Film Színház Irodalom, 1941. január-június (4. évfolyam, 9-26. szám)

1941-02-28 / 9. szám

Mentségnek érzem a lelkiismeretem előtt, hogy nemcsak én vagyok így. Baby sem tuti már visszamenni E E­rdélybe, örökös la­kónak, pedig tizenöt évvel ezelőtt, együtt fogadtuk meg súlyos és kemény esküvés­­sel a Szamos pártján, hogy Erdély nélkül soha! Most részben a mienk s mehetnénk. Babynak ötholdas kertje van a kolozsvári Kányamérban; fiamnak kis erdőrésze Csíkban. Egyik városban apai, másikban anyai nagyszülők sírjai várnak. Írják a frissen lekerült ismerősök, most kinevezett tanárok, orvosok, költözzetek haza, mert házat vehetnétek olcsón Kolozsvárott, jöj­jetek, mert nektek is itt lesz a helyetek, siessetek, mert elszakadva Pesttől, itt olyan egyedül vagyunk! Fiatal költőbarátomat is most helyezték Kolozsvárra, ő is haza­költözőket toboroz. Azt állítja ugyan, hogy könnyű szívvel válik meg Pesttől, ettől a zajos, törtető várostól, ahol még a szórako­zás is hajszás rohanás, s csak ott fog tudni dolgozni igazán, Kolozsvár úri, kultúrlég­­körében, így készül, de közben mindenkit magával vinne innen, akit szeret. Minket ideköt a sorsunk, de azért hazasóvárgunk s ha élénkbe áll a lehetőség, mehetnénk, akkor maradunk. A mi nemzedékünk lel­kében már örökre két hazájú marad. Mert közben eltelt tizenöt év: az ifjúságunk. Minket kimenekítő öregeink már itt vet­tek maguknak kicsi házat, Pestújhelyen, Visegrádon vagy Rákospalotán. A Baby édesapja, alig száz méternyire az én anyámtól, itt lett, a farkasréti temetőben új honfoglaló. Az öregek... de miért nem megyünk mi, a fiatalok? Hiszen a távozó regáti vendég helyét ne­künk kellene ott most­­friss erőnkkel, cél­tudatos munkánkkal betölteni. Nekünk, akik ott születtünk. S nem azoknak, akik Erdélyt jól, rosszul csak könyvekből isme­rik s most lekerülnek, állami és magán­hivatalokhoz, a nyugathoz közelebb eső anyaországiak fölényével és igényességével. Lemennek Erdélybe ezek s a rengeteg fur­fangos Ábelét hiába keresik a modern, ma is nemzetközi ízű Nagyváradon és finnyá­san húzzák orrukat Udvarhely városában, Uz Bence havasának alján, mert nincs a házakban vízvezeték. Kolozsvárról azt képzelte egyik született pesti ismerősöm, mielőtt látta volna, hogy az valóságos kis Firenze, hiszen annyit ír­tunk e kultúrvárosról, annyit dicsőítettük. Fanyalogva mondta az egyemeletes há­zacskák láttán: ez hát a híres főváros? Hiszen még villamosa sincs. Erdély, a mi Erdélyünk vidék lett, mióta visszakerült, azok szemében, akik nem ott születtek. Mi is átestünk egy nagy csalódáson, mi­kor Pestre kerültünk, tíz, tizenöt, vagy húsz évvel ezelőtt. Első fájdalmunk az volt, hogy Pest vidékinek nézett! Hiszen csakugyan kisvárosokból kerültünk fel és tájékozatlanok voltunk Pesten mód felett Emlékszem, mint ifjú színésznövendék­­jelölt azt sem tudtam, hogy a Nemzeti Színház igazgatója kicsoda, mert nem szín­házi újságokat olvastam kolozsvári sza­badidőmben, hanem Ibsen-drámákat, Kan­tot, Nietschét és Schopenhauert. De olvas­tam Shaw-t is és megjegyeztem, hogy­ a Shaw-darabok kiváló fordítója, Hevesi Sándor, csak éppen azt nem tudtam, hogy ez az úr a Nemzeti Színház igazgatóiéval azonos. Olvastuk Bahyval Hevesi Shake­speare-tanulmányát is és vitatkoztunk rajta a Hója-erdőben, de Pestre érve, fogalmunk sem volt arról, amit minden pesti színház körül sündörgő sü­völvény csiripelt, hogy az igazgatónak mennyi a fizetése, milyen villában lakik és kik az ismerősei? A város­ban minduntalan eltévedtünk. A Nemzeti Színpadon a legnagyobb reverend­ával Pa­rányi bácsinak, a statisztának mutatkoz­tam be, mert nem ismertem a nagyságok személyének kijáró tiszteletet, csak a Nem­zetit tiszteltem egyben, mindenestől. Fo­galmunk sem volt­ róla, hogy milyen ka­báthoz milyen kalapot kell viselni s mikor tanácsot kértem. (Baby sem tudta, az egy­kori főispánkisasszony, mert divatra őt se nevelték. Nőrokonaink