Figyelő, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-06 / 27. szám

1989. július 6. ■■■■■S.ÚLYPONT.HH ­ Az 1988. májusi pártértekezlet óta fel­gyorsult gazdasági reformmunkálatok ke­retében készült dokumentumokból a pia­ci reform és külgazdasági irányváltás markáns képe rajzolódik ki. A gazdaság­­politikai gyakorlat azonban a korábbi idő­szak már számtalanszor elmarasztalt gyengekezűsége és rögtönzései jegyé­ben alakul. A szándéknyilatkozatok és a tettek közötti szakadék tehát nem csök­kent, hanem nőtt. A szavak és tettek különbségét jelzi az államháztartási mér­leg immár 100 milliárd forintos nagyságrendű hiánya, a tá­mogatások folytatódó emelkedése, a krónikusan fizetés­képtelen vállalatok felszámolásának elmaradása. Ráadásul az 1986 és 1988 között megindított 126 felszámolási eljá­rásból csak egyetlenegyet kezdeményezett az APEH, holott ezek a cégek a legtöbb pénzzel a költségvetésnek tartoz­nak. A vállalati likviditási zavarok áthidalását szolgáló adósságleírások és átütemezések mellett a vállalati sorban állás általánossá vált. Terjednek továbbá az új piacgazda­sági formákat a veszteséges cégek átmentésére használó — torzító — nagyszabású gazdasági trükkök. Ilyen körülmé­nyek között a költségvetés gazdasági célú kiadási oldala természetesen mindig elszalad, míg a bevételek önkényes növelését az adótörvények korlátozzák. Egyáltalán nem megnyugtató az állami nagyberuházá­sok helyzete sem: a recski és a dubicsányi bánya terve, a világkiállítás vagy a grandiózus autógyártási tervek jól mu­tatják, hogy az ország igen kényes belső és külső pénzügyi egyensúlyát másodlagosként kezelő döntési gyakorlat még egyáltalán nem a múlté. (A nagymarosi vízlépcső építésé­nek egyébként örvendetes felfüggesztése ebből a szem­pontból nem áttörés.) Ebben a helyzetben elkerülhetetlen a költségvetési hiány felduzzadása és az infláció sem lassulhatott le. Ez utóbbi társadalmi hatásában aláássa a reformpolitika hitelét, köz­gazdaságilag pedig elgyengíti a piaci modellben központi­vá váló pénzügyi kategóriák ösztönző és kényszerítő hatá­sát. A kritikai elemzés hiánya A reformmunkálatok a helybenjárás jeleit mutatják. Nehéz lenne például a szocialista piacgazdaság megteremtését szorgalmazó platform (Vö. FIGYELŐ, 1988/49.) és az 1. sz. albizottság egy évvel később született anyaga (Vö. FI­GYELŐ, 1988/18.) közötti érdemi különbséget fölfedni. Ráadásul e dokumentumokban gyakran a „Fordulat és re­form” több éve megfogalmazott megállapításai ismétlőd­nek. Hiányzik az 1984 és 1988 közötti időszak tapasztalata­inak kritikai elemzése, az egyévi munkálkodás alatt alig születtek a jelenlegi állapotból a kívánatosba átvezető idő­szak útját megrajzoló javaslatok. Amennyiben ilyenek mégis születtek — ilyen a 2. sz. albizottság „Világgazdasági nyitás mint intézményi reform” című anyaga (FIGYELŐ, 1989/7.), vagy a Magyar Nemzeti Bankban a stabilizáció és a szigorú pénzügyi politika összefüggéséről készített elemzések, akkor ezek sem az 1989. évi, sem a későbbiekre szóló tényleges gazdaságpolitikai döntéshozatalt nem be­folyásolták. Jó példája ennek az 1989. évi rubelaktívum el­tűrése, a tervegyeztetés lényegében változatlan tovább foly­tatása, vagy az, hogy az importliberalizálást eredetileg vál­tozatlan árfolyam mellett kívánták volna bevezetni. Az 1984 és 1988 közötti időszak kritikai elemzése híján továbbra is életben vannak a háztartások és a vállalatok te­vékenységét gúzsba kötő szabályok, léteznek a gazdasági rendészettől a népi ellenőrzésig terjedő kontrollálatlanul ellenőrző szervek, és nem utolsósorban működnek egyéb, gyakorlatilag megbukott, hibás konstrukciók is. Ez utóbbi­ak közül elég a „csődeljárás csődjére”, a vállalatok banktu­lajdonára, a vállalati tanácsok rendszerére, továbbá az önálló