Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1942-07-03 / 27. szám
külön érdekességre. A cikknek »Két Kiss Ferenc« alcíme alatt ezek a sorok vannak: »Mérési kérdést kockáztatok meg: — Van-« ember Magyarországon, akinek több ellensége van mint magának? Legyint. — Nem érdekes. Amit csináltam, azt teljes meggyőződéssel sajnálom.« Ahelyett a szó helyett, hogy »csinálom«,— a szedő azt a szót szedte, hogy * sajnálom*. A mondat tehát helyesen így hangzik, ahelyett, hogy »teljes meggyőződéssel sajnálom«, — »teljes meggyőződéssel csinálta me. Kiss Ferenc a »Székely Szót példányát már sajátkezű javításával adja át nekem. Nehogy félreértsem. van-e ennel Magyardolgon, akinek több ellensége van, mint magának? Legyint. — Nem érdekeli Amit csinálok, azt teljes meggyőződéssel DA-sajnálom. — Mégis ... a Radványi ezrdes derűs, joviális figurájában , me ad nem tudtunk ráismerni a színészkamara félelmetes elnökére. Mint ■* ha két énje volna. " Felemlítem még tieid, hogy a pest kritikusok nagyon prüszköltek az interjú azon kitételéért, hogy a róla megjelent összes kritikák »hazugok« voltak. Kiss Ferenc így felel: — Félreértették. Parancsolj, nézd meg, hogy én mit mondottam. Ideadja a Székely Szó példányát és az erre vonatkozó részt így olvasom: — Kiteszi-e a kritikákat, cikkeket, méltatásokat? — Most már nagyon keveset. Kilenc kötet kritikám van — tele hazugsággal. Az is hazugság, ha dicsérnek, az is, ha Agissimira hozzáteszi: — Én ezt úgy értettem, hogy amennyire hazug a dicséret, annyira hazug a szidás is és megfordítva. Engem egyik se torpantott meg és nem térített le utamról. Sem a dicséret, sem a ledorongolás. Mentem a magam útján... végezte volna az Akadémiát. Most, hogy a vásárhelyi nyilatkozat kérdését tisztáztuk, elbeszélgetünk még kissé a régi szép és a régi jó időkről. Kiss Ferenc arca ragyog, olyan fiatal, mintha most végezte volna az Akadémiát. — Hej, Zoltán, Zoltán, tudod, azért szép élet volt az enyém. Csupa harc, izgalom és szépség. (Mélyet sóhajt.) Gyönyörű az élet. Ha mégegyszer csinálnám, mégegyszer is csak így csinálnám... — Hát akkor miért akarsz idő előtt »elmenni a balfenéken«? Felnéz, nekiül a válasznak és ezt mondja: — A mór megtette a kötelességét,a mór mehet... ...Még sokat diskurálunk, Kiss Ferenc érdeklődik, hogyan látom a színházak jövő évi szezonját, majd, miután közlöm vele, hogy a pesti prognózisom kedvező, különösen ami Bánkyékat illeti, ráüt az asztalra és boldog elégtétellel mondja: — Na, látod! Mégis csak csináltam valamit! És amitcsináltam, azt, látod, Te is így érzed, jól csináltam! — Igen, Feri, de mi lesz a vidékkel? — Az más kérdés! Szerintem ott sok baj lesz. Mert korai még ez az önálló társulatra való átállás. Én is ezt akartam csinálni, de nem most még, hanem csak a háború után! Ennek nincs még itt az ideje. Ebből a korai átállásból nagy bajok lesznek, attól félek... Közben szól a telefon, nem is egyszer, sok bájuk van az embereknek és Feri mindenkinek intézi a dolgát; kedves, szolgálatkész, segít, ahol tud. Nekem még megjegyzi, — mert búcsúzom: ’ — Az Akadémiát azért megtartom. Ha el is megyek.. . Q; - / XtCCc*— W Amit A KÍVÁNSÁGHANGVERSENYEKRŐL A hangversenyeknek ezt a gyengéd, lélekre való fajtáját a németek találták ki s az intézmény egyre fokozódó népszerűsége bizonyítja, hogy hatalmas szövetségeseink