Figyelő, 1993. április-június (37. évfolyam, 13-25. szám)
1993-04-01 / 13. szám
CSIZMADIA ERVIN M i lesz a gyerekekkel? Számomra az elmúlt hetek talán legmellbevágóbb adata az Interparlamentáris Unió és az ENSZ Gyermekalapja budapesti konferenciáján hangzott el: Afrika aszállyal sújtott válságövezetét leszámítva a világon egyedül Kelet-Közép-Európában emelkedett a gyerekhalandóság. Ez megdöbbentő még akkor is, ha tudjuk: Kelet- Közép-Európát nem egy tömbből faragták. Beletartoznak a valóban középkorias egészségügyi viszonyok között tengődő szovjet utódállamok éppen úgy, mint a polgáriasoknak nevezhető Csehország vagy az önmagát mindig is a Nyugat részének tekintő Magyarország. Vajon miért halnak meg ilyen nagy számban a kelet-közép-európai gyerekek? Azért, mert háborúk dúlnak? Azért, mert szétszakadtak a korábban stabilan működő állami szociálpolitikai intézmények és emberek, gyerekek tömegei hirtelen „magukra maradtak”? Mi lehet az oka, hogy nemcsak a politikában, de például a táplálkozásban is „eljutottunk” oda, hogy az orvosok olyan betegségeket regisztrálnak, amelyek — az elégtelen táplálkozás következményeképpen — a második világháború után bukkantak föl utoljára? A gyerekhalandóság növekedése mögött csak részben állnak a térség háborús konfliktusai és a rendszerváltás általános zavarai. A priméren gazdasági okok legalább ilyen jelentősek. Nevezetesen az, hogy ezekben az országokban — immár hagyományosan — csekély az oktatásra és az egészségügyre fordítható központi költségvetési hányad. A Gyermekalap szakértői szerint a költségvetés húsz százalékát kellene ilyen célokra fordítani, de ez a jelen körülmények között több, mint illúzió. Illúzió volt az előző, államszocialista struktúrában is, pedig ott is állandó kampányok folytak e két terület mutatóinak javítására. Most még inkább illúzió, mert nemcsak az oktatás és az egészségügy van kolosszális válságban, de maga a költségvetés is. Igen ám, csakhogy mi lesz a gyerekekkel? Az ő életük vajon meddig „áldozható föl” a politikai átmenetek szent céljainak oltárán? Egy lengyel—angol filozófus azt mondja, hogy éppen a gyerekek miatt nem lehetséges radikálisan liberális társadalom. Azért nem, mert egy liberális társadalomban mindig a szülők választanak, de a gyerekek viselik a következményeket. Nem lehet jó az a társadalom, amelyben a szülők döntései a gyerekek számára visszafordíthatatlanok, végzetesek. S nem lehet jó — teszem hozzá — az a gazdaság- és társadalompolitika, amely nem tud gátat vetni a tömeges gyerekhalálnak. Nem tudom, Magyarországon mi a pontos helyzet. Azt tudom, hogy temérdek, gyerekekkel foglalkozó intézmény és szervezet létezik, amely optimizmusra adhat okot. De vajon Kelet-Közép-Európa egészének lehangoló képén ez változtat-e? Miféle Marshall-segélyben reménykedhetnek azok, akiknek a felnőttkor csak álom? DURST JUDIT „ Keine Zeit” '~ ” Nemcsak Hannoverben, de még külvárosaiban sem lehetett szállást találni a múlt héten. Az idei (március 25—31-ig tartó) CeBIT az eddigi legnagyobb sikernek bizonyult a vásárok történetében. Az információ- és telekommunikációtechnika legjelentősebb seregszemléjén egyáltalán nem érződött a világgazdasági recesszió. Mind a kiállítók, mind pedig a látogatók száma rekordot döntött: 320 ezer négyzetméternyi területen 50 nemzet 5600 kiállítójára több mint félmillióan voltak kíváncsiak. ’93-ban az érdeklődés a hannoveri CeBIT-en is Kelet-Európára irányult. A rendező Deutsche Messe AG. a vásár idei partnereként e térséget választotta. Az „Üzlet Kelet-Európával” projekt keretében 770 négyzetméteren közösségi standot állított fel a régió vállalatainak, érdekképviseleti szerveinek, hogy informálhassák az érdeklődőket a befektetési lehetőségekről. A Kelet Európai Fórum hivatalos megnyitására a szervezők a magyar miniszterelnököt kérték fel. A válasz azonban elutasító volt. „Keine Zeit”, idézte a projektvezető, Martina Lubon-Partsch