Figyelő, 1993. április-június (37. évfolyam, 13-25. szám)

1993-04-01 / 13. szám

CSIZMADIA ERVIN M i lesz a gyerekekkel? Számomra az elmúlt hetek talán legmellbevágóbb ada­ta az Interparlamentáris Unió és az ENSZ Gyermek­alapja budapesti konferenci­áján hangzott el: Afrika aszállyal sújtott válságöve­zetét leszámítva a világon egyedül Kelet-Közép-Euró­­pában emelkedett a gyerekhalandóság. Ez megdöbbentő még akkor is, ha tudjuk: Kelet- Közép-Európát nem egy tömbből faragták. Beletartoznak a valóban középkorias egész­ségügyi viszonyok között tengődő szovjet utódállamok éppen úgy, mint a polgáriasok­nak nevezhető Csehország vagy az önmagát mindig is a Nyugat részének tekintő Magyar­­ország. Vajon miért halnak meg ilyen nagy szám­ban a kelet-közép-európai gyerekek? Azért, mert háborúk dúlnak? Azért, mert szétszakad­tak a korábban stabilan működő állami szoci­álpolitikai intézmények és emberek, gyerekek tömegei hirtelen „magukra maradtak”? Mi le­het az oka, hogy nemcsak a politikában, de például a táplálkozásban is „eljutottunk” oda, hogy az orvosok olyan betegségeket regisztrál­nak, amelyek — az elégtelen táplálkozás kö­vetkezményeképpen — a második világhábo­rú után bukkantak föl utoljára? A gyerekhalandóság növekedése mögött csak részben állnak a térség háborús konfliktu­sai és a rendszerváltás általános zavarai. A pri­­méren gazdasági okok legalább ilyen jelentő­sek. Nevezetesen az, hogy ezekben az orszá­gokban — immár hagyományosan — csekély az oktatásra és az egészségügyre fordítható központi költségvetési hányad. A Gyermek­alap szakértői szerint a költségvetés húsz szá­zalékát kellene ilyen célokra fordítani, de ez a jelen körülmények között több, mint illúzió. Illúzió volt az előző, államszocialista struktú­rában is, pedig ott is állandó kampányok foly­tak e két terület mutatóinak javítására. Most még inkább illúzió, mert nemcsak az oktatás és az egészségügy van kolosszális válságban, de maga a költségvetés is. Igen ám, csakhogy mi lesz a gyerekekkel? Az ő életük vajon meddig „áldozható föl” a po­litikai átmenetek szent céljainak oltárán? Egy lengyel—angol filozófus azt mondja, hogy éppen a gyerekek miatt nem lehetséges radikálisan liberális társadalom. Azért nem, mert egy liberális társadalomban mindig a szü­lők választanak, de a gyerekek viselik a követ­kezményeket. Nem lehet jó az a társadalom, amelyben a szülők döntései a gyerekek számá­ra visszafordíthatatlanok, végzetesek. S nem lehet jó — teszem hozzá — az a gazdaság- és társadalompolitika, amely nem tud gátat vetni a tömeges gyerekhalálnak. Nem tudom, Magyarországon mi a pontos helyzet. Azt tudom, hogy temérdek, gyerekek­kel foglalkozó intézmény és szervezet létezik, amely optimizmusra adhat okot. De vajon Ke­­let-Közép-Európa egészének lehangoló képén ez változtat-e? Miféle Marshall-segélyben re­ménykedhetnek azok, akiknek a felnőttkor csak álom? DURST JUDIT „ Keine Zeit” '~ ” Nemcsak Hannoverben, de még külvárosaiban sem lehe­tett szállást találni a múlt hé­ten. Az idei (március 25—31-ig tartó) CeBIT az eddigi legnagyobb sikernek bizonyult a vásárok történe­tében. Az információ- és te­lekommunikációtechnika legjelentősebb seregszemléjén egyáltalán nem érződött a világgazdasági recesszió. Mind a ki­állítók, mind pedig a látogatók száma rekordot döntött: 320 ezer négyzetméternyi területen 50 nemzet 5600 kiállítójára több mint félmillióan voltak kíváncsiak. ’93-ban az érdeklődés a hannoveri CeBIT-en is Kelet-Európára irányult. A rendező Deutsche Messe AG. a vásár idei partnereként e térséget választotta. Az „Üzlet Kelet-Európával” projekt keretében 770 négyzetméteren közösségi stan­dot állított fel a régió vállalatainak, érdekképvi­seleti szerveinek, hogy informálhassák az ér­deklődőket a befektetési lehetőségekről. A Kelet Európai Fórum hivatalos megnyitá­sára a szervezők a magyar miniszterelnököt kérték fel. A válasz azonban elutasító volt. „Keine Zeit”, idézte a projektvezető, Martina Lubon-Partsch