Film Színház Muzsika, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-07-01 / 27. szám
MEZEI MÁRIA A Moliére-vígjátékban egy „tudós“ nőt alakított, aki nem tud semmit, a Cassona-színműben egy tudatlan nőt, aki mindent tud. A két szerepnek persze, nincs köze egymáshoz, legfeljebb annyi: látván mindkettőben Mezei Máriát, felmérhetjük, hányféle színt képes festeni ez a különös, szinte bizarr tehetségű színésznő. Olyanfajta komédiázó művész, mint Csortos volt; színésznőben ritka az ilyen. Még szeszélyei is erre az óriásra emlékeztetnek; színésznőknél ez már gyakoribb tünet. Áradóan komédiázott a Moliére-szerepben, stílusa egyszerre volt könnyed és nevettetően komoly, ezért volt a figura mélységesen leleplező, csupa fintor és öngúny. Komédiázott, ám a mértéket sohasem vesztette el; nem az eszközeiben komédiázott, hanem a figura jellemében. Megjátszotta a tudós nőt, ezért volt tudálékos; kigúnyolta a tudálékost, ezért volt nevetséges. „Igazi Moliére-figura" — mondtuk és írtuk róla, de mi az, hogy „igazi Moliére-figura?“ Megmutatni az alakban a színpadi halhatatlanságot és a Moliére-korabeli igazságot, felvillantani a torzképben az embert, az aszszonyban az eltorzultak úgy játszani Moliére-t, hogy a századokkal letűnt típusokban is megrajzolni az emberit, s minden figurájában egy kicsit a színpadi humor géniuszának a lelkét is. A helyzetkomikum nem mindig jelent fizikai bukfencet a színpadon; Molierénél jószerivel több a „lelki” bukfenc — ezt kell ábrázolni. Mezei Mária így volt a „Tudós nők“-ben „igazi Moliére-figura". Magaformálta hídra lépett, mely Moliére korától elvezet a mába, hű volt a zsenihez és hű volt a korszerű stílushoz. Egyszerre volt hű, s ez a jó. Mert csak az egyikhez hűnek lenni, majdnem hűtlenség. Aztán a másik szerep, a nagymama a Cassonaszínműben. A színésznő a premier előtt levelet írt kollégáihoz, s ebben kissé túlértékelte az egyébként tisztességes, de a közepesnél nem több színdarabot. Nem baj, ő elképzelt magának valamit, többet, jobbat, de a drámán belül és nem ellenére, sőt harmóniában az egységes, kitűnő rendezői koncepcióval — és a színpadon is „túlértékelte“ a drámát, ami annyit jelent, hogy rangosabbá, magvasabbá tette. Mezei Mária kötélen táncolt ebben a szerepben: az egyik oldalon az érzelgősség, a másikon a szürkeség. Valóságos artista-mutatvány volt ez: egy milligrammnyival több s már szentimentális, eggyel kevesebb s már szürke. De ő sohasem tévedt el; egyetlen pillanatban sem volt hiteltelen. Mesteri mozdulatok, ugyancsak súrolva a teatralitás ösvényét, de csak súrolva, mert sohsem volt teátrális. Az arca: tanulmány a mimikához. Szája leheli a szöveget, s a szeme másról beszél. Szövege azt mondja: elhiszi a kegyes hazugságot, tekintetének hunyorgatása, ujjának egyetlen mozdulata árulkodik: mindent tud. Íme, Mezei Mária valóban „túlértékelte“ a szerepet: igazabb és emberibb volt, mint a szerep.