monetáris és megtakarításpolitika hiányára utalni. Márpedig ameddig a konstrukciós hibákat a ma működő mechanizmusból ki nem iktatjuk, addig újabb lépéseink jó része is valószínűleg előre nem látható diszfunkcionális ha­tást vált ki. Betliző államigazgatás Ebben a helyzetben nem meglepő, ha az államigazgatás betlizik: senki sem kíván a szekér felborítójának szerepé­ben feltűnni. Ezért természetes törekvésként már a végre­hajtás felső, középszintjén elkezdődik a radikális javasla­tok felvizezése, a napi gyakorlatba integrálása. Például döntéshozói körökben továbbra is erősen él az az illúzió, hogy a KGST, ha nem is dinamizáló, de stabilizáló ténye­zője lesz a közeli és középtávú jövőben is a magyar gazda­ságnak. Ennek megfelelően a világgazdasági nyitásról szóló programtervezetet gyakorlatilag úgy értelmezik át, hogy a KGST-kereskedelemben nem a kialakult gazdasági együtt­működés mértékét kell csökkenteni, hanem a meglévő el­számolási rendszert kell úgy korszerűsíteni, hogy e terüle­ten is érvényesüljenek a piaci viszonyok. Holott a 2. sz. albizottság „Világgazdasági nyitás mint intézményi re­form” című anyagának kiindulópontja éppen a KGST-beli kapcsolatrendszer jelenlegi gondjainak várható válsággá éleződése volt, és az erre való válaszra fogalmazódtak meg ajánlások. Ebben a megközelítésben világos, hogy az elszámolási rend megváltoztatása önmagában értelmetlen, hiszen még a folyó dollárelszámolás is elkerülhetetlenül barterré fajul, ha a partnerországok mechanizmusa és gazdaságpolitikai súlypontképzése a régiben marad. A kulcskérdés nem a szovjet féltől kicsikarandó kompenzáció, mivel az élet Ma­gyarországot már lépéskényszerbe hozta, és változtatni ak­kor is kell, ha egy garas kompenzációt sem kapunk. Nem ezért és ennek függvényében kell tehát a gazdaságpolitika és ennek részeként a kereskedelempolitika irányát, céljait, minőségi vonásait és eszközrendszerét átalakítani, hanem önálló kezdeményezésre, saját érdekből, azért, hogy az elő­re látható rosszra időben fölkészüljünk. A KGST-beli forgalom sem a műszaki korszerűsítés, sem a minőség, sem egyéb reáltényezői folytán nem képes a magyar gazdaság világgazdasági illeszkedésének elősegí­tésére. Mivel a sokoldalú mechanizmus minősége hosz­­szabb ideig nem változik, az ehhez való kapcsolódásunk módja alapvető átértékelésre szorul. Politikai nyilatkozata­ink ellenére a KGST direktív rendjét már az indirekt rend­szerhez se tudtuk illeszteni, s még kevésbé leszünk erre ké­pesek a majdani piacgazdaságban. Ezért — bár a KGST- ből való kilépés nem javasolható — a sokoldalú mechaniz­mus logikájából és rendszeréből való kikerülés elemi ér­dek, és a belső piacgazdasági reform megvalósításának elő­feltétele is. A KGST-országokkal lebonyolított áruforga­lom intenzitása részben kínálatunk kölcsönös gyengesége, részben a kereskedelem szerkezeti átrendezésében szem­benálló érdekeink miatt elkerülhetetlenül összezsugorodik. Ezt a folyamatot nem érdekünk lassítani, mert csak a világ­­gazdasági korszerűsödés fő áramába történt visszalépésün­ket követően tudunk szocialista partnereinkkel úgy integ­rálódni, hogy azzal egymást segítsük, ne pedig versenykép­telen cikkeinket tukmáljuk egymásra. Az állami cselekvés középpontjába tehát az átstruktúrá­­lódás előmozdításának, nem pedig az ezzel elkerülhetetle­nül együtt járó „szülési fájdalmak” mérséklésének kellett volna kerülnie. Ami megbukott, azt nem kell életben tarta­ni, hanem a helyébe lépő újnak kell hitelt, tőkét és nem gazdasági jellegű segítséget adni. Ez a követelményrendszer homlokegyenest ellentétes az­zal a gyakorlattal, amely szerint az ágazati irányítás, a terv­hivatal és a Nemzeti Bank a magyar—szovjet kapcsolatok 1995-ig várható fejleményeit szabályozni kívánja. Az ipar­ban a gépipari