Erdély­bben — tanár­nők, orvosnők, papkisasszonyok — külföl­det jártak, négy-öt nyelven beszéltek, de csak egy kalapjuk volt rendszerint. Pest­ről, ha feljöttek néha, nem »kalapkreációt« hoztak, hanem egy-egy kis Rudnay-képet vagy egy szerényebb Szőnyi-vázlatot. Mi, Erdélyből felkerült fiatalok, valahogy így voltunk Pesten vidékiek. Az első évben már tudtuk, hogy miként lehet zónázni a villamoson s hogy a tra­fikban két mirjam vásárlása ellenében a kedves trafikosné — ha méltóságos asz­­szonynak szólítom — megengedi, hogy po­tyán« »műveltséget« gyűjtsek a színházi lapokból. Loholtunk. Pénzt kerestünk. To­vább olvasni, komolyan, nem volt időnk. Ehelyett tájékozódni tanultunk. Második évben értesültünk hazánk nagyjainak in­tim magánéletéről. Harmadévben már ká­­véházban csoportosultunk ifjú, törtető óriásokkal, akik politizáltak és érvénye­sülni akartak. Közben pedig egyre veszítet­tük magunkat és egyre hontalanabbakká váltunk. Ismertük már a zálogházat és tudtuk, hol lehet venni olcsón csinos kala­pot. A nagyváros elkapott, koptatta, mor­zsolta otthoni színeinket. Aztán a szerelem jött Igen, itt voltunk szerelmesek Pesten. A Fiúval a Spolarieh-kávéházban randevúz­tunk, vagy a Palatínuson s ha erdélyiek­kel kerültünk össze, — már egyre ritkáb­ban — akkor a hűvösvölgyi Disznófő­­vendéglőben állt hajnalig az »erdélyi hál«, nem a Hója-erdőben, mint apáink majálisa. A szerelem s az emlék kötne Pesthez? Visszamenőnk ezért nem lehet? Hiszen a boldogság talán haza is követne. És kü­lönben is: a boldogság még nem kötő erő, az még nem szerez polgárjogot a maradás­hoz. Akkor hát az állás, amit itt kaptunk, a pálya, amit itt futottunk meg? Hiszen sokunknak otthon, Erdélyben is lennének életfeltételei. Művésznek különösen jobb a »vidéki«, alkotó csendben. És aki ma Ko­lozsvárott él, annak nem kell Pestről azért elszakadnia. Nem kell már útlevél. Mi az hát mégis, ami nem enged haza? __Félighúnyt szemmel autózom a város­ban, össze-vissza. Épületek suhannak el ablakom előtt. A Vókus... Ide hozták egyszer Anyámat, eszméletlenül. Hajnalban még nem engedtek be hozzá, de a kicsi ká­polna nyitva volt. A rókusi kis Mária tudná elmondani azt az órát, amíg a kapu­nyitásra vártam ... Az egyetem — Milyen halálos, drukkos verítékben kísértem föl Babyt a lépcsőn. Mert akkor már tandíjra nem telt nekik és nem fogadták el az utolsó dolgozatát. Mi lesz, ha a pótdolgo­zatot sem fogadja el a Prof?... Vihetjük zálogba a régi karkötőket s Baby is­mételni­­­og? Még most is térdeimben tán­col az akkori remegés emléke ... A Nürn­­berg-utca! Milyen jó ismerős! Egyik kis szanatóriumában hányszor hajoltak fölém­ a fehérpártás diakonisszák. Kicsire húzó­dom és egészen visszazsugorodom akkori, törött magamhoz. Kórház itt is, ott is. Öt éven át nyolc kórházi ágy emléke kísér. Könny. Remegés. Magamért s másokért. Nem, nem lehet Pestről elmennem. Örö­mön, munkán, könnyen és csalódáson át, most már hozzánőttem. Minden sarok fog, minden épület emlékeztet... És Erdélyben már úgy érzik barátaink, hogy elszakadtunk tőlük. Tíz éve már csak vakációra járunk haza. Igaz, hogy akkor visszatérünk mindig, mert gyermekkori, gondtalan boldogságban vakációznunk csak Erdélyben lehet. De úgy látszik, hogy már csk vakációznunk lehet ott. S nag — még a téli Pesten — a közelgő erdélyi nyaralás boldog terveit szövöm szé­gyenkezve, hogy csak egy nyárra készülök, Baby pesti kiszólással önt nyakon: — No vacakolj, öregem! Pesti lettél! — Één? — Te is. Látod, én már nem is tagadom. ITt­ végre érthető: a te fiad, az én lányom is itt született. Kárpótlásul elvisszük a nyáron először. Erdélybe, a gyerekeket. Mi a véleménye a szerelemről? SZILASSY LÁSZLÓVAL !SZIGETHY ISTVÁN BAJZAJ)­i Copyright by Film-Szí­nház-Irodalomi , TA ), I­I/Afc "4'V/ Mit csinál a szerelmes­leveleivel? Mi szeretne lenni, ha nem volna színész? ... és mit vár még a/, élettől?

Next