Figyelő, 1991. október-december (35. évfolyam, 40-52. szám)

1991-10-03 / 40. szám

TÉNYEK Amikor Magyarországon 1988-ban hosszú idő után elő­ször kétszámjegyű volt az infláció, ezt átmeneti jelenség­nek gondolták. Az ütem felgyorsulását ugyanis az új adó- és árrendszer egyszeri hatásának tulajdonították. Akkor az 1990. évi prognózis 4,6 százalékos inflációról szólt. Azóta több olyan program is napvilágot látott, amely a fo­gyasztói árszint emelkedésének egy számjegyűvé tételét tartalmazta. A tavaly májusban előadott kormányprog­ram irányelvei szerint ezt 1993-ban érjük el. Kupa Mi­hály idén tavasszal egy évvel megtoldotta ezt és 1994-re ígéri az egyszámjegyű inflációt. A program jövőre fo­gyasztói árszint növekedési ütemét nagyjából az ideinek a felére akarja csökkenteni, 15 százalékos ipari termelői és 17 százalékos nemzetgazdasági termelői áremelkedés mellett. A prognózisok után nézzük a tényeket. Az idei első fél­évben a fogyasztói árszint 35,7 százalékkal haladta meg az előző évit. Az ipar belföldi értékesítésének árindexe 137,3 százalékot, a mezőgazdasági termékek termelői-fel­vásárlási árindexe pedig 102,1 százalékot jelzett. (Az utóbbin belül a növénytermelési és kertészeti termékek ár­indexe 128,7 százalék, az élő állatok és állati termékeké pedig 99,5.) „Svájcnak hosszú és keserves utat kell megtennie ahhoz, hogy eljusson az árstabilitáshoz. Az infláció rátája jelenleg 6,6 százalék”— nyilatkozta a Schweizer Volksbank képviselője ez év augusztusában. Ők tudják... És mi­­ vábbá a két aktív korú felnőttel és 2 vagy több gyerekről gondoskodó családok havi jövedelme nem éri el az ugyancsak hivatalosan megállapított létminimum szint­jét. Más oldalról e számok jól megvilágítják azt, hogy a kétkeresős családmodellben 2 gyerek esetén a hivatalos munkán túl havonta még legalább 11—12 000 forintot ösz­­sze kell szedni ahhoz, hogy ne nyomorogjanak. MI A MÉRCE? Tény, hogy az előző hónapokhoz mért áremelkedés üte­me 1991-ben hónapról hónapra csökken. Az ez évi inflá­ció azonban e tekintetben nem sajátos a korábbiakhoz ké­pest. Az egykori árhivatal munkatársai a legjobb tudói an­nak, hogy ez mindig is így volt. Tavaly májusban és júni­usban is lehetett volna ünnepelni az infláció mérséklődé­sét. A fogyasztói árszint 1989-ben 17 százalékkal emelke­dett, az év első felében havonta átlagosan 1,9 százalék­kal, a második felében 1 százalékkal. Ennek ellenére a kö­vetkező évben 29 százalékos volt az infláció e mutató sze­rinti értéke. 1990. második félévében a havi átlagárszint­emelkedés 1,2 százalékponttal kisebb volt az első hat hó­napban tapasztaltnál, az idei áremelkedés mégis gyor­sabb a tavalyinál. Több mint meglepő, hogy egy tervgazdaságot tagadó kormányzat a tervszámok teljesítéséből kíván sikert ková­csolni magának arra hivatkozva: az infláció 1991-ben a tervezett 38 százalékon belül marad. De ha már a tervszá­zam­: a társadalommal szót kellene érteni és együtt kelle­ne működni vele. INFLÁCIÓ ÉS VÁRAKOZÁSOK Kézben tartja SIKER? E számok — az agrárszférát kivéve — az infláció 1991. évi erősödéséről tanúskodnak. A növekedési ütem gyorsu­lása az ipari termelői árak körében a legfeltűnőbb. Hi­szen a fogyasztói árszintemelkedés üteme csak alig vala­mivel több mint a kétszerese az 1989. évinek, az ipari költségnövekedés dinamikája viszont 2,5-szer gyorsabb a két évvel korábbinál. Az iparban folytatódott az a már ta­valy is megmutatkozott tendencia, hogy a drágulás mérté­ke az alapvertikumokban a legnagyobb. Az