Film Színház Muzsika, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-07-04 / 27. szám
ikor nemcsak néhány kitűnő színész viszi a szólamot, de az egy lélegzetű, egy felfogásra és játékstílusra hangolt együttes, a színpadról szavak nélkül is hangulat ered, megsűrűsödik a levegő, színe, hatása van mindennek. Játszik az epizódista, a statiszta, játszik a díszlet, játszanak a fények, még a lassan legördülő függöny is. S most, hogy egy évad zárul le — ha a teljesség igénye nélkül is —, időszerű szólni arról, hogy bár együtteseink az elmúlt évadban fejlődtek, kialakulásukat megnehezíti a hagyományok hiánya, a stílusok sokszor indokolatlan különbözősége. Vannak nemrégen újjászerveződött fiatal társulatok (Petőfi, Jókai Színház, József Attila Színház), vannak tapasztaltabbak (Madách Színház). Kisebb-nagyobb mértékben azonban valamennyi színházról elmondható: gárdájuk többféle játékstílust képviselő művészből alakult ki. A Nemzeti Színház együttesében például azok mellett, kiknek művészetében a régi nagy hagyományok leginkább élnek tovább, ott találjuk azokat akik ennek az iskolának a hagyományait egy korszerűbb játékstílussal ötvözik, s az intellektuális alkatú, vagy népi alakokat életrekeltő fiatalokat. Köztudott, hogy a harmincas években és a negyvenes évek elején a Nemzeti Színházban sokszor erőltetetten klasszicisztikus, olykor formalista, igénytelen; a Vígszínházban a régi, valamikor valóban volt stílusra hivatkozva teljesen vegyes felfogásban játszottak. Az elmúlt évtizedben pedig valamennyi színházunkban a realizmus ürügyén sokszor naturalizmus színtelenítette a játékot. Ha felfigyelünk arra is, hogy a kulturális forradalom következtében az addig csak klaszszikus polgári alakok, vagy a magyar falu figurái között otthonosan mozgó színész előbb az új magyar valóság, mostanában pedig a korszerű európai élet konfliktusait kifejező darabokban is Krlezna. „Glembay Ltd” c. drámája a Nemzeti Színházban (Major Tamás és Várkonyi Zoltán) színrelépő, megközelítjük a helyzet bonyolultságát. Az ily módon egyensúlyukat vesztett együttesek kialakítása és továbbfejlesztése ezért színházművészetünk egyik legfontosabb ügye. A tennivaló — nézetünk szerint — kettős: az eddiginél több segítséget kell biztosítani rendezőink munkájához, stílustörekvéseihez, kísérleteihez, és az együttesek „alkatához” leginkább illő darabokat kell bemutatásra kiválasztani. Együttest valójában csak művészi erőt sugározó egyéniség teremthet. Olyan művész, aki nemcsak értelmez és ábrázol, de hangvételének sajátosságával képes felfogása vonzókörébe ragadni még az önmaga alkatától és elképzelésétől idegen játékstílusú színészeket is. Olyan művész, aki közös kezdőhangot tud biztosítani az előadás valamennyi szereplőjének. Az elmúlt évadban leginkább Major Tamás, Marton Endre és Ádám Ottó rendezői munkájának együttest teremtő erejéről szólhatunk. A rendező milyen könnyed mozdulattal emelte egy általa elképzelt világba a „Mandragora” szereplőgárdáját, otthonossá népesítve velük és számukra ezt a maga teremtette valóságot. Máskor milyen, óramű pontosságát is túlszárnyaló — mert életteli — összműködést teremtett (Glembay Híd), vagy éppen arányérzékével hódított, mellyel képes volt egy népes együttest egyet- EGYÜTTESEK ÉS STÍLUSOK