Film Színház Irodalom, 1941. január-június (4. évfolyam, 9-26. szám)
1941-02-28 / 9. szám
Mentségnek érzem a lelkiismeretem előtt, hogy nemcsak én vagyok így. Baby sem tuti már visszamenni E Erdélybe, örökös lakónak, pedig tizenöt évvel ezelőtt, együtt fogadtuk meg súlyos és kemény esküvéssel a Szamos pártján, hogy Erdély nélkül soha! Most részben a mienk s mehetnénk. Babynak ötholdas kertje van a kolozsvári Kányamérban; fiamnak kis erdőrésze Csíkban. Egyik városban apai, másikban anyai nagyszülők sírjai várnak. Írják a frissen lekerült ismerősök, most kinevezett tanárok, orvosok, költözzetek haza, mert házat vehetnétek olcsón Kolozsvárott, jöjjetek, mert nektek is itt lesz a helyetek, siessetek, mert elszakadva Pesttől, itt olyan egyedül vagyunk! Fiatal költőbarátomat is most helyezték Kolozsvárra, ő is hazaköltözőket toboroz. Azt állítja ugyan, hogy könnyű szívvel válik meg Pesttől, ettől a zajos, törtető várostól, ahol még a szórakozás is hajszás rohanás, s csak ott fog tudni dolgozni igazán, Kolozsvár úri, kultúrlégkörében, így készül, de közben mindenkit magával vinne innen, akit szeret. Minket ideköt a sorsunk, de azért hazasóvárgunk s ha élénkbe áll a lehetőség, mehetnénk, akkor maradunk. A mi nemzedékünk lelkében már örökre két hazájú marad. Mert közben eltelt tizenöt év: az ifjúságunk. Minket kimenekítő öregeink már itt vettek maguknak kicsi házat, Pestújhelyen, Visegrádon vagy Rákospalotán. A Baby édesapja, alig száz méternyire az én anyámtól, itt lett, a farkasréti temetőben új honfoglaló. Az öregek... de miért nem megyünk mi, a fiatalok? Hiszen a távozó regáti vendég helyét nekünk kellene ott mostfriss erőnkkel, céltudatos munkánkkal betölteni. Nekünk, akik ott születtünk. S nem azoknak, akik Erdélyt jól, rosszul csak könyvekből ismerik s most lekerülnek, állami és magánhivatalokhoz, a nyugathoz közelebb eső anyaországiak fölényével és igényességével. Lemennek Erdélybe ezek s a rengeteg furfangos Ábelét hiába keresik a modern, ma is nemzetközi ízű Nagyváradon és finnyásan húzzák orrukat Udvarhely városában, Uz Bence havasának alján, mert nincs a házakban vízvezeték. Kolozsvárról azt képzelte egyik született pesti ismerősöm, mielőtt látta volna, hogy az valóságos kis Firenze, hiszen annyit írtunk e kultúrvárosról, annyit dicsőítettük. Fanyalogva mondta az egyemeletes házacskák láttán: ez hát a híres főváros? Hiszen még villamosa sincs. Erdély, a mi Erdélyünk vidék lett, mióta visszakerült, azok szemében, akik nem ott születtek. Mi is átestünk egy nagy csalódáson, mikor Pestre kerültünk, tíz, tizenöt, vagy húsz évvel ezelőtt. Első fájdalmunk az volt, hogy Pest vidékinek nézett! Hiszen csakugyan kisvárosokból kerültünk fel és tájékozatlanok voltunk Pesten mód felett Emlékszem, mint ifjú színésznövendékjelölt azt sem tudtam, hogy a Nemzeti Színház igazgatója kicsoda, mert nem színházi újságokat olvastam kolozsvári szabadidőmben, hanem Ibsen-drámákat, Kantot, Nietschét és Schopenhauert. De olvastam Shaw-t is és megjegyeztem, hogy a Shaw-darabok kiváló fordítója, Hevesi Sándor, csak éppen azt nem tudtam, hogy ez az úr a Nemzeti Színház igazgatóiéval azonos. Olvastuk Bahyval Hevesi Shakespeare-tanulmányát is és vitatkoztunk rajta a Hója-erdőben, de Pestre érve, fogalmunk sem volt arról, amit minden pesti színház körül sündörgő süvölvény csiripelt, hogy az igazgatónak mennyi a fizetése, milyen villában lakik és kik az ismerősei? A városban minduntalan eltévedtünk. A Nemzeti Színpadon a legnagyobb reverendával Parányi bácsinak, a statisztának mutatkoztam be, mert nem ismertem a nagyságok személyének kijáró tiszteletet, csak a Nemzetit tiszteltem egyben, mindenestől. Fogalmunk sem volt róla, hogy milyen kabáthoz milyen kalapot kell viselni s mikor tanácsot kértem. (Baby sem tudta, az egykori főispánkisasszony, mert divatra őt se