Fillértár mindennemű közhasznú isméretek terjesztésére 1835-1836 (2. évfolyam, 1-51. szám, Pozsony, 1835)

1835-08-01 / 26. szám

főleg gondolja, hogy kívül találja a’ nyomot, ha talán az éjjel odahagyta róka úr fekvését. A’ kutyának nem kell gondolkodni, gondolja, az azt meglátó ebész, ’s pattogván a’ korbáccsal kiáltja: „Rasselas, hova Rasselas,? a’ sűrűbe ,Rasselas!“ ’s egy pillantat alatt eltűnt Rasselas. Még öt perez múlik el. „Itt egy róka sincs“ mond egyik vadász. „Csak ne siessünk, mond a’ má­sik , jól kutatnak az ebek, pedig ez nem marad ingyen.“ Alig mondatott ez, erősebben kezd mo­zogni a’ sűrű, ’s úgy látszik habzani mint a’ széltől dűlöngödző gabonatér. Nehány perez múlva némelly kutyák’ farkai felállanak a’ bokor­ban, mi annak jele, hogy már nyomon vágynak, de még nem látják a’ vadat. „Róka után, róka után! száz guinea, hogy itt róka van!“ kiáltja egy vadász oly hangon , mellyet itt leírni nem lehet, mert még nincsen musikára téve. Ezen pillantatá­ban mozdulni kezd nehány hirtelenkedő azon hely felé, honnan a’ rókát kibukandónak vélik. , ,Visz­­sza uraira vissza!“ kiáltja egyik vadász, de csak a’ szélbe kiáltja. „Álljanak helyt uraim, áll­janak helyt!“ kiáltja a’ másik, de siket füleknek. Az egész társaság mozog, keztyük huzatnak fel, a’ zigarrok elhajítatnak, a’ zablák megmarkoltat­nak, a’ kalapok homlokra nyomatnak. Ezen nagy fontosságú pillanatban megjelen egy snob (czizmadia ; gúnyneve az olyannak, ki a’ vadászat’ törvényeit nem ismeri) egy becsületes képű városi gyerköcze, vagy távol vidéki suhancz, kit még senki sem ismer egészen , de ki a’ rókát szeretné látni kijövésekor, ’s egész hosszában elfoglalja a’ kritikus helyet. „Félre csak uram! kiáltja a’ vadász, mit akar ott? talán kézzel akarja megfogni a’ rókát ?“ Csend következik, mellyet lehellettel sem mer senki megszakasztani. Végre egy hang jön a’ bokrok közül, pillantat múlva másik kutya ad hangot, utána harmadik, negyedik. „Tallyhó!“ kiáltja egy fán ülő pa­raszt. „Kin van !“ kiáltja a’ vadász, sarkantyú közé veszi lovát ’s tűnik az elsők közt. „Vigyázz a’ kutyákra,“ lármáz egy másik. „Időt nekik,“ kiált a’ harmadik. „Előre!“ ujongat a’ negyedik. ,,Xo, mernék fogadni, már megént elrontják a’va­dászatot mint minap,“ mond az ötödik. „ Na­poleon’ gazdája legjobb napjaiban sem lett volna képes feltartóztatni az ilyen lovaglókat. Látni kell az ily vadászatot, hogy az ember képzel­hesse mint törnek a’ lovagok közt előre a’ bokrok­ban hátramaradt kutyák. Elérik ugyan a’ nyar­galó lovakat, de nagy bátorság kívántatik hozzá, hogy a’ csoporton keresztül vergődjenek, hol min­den pillanat eltapodással fenyegeti őket; de épen ez a’ bátorság különbözteti meg a’ rókász­­kutyát. A’ rókának egyetlen félrecsavarodása, vagy a’ legelső kutyák’ egy pillantatnyi nyom­vesztése már elég, hogy az utóbbi kutyák azo­kat beérjék, ’s egyesült erővel űzzék a’ vadat. Alig múlt el 19 perez, elveszett a’ nyom, ’s a’ róka reményű bőre’ megszabadítását. „De kár!“ kiált egyik vadász. „Szégyen és vétek!“ szól a’ másik, mérges tekintetet vetvén egy ujoncz va­dászra, ki még egyszer oly gyorsan szeretett volna lovagolni. „Magoknak köszönhetik az urak!“ mond egy harmadik, ki egy másik váltott lován előlovagol: csak tizenegy vadász van körülte kétszáz közűl, a’ többiek elmaradtak. — Egy kürtölésre visszatérnek a’ kutyák oda, hol a’ nyom elveszett. A’ második vadászlegény magára vállalja most a’ kutyák’ igazgatását. Egyik tár­sasági tag kutyájában gyönyörködik, mellyet so­ha ily szépnek nem látott, és Jupiterre fogadja, hogy megér ezer guineát; másik megsarkantyúz­­za lovát örömében, látván, hogy csak négy lo­vag van utána. A’ csizmadia is elérkezik a’ töb­biek’ nyomán, teljes megelégedéssel igyekezvén ismét az első helyre. Egyfelől hat lovag látszik csaknem egyenlő gyorsaságban a’ kutyákkal, más felől szintúgy négy, hátrább megént egy csoport. Amott egy pár ló ugrál lovagló nélkül, hir terjedezvén szájról szájra, hogy egyik a’ társaságból eltörte lábát; de a’ vadászat jól megy, ’s nincs idő tudakozódni. Egy nemesnek lova karóban látszik, melly ha­sába menvén, a’ levegőben tartja a’ lovat, ura pe­dig belől az árokban görnyedez; de a’ vadászat jól mégyen, ’s nincsen idő segedelemre. Eddig még mindig a’ szaladgálok közt volt csizmadia úr, ’s most már kezdenek reá kacsin­gatni, olykor olykor kérdezik egymástól „kicsoda az azon a’ kis pejen?“ Nem ismerem viszonozza a’ másik: „Tud lovagolni,“ szól a’ harmadik. „Falusi vadászezégér,“ teszi hozzá a’ negyedik, ki egy oly könnyű televérecskén lovagol, melly alig nyom 24 fontal nálánál többet. A’ rókanyom most egy zsombékos, hangyabolyos réten megy keresztül, hol áthatolni lehetetlen, csak egy mes­­gyén kell végig mászni, ’s ottan ugratni. Itt már mindenki hüinget, és csizmadia az Anglia’ legelső társaságában lelvén magát, meg nem elég­szik az eddigi szembetünéssel, hanem merészen próbál, neki rugtat a’ veszélynek, de a’ nyaktö­rés’ kellemetlensége még is megdöbbenti , ’s míg gondolkodik, elsüvölt mellette egyik angol, utána a’ másik, végre ő is csak átberzenkedik a’ többi­vel. A’ vidék jobbá lesz, a’ száguldás folytatta­­tik de egy záportól megáradt patak zárja most el az útat. A’ róka már a’ túlparton, egy két kutya épen most rázkódik általúszás után a’ víztől, a' többiek még úsznak, tizenhárom lovagból már

Next