terjedő kontrollálatlanul ellenőrző szervek, és nem utolsósorban működnek egyéb, gyakorlatilag megbukott, hibás konstrukciók is. Ez utóbbiak közül elég a „csődeljárás csődjére”, a vállalatok banktulajdonára, a vállalati tanácsok rendszerére, továbbá az önálló monetáris és megtakarításpolitika hiányára utalni. Márpedig ameddig a konstrukciós hibákat a ma működő mechanizmusból ki nem iktatjuk, addig újabb lépéseink jó része is valószínűleg előre nem látható diszfunkcionális hatást vált ki. Betliző államigazgatás Ebben a helyzetben nem meglepő, ha az államigazgatás betlizik: senki sem kíván a szekér felborítójának szerepében feltűnni. Ezért természetes törekvésként már a végrehajtás felső, középszintjén elkezdődik a radikális javaslatok felvizezése, a napi gyakorlatba integrálása. Például döntéshozói körökben továbbra is erősen él az az illúzió, hogy a KGST, ha nem is dinamizáló, de stabilizáló tényezője lesz a közeli és középtávú jövőben is a magyar gazdaságnak. Ennek megfelelően a világgazdasági nyitásról szóló programtervezetet gyakorlatilag úgy értelmezik át, hogy a KGST-kereskedelemben nem a kialakult gazdasági együttműködés mértékét kell csökkenteni, hanem a meglévő elszámolási rendszert kell úgy korszerűsíteni, hogy e területen is érvényesüljenek a piaci viszonyok. Holott a 2. sz. albizottság „Világgazdasági nyitás mint intézményi reform” című anyagának kiindulópontja éppen a KGST-beli kapcsolatrendszer jelenlegi gondjainak várható válsággá éleződése volt, és az erre való válaszra fogalmazódtak meg ajánlások. Ebben a megközelítésben világos, hogy az elszámolási rend megváltoztatása önmagában értelmetlen, hiszen még a folyó dollárelszámolás is elkerülhetetlenül barterré fajul, ha a partnerországok mechanizmusa és gazdaságpolitikai súlypontképzése a régiben marad. A kulcskérdés nem a szovjet féltől kicsikarandó kompenzáció, mivel az élet Magyarországot már lépéskényszerbe hozta, és változtatni akkor is kell, ha egy garas kompenzációt sem kapunk. Nem ezért és ennek függvényében kell tehát a gazdaságpolitika és ennek részeként a kereskedelempolitika irányát, céljait, minőségi vonásait és eszközrendszerét átalakítani, hanem önálló kezdeményezésre, saját érdekből, azért, hogy az előre látható rosszra időben fölkészüljünk. A KGST-beli forgalom sem a műszaki korszerűsítés, sem a minőség, sem egyéb reáltényezői folytán nem képes a magyar gazdaság világgazdasági illeszkedésének elősegítésére. Mivel a sokoldalú mechanizmus minősége hoszszabb ideig nem változik, az ehhez való kapcsolódásunk módja alapvető átértékelésre szorul. Politikai nyilatkozataink ellenére a KGST direktív rendjét már az indirekt rendszerhez se tudtuk illeszteni, s még kevésbé leszünk erre képesek a majdani piacgazdaságban. Ezért — bár a KGST- ből való kilépés nem javasolható — a sokoldalú mechanizmus logikájából és rendszeréből való kikerülés elemi érdek, és a belső piacgazdasági reform megvalósításának előfeltétele is. A KGST-országokkal lebonyolított áruforgalom intenzitása részben kínálatunk kölcsönös gyengesége, részben a kereskedelem szerkezeti átrendezésében szembenálló érdekeink miatt elkerülhetetlenül összezsugorodik. Ezt a folyamatot nem érdekünk lassítani, mert csak a világgazdasági korszerűsödés fő áramába történt visszalépésünket követően tudunk szocialista partnereinkkel úgy integrálódni, hogy azzal egymást segítsük, ne pedig versenyképtelen cikkeinket tukmáljuk egymásra. Az állami cselekvés középpontjába tehát az átstruktúrálódás előmozdításának, nem pedig az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó „szülési fájdalmak” mérséklésének kellett volna kerülnie. Ami megbukott, azt nem kell életben tartani, hanem a helyébe lépő újnak kell hitelt, tőkét és nem gazdasági jellegű segítséget adni. Ez a követelményrendszer homlokegyenest ellentétes azzal