Figyelő, 1994. október-december (38. évfolyam, 40-52. szám)
1994-10-06 / 40. szám
SEBOK EMILIA // Őszibarack Sosem felejtem el a valamikori közértvezető döbbent arcát, amikor valami reklamációm miatti vitánk során felemlítettem, hogy ők abból a pénzből kapják a fizetésüket, amit mi, vevők a boltban elköltünk. Ha időközben nem alakították volna át a boltot diszkontáruházzá, talán még mindig ott állna dermedten a — számára megalázó — felismeréstől, hogy tudniillik ő a vevőkből él. No de ez rég volt, még az egykori szocializmusban. Most pedig itt a régi-új kapitalizmus. De mi változott? A helyszín. A minap ugyanis nem boltban, hanem a piacon vásároltam. És az árus a félig rothadt őszibarackokat ugyanúgy próbálta a szépek közé csempészni, mint az állami időkben. Persze, hogy tiltakoztam, s rám is zúdult rögvest a jól fej SZABÓ SÁNDOR Torgyán, szocik, farmerek A kisgazdák nyilván megkönnyebbülten veszik tudomásul, hogy a hatalomra került szocialisták — akik sokat tanultak a háztáji gazdaságok, a téesz-melléküzemágak és a fóliázóbuzgalom tapasztalataiból — egyáltalán nem akarnak a „farmereken” revansot venni az ő tegnapi ádáz szövetkezetellenességükért. Remélhető, hogy az új kormány a kárpótlás tisztes végrehajtására törekszik (a folyamat meggyorsítása mellett), hogy például a külső üzletrész-tulajdonosok esetében is méltányos megoldásokat szorgalmaz, hogy olyan több lábon álló agrárágazatra gondol, amelynek szereplői egymással kívánatos versengésben működnének. Lakos László tárcájának szűkös lehetőségeihez mérten igyekszik az ismét földtulajdonhoz jutottaknak is segítségükre lenni, legfeljebb megjegyzi, hogy valamiféle összefogás, szövetkezés — amelynek nem muszáj „termelőinek” lennie — számukra is könnyebbséget jelenthetne. Magyarán: nincs visszarendeződés; a Zsíros Gézáék által oly konok kitartással tételezett legfontosabb szocialista-kisgazda szembenállás, „frontvonal” nem létezik. Jellemző eset: a közelmúltban az egyik interpelláló kisgazda honatya mentegetőzve — inkább csak a „probléma” további napirenden tartása végett, és a miniszter által mondottak korrektségét egyáltalán nem vitatva — utasította el Lakos László válaszát holmi földalapok korábbi, ÁVÜ-s elsinkófálása tárgyában. Kettelett „vállalkozói öntudat”. Mert mit képzel a „kedves” vevő, majd tán az árus fizeti a kárt, ha megrohad néhány szem barack? Féktelen bátorságomban (valamit már sejtve az igazi piacgazdaság lényegéből) azt mertem mondani, hogy igen, valóban úgy képzelem, hogy a vállalkozó is vállaljon valami kockázatot. És ne higgye, hogy neki csak a biztos haszonra van jogosítványa, amit mi, a vevők kötelesek vagyunk megfizetni. Emberem arcán az elképedés a hajdani közértesével vetekedett. A dolgok ilyetén beállítása számára teljességgel ismeretlen volt. De honnan is tanult, hallott volna mást? Ő még csak mostanában kezdte a vállalkozást. Külvárosban, kicsiben. Valahogy ő is szeretne megkapaszkodni. És mit lát a menőktől, a nagyobbaktól és a még nagyobbaktól? Hogy a kereskedelemnél maradjunk, vegyünk egy példát a budapesti belvárosból! Ahol, hiába a nagystílű elegancia, a leértékeléskor is borsos árak, a jó nevű ruházati üzlet, nagyon is kisstílűen, nem átallja rányomtatni a blokkjaira, hogy a szezon végi kiárusításban vett árut a cég semmiképp nem csejük metakommunikációja azt tükrözte, hogy tökéletesen értik egymást, mi több, a képviselő bízik a téeszelnöki múltú miniszterben. Egyébként a vérbeli agráriusoknak nagyjából pártállástól független egymáshoz közeledése, egymás iránti bizalma már az előző kormány elleni nagy agrártüntetés idején érzékelhető volt. Lehet a falstaffi jegyekkel tündöklő ügyvédpolitikuson, annak ponyvába illően szentimentális, ómódian cikornbás-giccses-harsány tenorján élcelődni, ám az, hogy számos kicsinálási manőver dacára nyeregben van, hogy noha szerény, de szemlátomást kitartó, stabil tömegbázist tudhat maga mögött, mellette szól, és figyelemre méltó (sajátos) politikai