Figyelő, 1991. október-december (35. évfolyam, 40-52. szám)
1991-10-03 / 40. szám
TÉNYEK Amikor Magyarországon 1988-ban hosszú idő után először kétszámjegyű volt az infláció, ezt átmeneti jelenségnek gondolták. Az ütem felgyorsulását ugyanis az új adó- és árrendszer egyszeri hatásának tulajdonították. Akkor az 1990. évi prognózis 4,6 százalékos inflációról szólt. Azóta több olyan program is napvilágot látott, amely a fogyasztói árszint emelkedésének egy számjegyűvé tételét tartalmazta. A tavaly májusban előadott kormányprogram irányelvei szerint ezt 1993-ban érjük el. Kupa Mihály idén tavasszal egy évvel megtoldotta ezt és 1994-re ígéri az egyszámjegyű inflációt. A program jövőre fogyasztói árszint növekedési ütemét nagyjából az ideinek a felére akarja csökkenteni, 15 százalékos ipari termelői és 17 százalékos nemzetgazdasági termelői áremelkedés mellett. A prognózisok után nézzük a tényeket. Az idei első félévben a fogyasztói árszint 35,7 százalékkal haladta meg az előző évit. Az ipar belföldi értékesítésének árindexe 137,3 százalékot, a mezőgazdasági termékek termelői-felvásárlási árindexe pedig 102,1 százalékot jelzett. (Az utóbbin belül a növénytermelési és kertészeti termékek árindexe 128,7 százalék, az élő állatok és állati termékeké pedig 99,5.) „Svájcnak hosszú és keserves utat kell megtennie ahhoz, hogy eljusson az árstabilitáshoz. Az infláció rátája jelenleg 6,6 százalék”— nyilatkozta a Schweizer Volksbank képviselője ez év augusztusában. Ők tudják... És mi vábbá a két aktív korú felnőttel és 2 vagy több gyerekről gondoskodó családok havi jövedelme nem éri el az ugyancsak hivatalosan megállapított létminimum szintjét. Más oldalról e számok jól megvilágítják azt, hogy a kétkeresős családmodellben 2 gyerek esetén a hivatalos munkán túl havonta még legalább 11—12 000 forintot öszsze kell szedni ahhoz, hogy ne nyomorogjanak. MI A MÉRCE? Tény, hogy az előző hónapokhoz mért áremelkedés üteme 1991-ben hónapról hónapra csökken. Az ez évi infláció azonban e tekintetben nem sajátos a korábbiakhoz képest. Az egykori árhivatal munkatársai a legjobb tudói annak, hogy ez mindig is így volt. Tavaly májusban és júniusban is lehetett volna ünnepelni az infláció mérséklődését. A fogyasztói árszint 1989-ben 17 százalékkal emelkedett, az év első felében havonta átlagosan 1,9 százalékkal, a második felében 1 százalékkal. Ennek ellenére a következő évben 29 százalékos volt az infláció e mutató szerinti értéke. 1990. második félévében a havi átlagárszintemelkedés 1,2 százalékponttal kisebb volt az első hat hónapban tapasztaltnál, az idei áremelkedés mégis gyorsabb a tavalyinál. Több mint meglepő, hogy egy tervgazdaságot tagadó kormányzat a tervszámok teljesítéséből kíván sikert kovácsolni magának arra hivatkozva: az infláció 1991-ben a tervezett 38 százalékon belül marad. De ha már a tervszázam: a társadalommal szót kellene érteni és együtt kellene működni vele. INFLÁCIÓ ÉS VÁRAKOZÁSOK Kézben tartja SIKER? E számok — az agrárszférát kivéve — az infláció 1991. évi erősödéséről tanúskodnak. A növekedési ütem gyorsulása az ipari termelői árak körében a legfeltűnőbb. Hiszen a fogyasztói árszintemelkedés üteme csak alig valamivel több mint a kétszerese az 1989. évinek, az ipari költségnövekedés dinamikája viszont 2,5-szer gyorsabb a két évvel korábbinál. Az iparban folytatódott az a már tavaly is megmutatkozott tendencia, hogy a drágulás mértéke az alapvertikumokban a legnagyobb. Az egész