a gyakorlattal, amely szerint az ágazati irányítás, a tervhivatal és a Nemzeti Bank a magyar—szovjet kapcsolatok 1995-ig várható fejleményeit szabályozni kívánja. Az iparban a gépipari kapacitások „átmentése”, a mezőgazdaságban a kivitel növelése, a tervhivatal részéről a folyamatok központi kézben tarthatósága és — a Nemzeti Bankkal közösen — a változtatás költségeinek túlértékelése — a semmittevés meredeken növekvő költségeinek egyidejű elhallgatásával — került előtérbe. Megalapozatlan számítások A magyar—szovjet kétoldalú kapcsolatrendszer átalakítása kapcsán úgy tűnik, nem volt szerencsés, hogy a felső szintű tárgyalásokon egyoldalúan az elszámolási rend megváltoztatása került a Figyelem előterébe, és hátrasorolódott a lényeg: a KGST államközi kötelezettségrendszerétől való elszakadás, a drasztikus forgalomszűkülés és ennek következménye. Az elszámolási rend ugyanis másodlagos, az állami tételes kötelezettségvállalás fenntartásához, illetve megszüntetéséhez képest. Ebből adódóan csak igen gyengén megalapozott számítások végezhetők a „mit hoz a jövő” kérdésében. Valamennyi számítás , így a szabaddevizás elszámolásra való átállás 1,8 milliárd dollárnyi egyszeri veszteséget kimutató is — az 1989. évi tényleges forgalmi szintet feltételezi, valamint a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési Bank 1 dollárt 62 kopejkára értékelő árfolyamával számol, ami bizonyára nagyságrendileg téves. Az anyag- és energiaimport szinten tartása sem megalapozott. Ez a törekvés nem is érthető, hiszen számos olyan fejlődő országnál van évek óta kijöveteli nehézségünk, melyek csak olajjal vagy más nyersanyaggal tudnak fizetni. A szovjet kínálat és kereslet magyar érdekektől eltérő volta, valamint a bilaterális egyensúly évenkénti szigorú megőrzésének követelménye miatt a két ország külkereskedelmi forgalma 1995-ig a felére csökkenhet. A számításoknál nem lehet figyelembe venni a termékszerkezet-váltásból és az alkalmazkodási folyamatok beindulásából adódó hatásokat. Márpedig ha ilyenek nincsenek vagy nem jelentősek, akkor a reformot jobb elfelejteni. Ha Lengyelország 1986 és 1988 között is 8 millárd dollárra tudta növelni hagyományosan 6 milliárdos exportját, ha a törökök 1980 és 1986 között a 2,5-szeresére tudták növelni konvertibilis kivitelüket, akkor a piachiányra vagy strukturális lehetetlenségre való hivatkozás komolytalan. Valószínű, hogy matematikai modellben nem jelezhető előre se a mikro-, se a makroszerkezeti elmozdulás konkrét hiánya, holott éppen ez az elmozdulás az intézkedésekkel kiváltandó folyamatok lényege, így a piacváltás költségei e nyereséghez, nem pedig a jelen helyzethez mérendők. A cél éppen az lenne, hogy az 1957 és 1987 közötti időszaktól eltérően a látszólag könnyen és tényszerűen bemutatható statikus hátrányok és előnyök miatt végre ne mondjunk le a dinamikus előnyökről, s ne hunyjunk szemet a dinamikus hátrányok felett. (Ez már a szovjet vasérc minőségénél kezdődik és a termék bonyolultságának arányában a mértani haladvány szerint nő.) A változtatás lényege olyan magyarországi szabályozás és irányítási megoldás bevezetését célozná, amely lehetővé tenné a KGST-országokkal folytatott forgalomban az előnyök és költségek döntően vállalati szintű mérlegelését, azaz a gyártási és kereskedelmi döntések vállalatokhoz való decentralizálását. A hipotetikus számítások helyett ennek konkrét formáira kellene az államigazgatási munkát összpontosítani. Az ilyenkor szokásos ellenérv — hogyan tárgyalhat egy magyar vállalat szovjet minisztériummal — elesik, hiszen a nyugati világ számtalan vállalata számára ez nem okoz gondot, mint ahogy a szovjet partnernek sem. E szabályoknál az export- és importkontingensek árveréses értékesítése mellett a transzferábilis rubel devizabörzéje, továbbá — nagyon téves döntések esetén — a