kapacitások „átmentése”, a mezőgazdaság­ban a kivitel növelése, a tervhivatal részéről a folyamatok központi kézben tarthatósága és — a Nemzeti Bankkal köz­­ösen — a változtatás költségeinek túlértékelése — a sem­mittevés meredeken növekvő költségeinek egyidejű elhall­gatásával — került előtérbe. Megalapozatlan számítások A magyar—szovjet kétoldalú kapcsolatrendszer átalakítá­sa kapcsán úgy tűnik, nem volt szerencsés, hogy a felső szintű tárgyalásokon egyoldalúan az elszámolási rend megváltoztatása került a Figyelem előterébe, és hátrasoro­lódott a lényeg: a KGST államközi kötelezettségrendszeré­től való elszakadás, a drasztikus forgalomszűkülés és en­nek következménye. Az elszámolási rend ugyanis másodla­gos, az állami tételes kötelezettségvállalás fenntartásához, illetve megszüntetéséhez képest. Ebből adódóan csak igen gyengén megalapozott számítások végezhetők a „mit hoz a jövő” kérdésében. Valamennyi számítás , így a szabadde­vizás elszámolásra való átállás 1,8 milliárd dollárnyi egy­szeri veszteséget kimutató is — az 1989. évi tényleges for­galmi szintet feltételezi, valamint a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési Bank 1 dollárt 62 kopejkára értékelő árfo­lyamával számol, ami bizonyára nagyságrendileg téves. Az anyag- és energiaimport szinten tartása sem megala­pozott. Ez a törekvés nem is érthető, hiszen számos olyan fejlődő országnál van évek óta kijöveteli nehézségünk, me­lyek csak olajjal vagy más nyersanyaggal tudnak fizetni. A szovjet kínálat és kereslet magyar érdekektől eltérő vol­ta, valamint a bilaterális egyensúly évenkénti szigorú meg­őrzésének követelménye miatt a két ország külkereskedel­mi forgalma 1995-ig a felére csökkenhet. A számításoknál nem lehet figyelembe venni a termék­szerkezet-váltásból és az alkalmazkodási folyamatok bein­dulásából adódó hatásokat. Márpedig ha ilyenek nincse­nek vagy nem jelentősek, akkor a reformot jobb elfelejteni. Ha Lengyelország 1986 és 1988­ között is 8 millárd dollárra tudta növelni hagyományosan 6 milliárdos exportját, ha a törökök 1980 és 1986 között a 2,5-szeresére tudták növelni konvertibilis kivitelüket, akkor a piachiányra vagy struktu­rális lehetetlenségre való hivatkozás komolytalan. Valószí­nű, hogy matematikai modellben nem jelezhető előre se a mikro-, se a makroszerkezeti elmozdulás konkrét hiánya, holott éppen ez az elmozdulás az intézkedésekkel kiváltan­dó folyamatok lényege, így a piacváltás költségei e nyere­séghez, nem pedig a jelen helyzethez mérendők. A cél ép­pen az lenne, hogy az 1957 és 1987 közötti időszaktól elté­rően a látszólag könnyen és tényszerűen bemutatható stati­kus hátrányok és előnyök miatt végre ne mondjunk le a dinamikus előnyökről, s ne hunyjunk szemet a dinamikus hátrányok felett. (Ez már a szovjet vasérc minőségénél kez­dődik és a termék bonyolultságának arányában a mértani haladvány szerint nő.) A változtatás lényege olyan magyarországi szabályozás és irányítási megoldás bevezetését célozná, amely lehetővé tenné a KGST-országokkal folytatott forgalomban az elő­nyök és költségek döntően vállalati szintű mérlegelését, azaz a gyártási és kereskedelmi döntések vállalatokhoz va­ló decentralizálását. A hipotetikus számítások helyett en­nek konkrét formáira kellene az államigazgatási munkát összpontosítani. Az ilyenkor szokásos ellenérv — hogyan tárgyalhat egy magyar vállalat szovjet minisztériummal — elesik, hiszen a nyugati világ számtalan vállalata számára ez nem okoz gondot, mint ahogy a szovjet partnernek sem. E szabályoknál az export- és importkontingensek árveré­ses értékesítése mellett a transzferábilis rubel devizabörzé­je, továbbá — nagyon téves döntések esetén — a csőd le­hetősége játszhat fontos szabályozó szerepet. Megítélésem szerint csak e szabályok részletes