a hivatalos indoklást. A Deutsche Messe AG. ezután az ipari miniszternek küldött meghívót , de innen is csak azt a feleletet kapta, hogy „sajnos, nincs időnk”, így aztán a szervezők kénytelenek voltak lemondani a Famm hivatalos megnyitóját. Kohl kancellárnak és Hanna Suchocka lengyel miniszterelnöknek ellenben volt ideje arra, hogy személyes jelenlétével emelje a vásár rangját. „Számomra egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy eljövök-e Hannoverbe. Nekünk nagyon fontos a német kapcsolat”— nyilatkozta a helyi újságnak a CeBIT sztárvendégének titulált Suchocka. Bár a gazdaságdiplomácia eredményeit nehéz számszerűsíteni, a lengyel miniszterelnökasszony látogatásának hatása már a CeBIT első napjaiban érzékelhető volt. A lengyel kiállítók alig győzték állni az érdeklődők rohamát. Ugyanakkor a szemben álló magyar pavilonra jóval kevesebben figyeltek. Ezen a CeBIT fórumon nem nekünk jutott — az eredetileg ránk osztott — főszerep. FIGYELŐ 1993. ÁPRILIS 1.3 BÁTKI MIHÁLY A kezdet kezdete Megnyílt , és szinte rögvest, négy napra rá, be is fejeződött az immár harmadik Budapesti Art Expo. Tavaly a Közgazdasági Egyetem, az idén a Hungexpo adott otthont a magyar és a külföldi művészek és galériák találkozójának és most, amikor e sorok íródnak, még nem tudjuk, hogy a tavalyi év iskolája után (mert hisz az egyetem is csak iskola) most a vásári környezetben meglódultak-e az eladások, megnyíltak e a pénzes bukszák, egymásra talált-e vevő és eladó, művész és műértő, galéria és galéria. Mert azért ez utóbbiak belépésétől várhatóak a legélénkebb témamutatványok: ha a galériák elkezdenek nagykereskedő módjára viselkedni, a nagy művészet is könnyebben alakul majd ki, akármennyire is idegenkednek e két tényező összekapcsolásától szép és kevésbé szép lelkek. De miért is olyan idegen nálunk (tőlünk?) ez a szemlélet? Talán mert a műkereskedelemnek Magyarországon nincs hagyománya. Míg a nyugati országokban a művészeti életben is már jó korán a piaci mechanizmus működött szabályozóként, a magyar kultúra igen sokáig megőrizte a feudalizmus intézményes rendjét: a piaccal szemben a mecenatúra uralkodott. És amikor a XX. század elején szerveződni kezdett a műkereskedelmi hálózat, kiváló művészek és művészeti írók tiltakoztak az ellen, hogy a „kufárok betegyék lábukat a művészet szentélyébe”. S a helyzet a két világháború között sem változott számottevően. Voltak kiváló műgyűjtők, megalakult néhány rangos galéria, de valódi műpiacról akkor sem beszélhettünk. Ebből fakadt, hogy a magyar művészet nem tudott bekerülni a modern műkereskedelem áramkörébe. Tehetségekben pedig nem volt hiány. Hogyan is lehetne egyébként, hogy a külföldre került magyar származású művészek közül sokan ott vannak a modern művészet nagyjai között. Az itthon maradottak azonban csak ritkán (és csak kevesen) tudnak állandó falfelülethez jutni komoly külföldi galériákban. A legjobbak közül is vannak (s nem kevesen) akiknek ez nem sikerült. Igaz (főleg Vasarely hatására) megnőtt és továbbra is élénk az érdeklődés előbb Kassák, Bortnyik és majd általában a magyar konstruktivisták iránt és piacra került számos Kádár Béla, Scheiber Hugó kép és még több hamisítvány. De azok a politikai okok, amelyek miatt a nyugati műgyűjtők értékelték a kelet-európai avantgarde teljesítményét már megszűntek, szertefoszlott az ellenzéki művészet nimbusza és persze a nyugati műkereskedelem számára nem igazán vonzó, hogy a bontakozó magyar műkereskedelem egyelőre 90 százalékban magyar művek exportjára törekedik és legfeljebb ha 10 százalékban hajlik az importra, külföldi művek befogadására. Igaz, vannak biztató jelek. Az osztrák Gaudens Pedit nívós (és külföldön a legteljesebb) magyar gyűjteményt hozott létre, a BÁV a héten árusítással egybekötött kortárs kiállítást nyit új, Lónyai utcai árverési csarnokában, majd állandó kortárs galériát a Bécsi utcában. A kezdet? A kezdete. NÉZŐPONTOK