nemzetgazdaság ráfordításait érintő energetikai ipar 1991 első félévi belföldi értékesítési árindexe 57,7 százalékos emelkedést jelez, azaz 20 százalékponttal nagyobbat az ipari átlagnál. Az alapanyagtermelő ágakban 10 százalékponttal volt erőteljesebb a ráfordítás-növekedés a feldolgozóipari ágazatokhoz képest. Figyelemre méltó, hogy a GDP implicit árindexe 1990-ben az iparban 118,3 százalékos, a mezőgazdaságban 108,3 százalékos volt. Már ez is, de az 1991 első félévi számottevő ipari, mezőgazdasági termelői árindexkülönbség méginkább az agrárolló nyílására utal. Tavaly a pénzmennyiség 23,5 százalékkal bővült a nominális GDP 20 százalékos növekedése mellett. Az idén, június 30-án 26,4 százalékkal volt nagyobb a pénzmenynyiség az előző évinél. Az MNB ez évre szóló pénz- és hitelpolitikai irányelveiben a pénzállomány legfeljebb 24—26 százalékos növekedését irányozta elő, feltételezve, hogy a GDP volumene 3—4 százalékkal csökken. Ezzel szemben az OECD szakértőinek véleménye szerint a GDP 1991-ben 6,8 százalékkal mérséklődik Magyarországon. Mindezen tények ellenére a hivatalos vélemények az infláció elleni fellépés sikeréről számolnak be. A közleményekben a sikernek több mércéje is van, úgy, mint az infláció növekedési ütemének csökkenése, a fogyasztói árszint tervezett keretek között tartása és általában az, hogy az infláció nem szabadult el, kezelhető, kézben tartható. Mielőtt ezen állítások tartalmát közelebbről is szemügyre vennénk, előre kell bocsátanom azt a feltételezést, hogy ezek, az elsősorban politikai megfontolásból deklarált állásfoglalások igen sovány vigaszt jelentenek — ha ugyan figyel rájuk — az átlagmagyarnak. A hivatalos adatok szerint 1991 I. félévében az átlagos nettó kereset 11 551 forint volt (25,7 százalékkal több az előző évinél és 10 százalékponttal kisebb a fogyasztói árszint-emelkedésnél). Ezt, valamint a családi pótlékot figyelembe véve megállapítható, hogy az egyedül élő gyermekesek, romoknál vagyunk, talán nem érdektelen arra emlékeztetni, hogy tavaly 32—34 százalékos idei fogyasztói árnövekményről nyilatkozott a kormány, a Kupa-programban 33—35 százalék szerepel, az MNB 30—32 százalékos termelői és 34—36 százalékos fogyasztói árszínvonal-növekedés figyelembevételével alakította ki ez évre szóló pénz- és hitelpolitikáját. KI A KÉZ? S végül arról, hogy az infláció nem szabadult el. Tény, hogy nem lett három- vagy többszámjegyű, s e végtelenített mércéhez képest valóban eredményt lehet felmutatni. A mellékelt táblázat öt gazdaságkutató intézet 1990 decemberében a Népszabadság részére összeállított előrejelzését tartalmazza, amelyből a független szakértők viszonylag mérsékelt — bár az infláció esetében a valóságosnál a jelek szerint negatívabb — prognózisa tűnik ki. Az infláció kézben tartásáról szólni annyi, mint megszemélyesíteni azt a valamit, „aki” (ezáltal) egy kézben tartja az áralakulást, és így azt „kezelgeti”. Ez az egy kéz a gazdaságirányítást megtestesítő kormányzatot jelenti. Az áremelkedések mértéke a kormányzat részéről korábban szinte hajszálpontossággal meghatározható volt, hisz az állami szférán kívül nem, vagy alig létezett más és a fix árak fölemelése, a támogatások leépítése az árhatóság tiszte volt. Az árrendszer liberalizálásával csökkentek az áremelkedés közvetlen kormányzati irányításának lehetőségei. Az antiinflációs politika kormányzati fölvállalása ilyen körülmények között sem lehetetlen feladat, csak a korábbiaktól