nevelték. Nőrokonaink Erdélybben — tanárnők, orvosnők, papkisasszonyok — külföldet jártak, négy-öt nyelven beszéltek, de csak egy kalapjuk volt rendszerint. Pestről, ha feljöttek néha, nem »kalapkreációt« hoztak, hanem egy-egy kis Rudnay-képet vagy egy szerényebb Szőnyi-vázlatot. Mi, Erdélyből felkerült fiatalok, valahogy így voltunk Pesten vidékiek. Az első évben már tudtuk, hogy miként lehet zónázni a villamoson s hogy a trafikban két mirjam vásárlása ellenében a kedves trafikosné — ha méltóságos aszszonynak szólítom — megengedi, hogy potyán« »műveltséget« gyűjtsek a színházi lapokból. Loholtunk. Pénzt kerestünk. Tovább olvasni, komolyan, nem volt időnk. Ehelyett tájékozódni tanultunk. Második évben értesültünk hazánk nagyjainak intim magánéletéről. Harmadévben már kávéházban csoportosultunk ifjú, törtető óriásokkal, akik politizáltak és érvényesülni akartak. Közben pedig egyre veszítettük magunkat és egyre hontalanabbakká váltunk. Ismertük már a zálogházat és tudtuk, hol lehet venni olcsón csinos kalapot. A nagyváros elkapott, koptatta, morzsolta otthoni színeinket. Aztán a szerelem jött Igen, itt voltunk szerelmesek Pesten. A Fiúval a Spolarieh-kávéházban randevúztunk, vagy a Palatínuson s ha erdélyiekkel kerültünk össze, — már egyre ritkábban — akkor a hűvösvölgyi Disznófővendéglőben állt hajnalig az »erdélyi hál«, nem a Hója-erdőben, mint apáink majálisa. A szerelem s az emlék kötne Pesthez? Visszamenőnk ezért nem lehet? Hiszen a boldogság talán haza is követne. És különben is: a boldogság még nem kötő erő, az még nem szerez polgárjogot a maradáshoz. Akkor hát az állás, amit itt kaptunk, a pálya, amit itt futottunk meg? Hiszen sokunknak otthon, Erdélyben is lennének életfeltételei. Művésznek különösen jobb a »vidéki«, alkotó csendben. És aki ma Kolozsvárott él, annak nem kell Pestről azért elszakadnia. Nem kell már útlevél. Mi az hát mégis, ami nem enged haza? __Félighúnyt szemmel autózom a városban, össze-vissza. Épületek suhannak el ablakom előtt. A Vókus... Ide hozták egyszer Anyámat, eszméletlenül. Hajnalban még nem engedtek be hozzá, de a kicsi kápolna nyitva volt. A rókusi kis Mária tudná elmondani azt az órát, amíg a kapunyitásra vártam ... Az egyetem — Milyen halálos, drukkos verítékben kísértem föl Babyt a lépcsőn. Mert akkor már tandíjra nem telt nekik és nem fogadták el az utolsó dolgozatát. Mi lesz, ha a pótdolgozatot sem fogadja el a Prof?... Vihetjük zálogba a régi karkötőket s Baby ismételniog? Még most is térdeimben táncol az akkori remegés emléke ... A Nürnberg-utca! Milyen jó ismerős! Egyik kis szanatóriumában hányszor hajoltak fölém a fehérpártás diakonisszák. Kicsire húzódom és egészen visszazsugorodom akkori, törött magamhoz. Kórház itt is, ott is. Öt éven át nyolc kórházi ágy emléke kísér. Könny. Remegés. Magamért s másokért. Nem, nem lehet Pestről elmennem. Örömön, munkán, könnyen és csalódáson át, most már hozzánőttem. Minden sarok fog, minden épület emlékeztet... És Erdélyben már úgy érzik barátaink, hogy elszakadtunk tőlük. Tíz éve már csak vakációra járunk haza. Igaz, hogy akkor visszatérünk mindig, mert gyermekkori, gondtalan boldogságban vakációznunk csak Erdélyben lehet. De úgy látszik, hogy már csk vakációznunk lehet ott. S nag — még a téli Pesten — a közelgő erdélyi nyaralás boldog terveit szövöm szégyenkezve, hogy csak egy nyárra készülök, Baby pesti kiszólással önt nyakon: — No vacakolj, öregem! Pesti lettél! — Één? — Te is. Látod, én már nem is tagadom. ITt végre érthető: a te fiad, az én lányom is itt született. Kárpótlásul elvisszük a nyáron először. Erdélybe, a gyerekeket. Mi a véleménye a szerelemről? SZILASSY LÁSZLÓVAL !SZIGETHY ISTVÁN BAJZAJ)i Copyright by Film-Színház-Irodalomi , TA ), II/Afc "4'V/ Mit csinál a szerelmesleveleivel? Mi szeretne lenni, ha nem volna színész? ... és mit vár még a/, élettől?