kimunkálása után kellene — ha kell — az elszámolások valutájáról államközi szinten tárgyalni. A vállalatok jó része valószínűleg barterezni fog, ez azonban — önkéntesség esetén — már nem a magyar gazdasági rendszer egészét érintő kérdés. Az a szabaddevi­zás elszámolási rendre való áttöréstől se várható, hogy a vi­szonylat egészét ne kellene elkülönült szabályoknak alávet­ni. Éppen ezért ezek kidolgozására kellene most összpon­tosítani. Az igazság órája A piaci rendszer kimunkálásával természetesen a költség­­vetés számára is it az igazság órája. Nem lehet a — min­denkori — „mai nehéz helyzetre" hivatkozva egy olyan ér­telmezhetetlen, mesterséges elemet, mint amilyen a katefa, érvényben tartani. Ezzel azonban döntően a költségvetési reform, nem pedig a viszonylati szabályozás, illetve a ke­reskedelempolitika keretében kell foglalkozni, jelezve, hogy ezeket a milliárdokat — ha ezt egyáltalán államilag muszáj elkölteni — más csatornán keresztül kell beszedni.­­ Természetesen nem kerülhető el a különféle mezőgazdasá­gi támogatások radikális leépítése sem, először az exporttá­mogatást kellene hatékonysági követelményhez kötve deg­­resszívvé tenni, majd fölszámolni. A kormányzati reform keretében célszerű lenne az állam­­igazgatást oly mértékben karcsúsítani, hogy az „illetékes szervek” számára méretükből és létszámukból adódóan se merülhessen fel az a lehetőség, hogy saját szerepüket széles termékkör gyártásának, valamint adásvételének megszer­vezésében és ellenőrzésében láthassák. A kormányszervek a piaci rendszerben üzletkötésre nem lesznek felhatalmaz­va, ezt pedig a bel- és külföld számára is mielőbb nyilváno­san deklarálni kellene. Ezzel párhuzamosan szerkezetkor­szerűsítési és piacváltási kormányprogramot kellene meg­hirdetni — egységes feltételekhez kötött kedvezményekkel — a KGST-forgalom csökkenése miatt valóban nehéz helyzetbe kerülő egypiacos cégek életképessé tételére. Eh­hez az átálláshoz pedig elsősorban nem a Szovjetunió, ha­nem a nemzetközi pénzügyi szervek és a működőtőke for­rásait és szakértelmét lenne célszerű venni. A belső gazdaságpolitikai és intézményi fordulatnak el­sőbbsége van a külgazdasági lépésekkel szemben, mert enélkül a korszerűbb külgazdasági mechanizmus is formá­lissá válik. A gazdaságpolitikának azonban nemcsak sza­vakban kell világgazdasági szemléletűnek lennie, hanem például képesnek kell lennie a mezőgazdasági termelés és kivitel radikális csökkentésére is. A prompt-inkasszó meg­szüntetése, a vállalatspecifikus támogatások kiiktatása, a kiviteli többlet folyamatos megakadályozása, a fizetésimér­­leg-helyzettel összhangban álló rubelárfolyam meghatáro­zása, a transzferábilis rubel devizabörzéje, a több száz szá­zalékos támogatottságú kiviteli cikkek haladéktalan kiikta­tása az exportlistából még a tulajdonreform és más hosszú távú lépések beérése előtt is megteendő lépések. A magyar vállalatok saját kockázatra történő kapcsolat­­építését a KGST-beli üzletfelekkel a reális közgazdasági feltételek automatikusan bővíthetővé teszik. A biztonság­nak csak az illúzióját nyújtani képes kormányközi megálla­podások hajszolása helyett inkább ezt kellene szorgalmaz­ni. A leépülő exporttámogatás, a transzferábilis rubel reá­lissá váló árfolyamszintje és a behajthatatlan exportkövete­lések miatt beálló csőd közgazdaságilag fogja korlátozni és megszűrni azt a ma korlátlannak tűnő magyar vállalati ex­porthajlandóságot, amelynek jelenleg hivatali úton kísér­jünk meg — nem túl nagy sikerrel — határt szabni, így az objektív mérce által minősített vállalati döntések alapján választódhatnak ki az életben maradó és kihulló termékek és vállalatok, vagyis a termelési és a gyártmányszerkezet valóban megváltozhatna. CSABA I­ÁS­.LÓ Vita a hároméves programról HELYBEN JÁRÁS

Next