nemcsak sebek osztogatásához értenek a legjobban, hanem a sebek gyógyításához is. Mint a Birodalomban, nálunk is a Vöröskereszt és rádió együttes rendezésében született meg a Kívánsághangverseny, amelynek közönsége háromnegyed részben sebesült honvédekből, hadikórházakban lábbadozó szövetséges katonákból és ápolónőkből áll. Már ennek a nem mindennapi közönségnek tanulmányozása kedvéért is érthető izgalommal mentem el a legutóbb rendezett kívánsághangversenyre. Néztem az ápolónők vezetésével bevonuló katonákat: valóban megkapó és szívbemarkoló látvány ez az óriási nézőtér a zöldesbarna ruháknak és hófehér kötényeknek, ápolónői figuráknak szokatlan színfoltjaival. Az elsősorban egy világtalan fiatal hadnagy ült, huszadik évéhez nem illő komor arckifejezéssel. Ez az arc lassan megváltozott, felmelegedett, szinte azt mondhatnám, gyermekivé vált az est fokozódó, kedves hangulatában. Mankók kopogtak végig a piros szőnyeges széles feljárókon. Felkötött karú és bepólyált homlokú, napbarnított katonák ereszkedtek le óvatosan az ülésekre. Amíg mi idehaza a jól védettek biztonságos életét éltük, ők távoli kietlen vidékeken verekedtek és bárhogy dédelgetik őket, még csak a morzsáit se adhatják annak a szeretetnek, amit vérük hullatásával megszolgáltak. Mi, civilek, rendkívüli megtiszteltetésnek érezzük, hogy együtt ülhetünk velük a zászlódíszes nézőtéren. Fanfárok zengése jelzi a »Kívánsághangversenyt kezdetét, majd a Himnusz elhangzása után a közönség egyperces néma felállással köszönti úgy a kintiévá, mint a jelenlévő és ülve maradó hősöket. Feszes rigyázzban áll a hangverseny polgári közönsége, elegáns asszonyok, miniszterek, hivatalos urak. Aztán tarka összevisszaságban következnek a számok, kórusok, szavalatok, áriák, zenekari produkciók, vidám színpadi jelenetek. A vendégszereplő művészek, valamennyien ingyen lépnek fel, pedig van, tiki — mint Müller Mária, a világhírű kamaraénekesnő — külföldről, repülőgépen érkezett egyenesen erre az estére. A művésznők tiszteletdíja egy-egy virágcsokor, amit sebesült katonák visznek fel a színpadra. Keresztessy ■Mária csokrát például egy felkötött karú, fiatal hadnagy nyújtja át. A művésznő meghatottsága jeléül megcsókolja a kis tisztet. Ez az intermezzo, amely nem szerepelt a rendezői utasításokban, tomboló tetszést vált ki a nézőtéren és később váratlan folytatást kap, ami a hangverseny egyik legnagyobb sikerű külföldi szereplőjének, Johannes Heesters-nek számai után következik be. A vendég babérkoszorúját egy csinos fiatal ápolónő juttatja el a színpadra. Heesters, a szép dizőz sikerén felbuzdulva, meg akarja csókolni az ápolónőt, aki zavarában hanyatt-homlok menekül el a színpadról. Az ifjú ápolónő megfutamodását percekig tartó derültséggel fogadja az amúgy is hálás közönség. Az óriási műsor vendégszereplőivel már foglalkozott a lap. Bármelyik elég lett volna, hogy egyedül is megtöltse a nézőteret. Nem volt célom, hogy a művészi részről írjak, inkább csak röpke képet szerettem volna adni az est páratlanul megkapó hangulatáról. Mindennél többet ért látni azt a boldog, jókedvű, meghatott tömeget, amely testi szenvedéseiről megfeledkezve a lélek örömének hódolt. És ugyanilyen jóérzés volt látni azt a megértő szeretetet is, amellyel a közönség a harctér sebesült hőseit körülvette. ui.au. ErUl-