Film Színház Muzsika, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-05 / 1. szám
n csuk, újra találkozások, azemberi kapcsolatok ezerfélesége s néha alig megmagyarázható alakulása — erről volt ott szó s nemcsak a táncmozdulatok gyakorlásáról. Nem a klasszikus balett ismert, harmonikus mozdulatai, hanem a köznapi mozdulatoknak, mozgásgesztusoknak stilizált, némiképpen diszharmónikus újrafogalmazása. Konkrét tánc. Ha van ilyen. Ha nincs, hát ott Pécsett kitalálták. S kitalálták újra a mosolygást. Valami sajátos okon megint Shaw jutott eszembe, ahogy a másik táncdarabot néztem, a Rossini Nyitányára eltáncolt bizarr tréfát. Mert tréfa volt az valóban, a régi balett érzelgős, szenvelgő, epedő mozdulatainak harsány, csúfondáros cáfolata. Nevettünk is — a feltűnően nagyszámú fiatal nézővel — olyannyira, hogy valaki rá is szólt a mögötte ölükre, mit nevetnek, ez színház, ez komoly zene, Rossini írta. S ettől csak még jobb kedvünk lett, mert bizonyosságot kaptunk arról, hogy hiszen itt harc folyik a jókedvért, az egészséges tiszteletlenségért, azért a bizonyos shawi mulatságért, amely nevetve komoly és értelmes. És ez a harc is időszerű, mert mi már néha azt hisszük, hogy csak mozdulatlan, merev arccal — engedelmet a szóért: nagyképűen — lehet okosan beszélni. S azután láttuk a Bukovy konkrét zenéjére eltáncolt drámát, A parancsot is, amely megint egy más hangot ütött meg, döbbenetes erővel mondva el a Hirosimára atombombát dobó pilóta küzdelmét a maga lelkiismeretével. A zenei, hadd mondom el ezt is, semmiféle értelmezési nehézséget nem okozott a nézőnek, aki filmek kísérőzenéjeként már bizonyosan megszokta az efféle hatásokat. Az eltáncolt dráma tiszta és artisztikus eszközei pedig az éppen szokatlanságuk által kifejező mozdulatokkal, rendkívüli hatást tettek ránk. Közben egy lírai, csendes állomása volt az estnek, a Maros Rudolf zenéjére eltáncolt Hétköznapi rekvem, amely egy halászat allegorikus történetével beszélt a fájdalmas szerelemről s arról a gondolatról, hogy a jelenségek nem egyételműek: ami az egyiknek diadal, az a másiknak tragikus veszteség. Az Eck Imre tervezte és rendezte ezt, s az együttes kitűnő teljesítménye (kiváltképpen A parancsban táncoló Stimácz Gabriella, Weöreös Boldizsár, a Rossini Nyitányban pompásan Rossini: Nyitány (Féner (elv.) mulattató Esztergályos Cecilia s a többi produkcióban Bretus Mária, Árva Eszter, Tóth Sándor, Csifó Ferenc) igazán érv lehet ahhoz, hogy valami jót lehet nyújtani akkor is, ha a művészet nem a már ismertet ismételgeti. Szavakban, mind tudjuk és elismerjük. Azért mégis elhangzik például erről az együttesről, hogy exportcikk. Vagyis, hogy inkább a külföldnek lehet szánni. Mint zsebrádiót, meg a téliszalámit? Mikor akarunk leszokni arról a rossz tulajdonságunkól, hogy még a magunkéban is azt taksáljuk többre, amit a külföld megfelelő címkével ellát? Nem kell nekünk mindig a már fémjelzett tehetségek bűvöletében élni s kiváltképpen nincs okunk rá, hogy aggódjunk az új nevek, új hangok fogadtatása felől. Egyébként azok AZ ÜRES SZÉKEK a nézőtereken sokkal inkább ezzel az aggodalommal magyarázhatók semmint azzal, hogy túl sokat engedünk meg magunknak. Mi néha úgy játszunk színházat, mintha elfeledtük volna, hogy aki negyvenötben született, annak már bérlete lehetne — feltéve, hogy olyasmit viszünk színpadra, amiért szükségesnek tartaná elkötelezni magát néhány estére. A nagyképű leckéztetés persze nem vonzza. S még valamit: mi a Vox Humánét, az emberi hangot kutatjuk — várjuk a művészetben. Ez így lesz mindig. Ám közben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az emberi hangot ma már elektronikus útón megtévesztő tökéletességgel képes „termelni” a tudomány. Érdemes erre figyelnünk, ha annak okát kerestük, miért marad eladatlan néhány zsöllye. Nem a régi közönség fogja megvenni azokat a jegyeket, hanem az új, amelyet már nem zavar a gépesített Vox Humana, hiszen ő már nem a hang születésének módját kérdi, de azt, igaz-e szó, amelyet e hang formál. Hámori Ottó Keres Emil Shaw maszkjában A három diktátor (Horváth Gyula, Jukó László és Egri István) Farkas Tamás felv. :