eltérő gazdasági és politikai gyakorlatot kíván. Ennek általános receptjei jól ismertek és Kupa Mihály programjában szerepelnek is. Csak az a gond, hogy ezt a programot egy élő szervezetben kellene megvalósí 1991. OKTÓBER 3. GAZDASÁGPOLITIKA ÖT GAZDASÁGKUTATÓ INTÉZET ELŐREJELZÉSE 1991-RE AZ INFLÁCIÓRÓL ÉS AZ INFLÁCIÓ ALAKULÁSÁT BEFOLYÁSOLÓ GAZDASÁGI TÉNYEZŐKRŐL* Szakszervezetek Megnevezés Gazdaság- Pénzügy- Kopint- PM Gazdaságkutató Gazdaság- és kutató Intézet kutató Rt. Datorg és Tervezőintézete Társadalomkutató Intézete Infláció (százalék) 40 45 35—40 35—40 50—60 GDP szintje (százalék) 95—96 95,5 94—95 95—97 100,5—101,0 Költségvetési deficit (milliárd forint) 70—90 95 70—90 90—100 150 A lakosság nomináljövedelmének növekedése (százalék) 40 30 20—29 30—35 20—25 •Forrás: Népszabadság 1990. december 30. LEHET VAGY KELL? Nem lehet visszatérni a korábbi rendszer logikájához: „én majd csökkentem nektek az inflációt, tőletek csak egy kis megértést kérek”. A társadalom legkülönfélébb csoportjaival kellene megegyezésre jutni ahhoz, hogy — bár rendkívül nehéz —, de mérsékeljék jövedelemköveteléseiket, illetve azokat a jövedelemtermeléshez kapcsolják. A kormányzatnak emellett példamutató módon élen kellene járnia saját bürokráciájának leépítésében, megállapodásra jutni a költségvetési hiány megszüntetésének módjában a demokratikusan megválasztott ellenzékkel és önkormányzatokkal, a valóságos államháztartási reform alapján. A naturális szemléletben megfogalmazódó „kei”-ekkel szemben a monetáris „lehet”-et kell állítani még akkor is, ha ez ágazati, csoport vagy részpolitikai, netán koalíciós érdekeket sért. Ma az infláció feltartóztatásának a piac erős monopolizáltsága és a verseny gyengesége mellett a szigorú és következetes monetáris és költségvetési politika az egyetlen, közvetlenül hatásos kormányzati eszköze. Ezt az eszközt „rendszerváltó” időkben nem lehet tökéletesen működtetni, amikor a GDP-alakulás előjele sem biztos, amikor a külföldi pénzek mozgásáról még nincs stabil információ, amikor a mikroszféra szinte korlátozás nélkül képes nem-fizetései révén a „pénzteremtésre”, amikor vállalkozások ezreit indítják, amikor a nagyvállalatok szétesésével a korábbi vállalaton belüli naturális kapcsolatok monetarizálódnak stb. Az infláció tünet, következménye a gazdaságban felgyűlt termelési és elosztási feszültségeknek, azok feloldásának egyik lehetséges „megoldási” eszköze. Alakulását ezért a nemzetgazdaság kül- és belgazdasági folyamatai határozzák meg. Minél liberalizáltabb az ár- és bérrendszer, a bel- és külföldi tőkemozgás, annál kisebb a közvetlen kormányzati irányítás mozgástere. Az elmúlt években a támogatások általában év elejére időzített leépítése és a forint leértékelése lökésszerű áremelkedéshez vezetett, ami föl-fölerősítette a gazdálkodók inflációs várakozásait is. Jövőre a költségvetési támogatások felszámolása által gerjesztett infláció valószínűleg lanyhulni fog, de kérdés, hogy mennyire fogja ezt ellentételezni a mikroszférának a reáljövedelem megtartására, illetve többletjövedelem szerzésére irányuló törekvése. Ennek mértéke elsősorban a monetáris restrikció következetességétől függ, ami viszont nem függetleníthető a pénzügyi szférára nehezedő politikai nyomástól. Ezért is megengedhetetlen az, ami ma nálunk erősödőben van: a politikai érdekek gazdaságiak fölé kerekedése és a kizárólagosságra törekvés jegyében szított belpolitikai csatározás. PETSCHNIG MÁRIA ZITA 3