egész nemzet­­gazdaság ráfordításait érintő energetikai ipar 1991 első félévi belföldi értékesítési árindexe 57,7 százalékos emel­kedést jelez, azaz 20 százalékponttal nagyobbat az ipari átlagnál. Az alapanyagtermelő ágakban 10 százalékpont­tal volt erőteljesebb a ráfordítás-növekedés a feldolgozó­­ipari ágazatokhoz képest. Figyelemre méltó, hogy a GDP implicit árindexe 1990-ben az iparban 118,3 százalékos, a mezőgazdaságban 108,3 százalékos volt. Már ez is, de az 1991 első félévi számottevő ipari­, mezőgazdasági ter­melői árindexkülönbség méginkább az agrárolló nyílásá­ra utal. Tavaly a pénzmennyiség 23,5 százalékkal bővült a no­minális GDP 20 százalékos növekedése mellett. Az idén, június 30-án 26,4 százalékkal volt nagyobb a pénzmeny­­nyiség az előző évinél. Az MNB ez évre szóló pénz- és hitelpolitikai irányelveiben a pénzállomány legfeljebb 24—26 százalékos növekedését irányozta elő, feltételez­ve, hogy a GDP volumene 3—4 százalékkal csökken. Ez­zel szemben az OECD szakértőinek véleménye szerint­ a GDP 1991-ben 6,8 százalékkal mérséklődik Magyaror­szágon. Mindezen tények ellenére a hivatalos vélemények az infláció elleni fellépés sikeréről számolnak be. A közle­ményekben a sikernek több mércéje is van, úgy, mint az infláció növekedési ütemének csökkenése, a fogyasztói árszint tervezett keretek között tartása és általában az, hogy az infláció nem szabadult el, kezelhető, kézben tart­ható. Mielőtt ezen állítások tartalmát közelebbről is szem­ügyre vennénk, előre kell bocsátanom azt a feltételezést, hogy ezek, az elsősorban politikai megfontolásból dekla­rált állásfoglalások igen sovány vigaszt jelentenek — ha ugyan figyel rájuk — az átlagmagyarnak. A hivatalos adatok szerint 1991 I. félévében az átlagos nettó kereset 11 551 forint volt (25,7 százalékkal több az előző évinél és 10 százalékponttal kisebb a fogyasztói árszint-emelke­­désnél). Ezt, valamint a családi pótlékot figyelembe véve megállapítható, hogy az egyedül élő gyermekesek, ro­moknál vagyunk, talán nem érdektelen arra emlékeztetni, hogy tavaly 32—34 százalékos idei fogyasztói árnövek­ményről nyilatkozott a kormány, a Kupa-programban 33—35 százalék szerepel, az MNB 30—32 százalékos termelői és 34—36 százalékos fogyasztói árszínvonal-nö­vekedés figyelembevételével alakította ki ez évre szóló pénz- és hitelpolitikáját. KI A KÉZ? S végül arról, hogy az infláció nem szabadult el. Tény, hogy nem lett három- vagy többszámjegyű, s e végtelení­tett mércéhez képest valóban eredményt lehet felmutatni. A mellékelt táblázat öt gazdaságkutató intézet 1990 de­cemberében a Népszabadság részére összeállított előrejel­zését tartalmazza, amelyből a független szakértők vi­szonylag mérsékelt — bár az infláció esetében a valósá­gosnál a jelek szerint negatívabb — prognózisa tűnik ki. Az infláció kézben tartásáról szólni annyi, mint meg­személyesíteni azt a valamit, „aki” (ezáltal) egy kézben tartja az áralakulást, és így azt „kezelgeti”. Ez az egy kéz a gazdaságirányítást megtestesítő kormányzatot jelenti. Az áremelkedések mértéke a kormányzat részéről koráb­ban szinte hajszálpontossággal meghatározható volt, hisz az állami szférán kívül nem, vagy alig létezett más és a fix árak fölemelése, a támogatások leépítése az árhatóság tiszte volt. Az árrendszer liberalizálásával csökkentek az áremelkedés közvetlen kormányzati irányításának lehető­ségei. Az antiinflációs politika kormányzati fölvállalása ilyen körülmények között sem lehetetlen feladat, csak a korábbiaktól