csőd lehetősége játszhat fontos szabályozó szerepet. Megítélésem szerint csak e szabályok részletes kimunkálása után kellene — ha kell — az elszámolások valutájáról államközi szinten tárgyalni. A vállalatok jó része valószínűleg barterezni fog, ez azonban — önkéntesség esetén — már nem a magyar gazdasági rendszer egészét érintő kérdés. Az a szabaddevizás elszámolási rendre való áttöréstől se várható, hogy a viszonylat egészét ne kellene elkülönült szabályoknak alávetni. Éppen ezért ezek kidolgozására kellene most összpontosítani. Az igazság órája A piaci rendszer kimunkálásával természetesen a költségvetés számára is it az igazság órája. Nem lehet a — mindenkori — „mai nehéz helyzetre" hivatkozva egy olyan értelmezhetetlen, mesterséges elemet, mint amilyen a katefa, érvényben tartani. Ezzel azonban döntően a költségvetési reform, nem pedig a viszonylati szabályozás, illetve a kereskedelempolitika keretében kell foglalkozni, jelezve, hogy ezeket a milliárdokat — ha ezt egyáltalán államilag muszáj elkölteni — más csatornán keresztül kell beszedni. Természetesen nem kerülhető el a különféle mezőgazdasági támogatások radikális leépítése sem, először az exporttámogatást kellene hatékonysági követelményhez kötve degresszívvé tenni, majd fölszámolni. A kormányzati reform keretében célszerű lenne az államigazgatást oly mértékben karcsúsítani, hogy az „illetékes szervek” számára méretükből és létszámukból adódóan se merülhessen fel az a lehetőség, hogy saját szerepüket széles termékkör gyártásának, valamint adásvételének megszervezésében és ellenőrzésében láthassák. A kormányszervek a piaci rendszerben üzletkötésre nem lesznek felhatalmazva, ezt pedig a bel- és külföld számára is mielőbb nyilvánosan deklarálni kellene. Ezzel párhuzamosan szerkezetkorszerűsítési és piacváltási kormányprogramot kellene meghirdetni — egységes feltételekhez kötött kedvezményekkel — a KGST-forgalom csökkenése miatt valóban nehéz helyzetbe kerülő egypiacos cégek életképessé tételére. Ehhez az átálláshoz pedig elsősorban nem a Szovjetunió, hanem a nemzetközi pénzügyi szervek és a működőtőke forrásait és szakértelmét lenne célszerű venni. A belső gazdaságpolitikai és intézményi fordulatnak elsőbbsége van a külgazdasági lépésekkel szemben, mert enélkül a korszerűbb külgazdasági mechanizmus is formálissá válik. A gazdaságpolitikának azonban nemcsak szavakban kell világgazdasági szemléletűnek lennie, hanem például képesnek kell lennie a mezőgazdasági termelés és kivitel radikális csökkentésére is. A prompt-inkasszó megszüntetése, a vállalatspecifikus támogatások kiiktatása, a kiviteli többlet folyamatos megakadályozása, a fizetésimérleg-helyzettel összhangban álló rubelárfolyam meghatározása, a transzferábilis rubel devizabörzéje, a több száz százalékos támogatottságú kiviteli cikkek haladéktalan kiiktatása az exportlistából még a tulajdonreform és más hosszú távú lépések beérése előtt is megteendő lépések. A magyar vállalatok saját kockázatra történő kapcsolatépítését a KGST-beli üzletfelekkel a reális közgazdasági feltételek automatikusan bővíthetővé teszik. A biztonságnak csak az illúzióját nyújtani képes kormányközi megállapodások hajszolása helyett inkább ezt kellene szorgalmazni. A leépülő exporttámogatás, a transzferábilis rubel reálissá váló árfolyamszintje és a behajthatatlan exportkövetelések miatt beálló csőd közgazdaságilag fogja korlátozni és megszűrni azt a ma korlátlannak tűnő magyar vállalati exporthajlandóságot, amelynek jelenleg hivatali úton kísérjünk meg — nem túl nagy sikerrel — határt szabni, így az objektív mérce által minősített vállalati döntések alapján választódhatnak ki az életben maradó és kihulló termékek és vállalatok, vagyis a termelési és a gyártmányszerkezet valóban megváltozhatna. CSABA IÁS.LÓ Vita a hároméves programról HELYBEN JÁRÁS