kvalitásokra utal. Torgyán doktor arra jött rá, hogy miként kell elbűvölni és lázba hozni egy sajátos lakossági hányadot. Amelynek jellemzéseként a vidékiség, az alapfokú és közepes iskolázottság, a viszonylag magas átlagéletkor, az értelmiség úgyszólván teljes hiánya címszavak szoktak előkerülni. És szemünk előtt megelevenednek ismét a Harag Napja fejkendős nénikéi is — szép számban zarándokoltak fel a fővárosba azon a koranyárias áprilisi napon. Bízvást valószínűsíthető, hogy e táborban meglehetősen sok a szocializmus alatt komisz repressziókat elszenvedett nagygazda, középparaszt, egykori kocsmáros, illetve ezek leszármazottja — egyszermind új földtulajdonos. Az agrárágazathoz így-úgy kötődő kis- és középegzisztenciák sora tételezhető, és a sorban vélhetőleg ott van számos 1945 után Csehszlovákiából kényszeráttelepített család is. Attitűdjeik között van a heves szocializmusellenesség, az átlagosnál intenzívebb vallásosság, a magyarságuknak , mint annyi, de annyi meghurcoltatásért kárpótló értéknek, táborszervező attribútumnak — már-már kultikus tisztelete, körülrajongottsága. Mindez egy kicsit szembeállítva az urbánus — és főleg a fővárosi ki. Örüljön a vevő, hogy megszabadíthatta a céget az elfekvő készlettől, és ha abban véletlenül minőségi hibás is akad, annak kockázatát viselje ő. Ami ellen persze jogszabályok védik a vásárlót. De hát ki fog ilyesmi miatt a Váci utcában reklamálni? Még ha kár is érte. Arrafelé ez nem számít jó modornak. Nem így a vállalkozói hierarchia csúcsain. Ott lehet tele szájjal, a nyilvánosság minden lehetséges eszközét igénybe véve, hangosan követelni az elmaradt vállalkozói hasznot. A csalódott vállalkozók „próbaperekkel” fenyegetőztek, amikor a kormány úgy döntött, hogy mégse rendezzen az ország expót. Merthogy az ország, és nem a vállalkozók rendezték volna. Már ami a költségek és a kockázatok vállalását illeti. Hogy indítottak-e a biztos expo-hasznot remélő „vállalkozók” végül is ilyen pereket, azt nem tudjuk. Utóbb ugyanis elcsendesedtek. S hogy miről jutottak az eszembe? A piaci kofáról és a rothadt őszibarackról. És arról, hogy az expo ügye a héten a parlament elé került, rossz mentalitással. Ez a tábor az „egyszerű, egyenes beszéd” híve, és ekként vevő Torgyán doktor véglegesen sarkított, leegyszerűsített, ám emocionálisan túlfűtött filippikáira. És ha jobban belegondolunk, számos irritáló tulajdonságuk ellenére is szeretetreméltónak találjuk ezeket a Torgyán doktor által mozgósított és némileg balekra vett bácsikákat, nénikéket... ő már két kampány során is toronyórát ígért nekik lánccal. Ha fontosságát, politikai súlyát meg akarja őrizni, nem várakoztathatja őket tovább, a harmadik kampányig. Asszisztálnia kell a híveinek érdekeit is szolgálni törekvő szocialista-liberális agrárpolitika megvalósításához. Konstruktív ellenzéki szerepet kell vinnie. És eközben akár le is körözheti egyelőre még igencsak maródi ellenzéki sorstársait, akik mögül alighanem napról napra szökik a támogatottság. Akiknek a tábora az övénél kevésbé homogén. Alighanem már tudatában is van annak, hogy ezt kell tennie. A Vass Kiss Előd-ügybeni demagóg kirohanása és az alapszerződésekkel kapcsolatos biztosítékokat sürgető (leszavazott) indítványa még a megszokott „kisgazda líra” körébe tartozik, és efféle kuruckodásaival a továbbiakban is számolni lehet, ám a privatizáció és a busás végkielégítések dolgának parlamenti vizsgálatát kezdeményező, és Tímár doktor által előterjesztett kisgazda javaslat már zene volt a szocialista füleknek. El is fogadták. (Úgy tűnik, Tímár doktor nyeresége a kisgazda frakciónak.) Felelőtlenül elrugaszkodott fantáziával még az is elképzelhető, hogy egy esetelges koalícióbomlás esetén Torgyán doktor némi — pro forma — hezitálás után még „kormányzati felelősséget” is hajlandó lenne vállalni. Felváltva Kunczéékat, és bevonulva — végre! — az oly vehemensen sóvárgott hatalomba... NÉZŐPONTOK FIGYELŐ 1994. OKTÓBER 6. 3