a hivatalos indoklást. A Deutsche Messe AG. ezután az ipari miniszter­nek küldött meghívót , de innen is csak azt a feleletet kapta, hogy „sajnos, nincs időnk”, így aztán a szervezők kénytelenek voltak lemonda­ni a Famm hivatalos megnyitóját. Kohl kancellárnak és Hanna Suchocka len­gyel miniszterelnöknek ellenben volt ideje ar­ra, hogy személyes jelenlétével emelje a vásár rangját. „Számomra egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy eljövök-e Hannoverbe. Nekünk nagyon fontos a német kapcsolat”— nyilatkoz­ta a helyi újságnak a CeBIT sztárvendégének ti­tulált Suchocka. Bár a gazdaságdiplomácia eredményeit ne­héz számszerűsíteni, a lengyel miniszterelnök­asszony látogatásának hatása már a CeBIT első napjaiban érzékelhető volt. A lengyel kiállítók alig győzték állni az érdeklődők rohamát. Ugyanakkor a szemben álló ma­gyar pavilonra jóval kevesebben figyel­tek. Ezen a CeBIT fórumon nem nekünk ju­tott — az eredetileg ránk osztott — fősze­rep.­ ­ FIGYELŐ 1993. ÁPRILIS 1.­3 BÁTKI MIHÁLY A kezdet kezdete Megnyílt , és szinte rögvest, négy napra rá, be is fejeződött az immár harmadik Budapesti Art Expo. Tavaly a Közgazda­­sági Egyetem, az idén a Hungexpo adott otthont a ma­gyar és a külföldi művészek és galériák találkozójának és most, amikor e sorok íródnak, még nem tudjuk, hogy a tavalyi év iskolája után (mert hisz az egyetem is csak iskola) most a vásári környezetben meglódultak-e az eladások, megnyíl­tak e a pénzes bukszák, egymásra talált-e vevő és eladó, művész és műértő, galéria és galéria. Mert azért ez utóbbiak belépésétől várhatóak a legélén­kebb témamutatványok: ha a galériák elkezdenek nagykereskedő módjára viselkedni, a nagy művé­szet is könnyebben alakul majd ki, akármennyire is idegenkednek e két tényező összekapcsolásától szép és kevésbé szép lelkek. De miért is olyan idegen nálunk (tőlünk?) ez a szemlélet? Talán mert a műkereskedelemnek Ma­gyarországon nincs hagyománya. Míg a nyugati or­szágokban a művészeti életben is már jó korán a piaci mechanizmus működött szabályozóként, a magyar kultúra igen sokáig megőrizte a feudaliz­mus intézményes rendjét: a piaccal szemben a me­cenatúra uralkodott. És amikor a XX. század ele­jén szerveződni kezdett a műkereskedelmi hálózat, kiváló művészek és művészeti írók tiltakoztak az ellen, hogy a „kufárok betegyék lábukat a művé­szet szentélyébe”. S a helyzet a két világháború kö­zött sem változott számottevően. Voltak kiváló mű­gyűjtők, megalakult néhány rangos galéria, de való­di műpiacról akkor sem beszélhettünk. Ebből fa­kadt, hogy a magyar művészet nem tudott bekerül­ni a modern műkereskedelem áramkörébe. Tehetségekben pedig nem volt hiány. Hogyan is lehetne egyébként, hogy a külföldre került magyar származású művészek közül sokan ott vannak a modern művészet nagyjai között. Az itthon mara­dottak azonban csak ritkán (és csak kevesen) tud­nak állandó falfelülethez jutni komoly külföldi ga­lériákban. A legjobbak közül is vannak (s nem ke­vesen) akiknek ez nem sikerült. Igaz (főleg Vasa­rely hatására) megnőtt és továbbra is élénk az ér­deklődés előbb Kassák, Bortnyik és majd általában a magyar konstruktivisták iránt és piacra került szá­mos Kádár Béla, Scheiber Hugó kép és még több hamisítvány. De azok a politikai okok, amelyek mi­att a nyugati műgyűjtők értékelték a kelet-európai avantgarde teljesítményét már megszűntek, szerte­foszlott az ellenzéki művészet nimbusza és persze a nyugati műkereskedelem számára nem igazán vonzó, hogy a bontakozó magyar műkereskedelem egyelőre 90 százalékban magyar művek exportjára törekedik és legfeljebb ha 10 százalékban hajlik az importra, külföldi művek befogadására. Igaz, vannak biztató jelek. Az osztrák Gaudens Pedit nívós (és külföldön a legteljesebb) magyar gyűjteményt hozott létre, a BÁV a héten árusítás­sal egybekötött kortárs kiállítást nyit új, Lónyai ut­cai árverési csarnokában, majd állandó kortárs galé­riát a Bécsi utcában. A kezdet? A kezdete. NÉZŐPONTOK

Next