eltérő gazdasági és politikai gyakorlatot kí­ván. Ennek általános receptjei jól ismertek és Kupa Mi­hály programjában szerepelnek is. Csak az a gond, hogy ezt a programot egy élő szervezetben kellene megvalósí­ 1991. OKTÓBER 3. GAZDASÁGPOLITIKA ÖT GAZDASÁGKUTATÓ IN­TÉZET ELŐREJELZÉSE 1991-RE AZ INFLÁCIÓRÓL ÉS AZ INFLÁCIÓ ALAKULÁSÁT BEFOLYÁSOLÓ GAZDASÁGI TÉNYEZŐKRŐL* Szakszervezetek Megnevezés Gazdaság- Pénzügy- Kopint- PM Gazdaságkutató Gazdaság- és kutató Intézet kutató Rt. Datorg és Tervezőintézete Társadalomkutató Intézete Infláció (százalék) 40 45 35—40 35—40 50—60 GDP szintje (százalék) 95—96 95,5 94—95 95—97 100,5—101,0 Költségvetési deficit (milliárd forint) 70—90 95 70—90 90—100 150 A lakosság nomináljövedelmének növekedése (százalék) 40 30 20—29 30—35 20—25 •Forrás: Népszabadság 1990. december 30. LEHET VAGY KELL? Nem lehet visszatérni a korábbi rendszer logikájához: „én majd csökkentem nektek az inflációt, tőletek csak egy kis megértést kérek”. A társadalom legkülönfélébb csoportjaival kellene megegyezésre jutni ahhoz, hogy — bár rendkívül nehéz —, de mérsékeljék jövedelemkövete­léseiket, illetve azokat a jövedelemtermeléshez kapcsol­ják. A kormányzatnak emellett példamutató módon élen kellene járnia saját bürokráciájának leépítésében, megál­lapodásra jutni a költségvetési hiány megszüntetésének módjában a demokratikusan megválasztott ellenzékkel és önkormányzatokkal, a valóságos államháztartási reform alapján. A naturális szemléletben megfogalmazódó „kei­”-ekkel szemben a monetáris „lehet”-et kell állítani még akkor is, ha ez ágazati, csoport vagy részpolitikai, netán koalíciós érdekeket sért. Ma az infláció feltartóztatásának a piac erős monopoli­­záltsága és a verseny gyengesége mellett a szigorú és követ­kezetes monetáris és költségvetési politika az egyetlen, köz­vetlenül hatásos kormányzati eszköze. Ezt az eszközt „rend­szerváltó” időkben nem lehet tökéletesen működtetni, ami­kor a GDP-alakulás előjele sem biztos, amikor a külföldi pénzek mozgásáról még nincs stabil információ, amikor a mikroszféra szinte korlátozás nélkül képes nem-fizetései ré­vén a „pénzteremtésre”, amikor vállalkozások ezreit indít­ják, amikor a nagyvállalatok szétesésével a korábbi vállala­ton belüli naturális kapcsolatok monetarizálódnak stb. Az infláció tünet, következménye a gazdaságban fel­gyűlt termelési és elosztási feszültségeknek, azok feloldá­sának egyik lehetséges „megoldási” eszköze. Alakulását ezért a nemzetgazdaság kül- és belgazdasági folyamatai határozzák meg. Minél liberalizáltabb az ár- és bérrend­szer, a bel- és külföldi tőkemozgás, annál kisebb a közvet­len kormányzati irányítás mozgástere. Az elmúlt években a támogatások általában év elejére időzített leépítése és a forint leértékelése lökésszerű ár­emelkedéshez vezetett, ami föl-fölerősítette a gazdálko­dók inflációs várakozásait is. Jövőre a költségvetési támo­gatások felszámolása által gerjesztett infláció valószínű­leg lanyhulni fog, de kérdés, hogy mennyire fogja ezt el­lentételezni a mikroszférának a reáljövedelem megtartásá­ra, illetve többletjövedelem szerzésére irányuló törekvé­se. Ennek mértéke elsősorban a monetáris restrikció kö­vetkezetességétől függ, ami viszont nem függetleníthető a pénzügyi szférára nehezedő politikai nyomástól. Ezért is megengedhetetlen az, ami ma nálunk erősödő­ben van: a politikai érdekek gazdaságiak fölé kerekedése és a kizárólagosságra törekvés jegyében szított belpoliti­kai csatározás. PETSCHNIG MÁRIA ZITA 3

Next