Film Színház Muzsika, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-15 / 20. szám
16 ent eszik Windgassen Végre, hallottuk azt az énekest, akit napjaink Wagner-tenorjának hívnak ... Bayreuth nagyjaitól bizony hosszú ideje csak rádióközvetítés útján, vagy lemezről kaphattunk Wagner-élményt, pedig Wagner ma is változatlanul népszerű szerző a magyar fővárosban. De most megtört a jég, az Erkel Színházban énekelt Wolfgang Windgassen, Tannhäusert és Lohengrint, és telt házak, az operarajongók ezrei élvezhették az elismerten autentikus Wagner-tolmácsoló magasrendű művészetét. Windgassen, mint minden nagy énekes, egyfajta hagyományt, kultúrát képvisel, azonkívül hogy egyéni jegyei vannak. Vagyis: mögötte, mint elválaszthatatlan háttér, mint gazdag táj, ott ködük a múlt, a sokak, az elődök igyekezetéből, tehetségéből, tapasztalatából elraktározódott múlt — a német földön kialakult Wagner-stílus. És még valami: ezt a valamit Bayreuth szellemének nevezhetjük. Igen, vendégünk Bayreuth szellemét hozta el a mi operaszínpadunkra, világosan megéreztük ennek jelenlétét. A mű, a Wagner-életmű feltétlen és alázatos szolgálata — ezt jelentette Windgassen szereplése. Nem »a nagy tenor«, a színpadot egyeduralkodóként birtokló énekesfenomén mutogatta magát, hanem egy rendkívül egyszerű, szerény művész állt a szípadon, aki tudja, hogy nemcsak ő, hanem mások is kellenek az operák előadásához — együttes, ensemble. Mellette »megélnek« a partnerek ... Kétségtelen, hogy Windgassen nem hangjának diadalmas, természeti erejével nyűgöz le (nem tudjuk, fiatalabb korában nagyobb hősi térfogata volt-e a varázsos hangnak), ám minden fekvésben, pontosan kiszámított dinamikával, úgy tudja használni orgánumát, hogy az valóban szól, s karcsú ívei is hősi bordázatot hordoznak. Windgassen a Wagner-hősök eszményi képét tudja megmutatni. A kettőslelkű Tannhäuserét éppúgy, mint a hattyúlovagét. Alapvetően a szép formálásra törekszik, de a lelkiállapot kifejezésére torzított hangokat is alkalmaz (mint Tannhäuser római elbeszélésében). Énekel — dalol! —, még deklamációja is a legnagyobb mértékben ének. Tannhäuseréről szólva, talán több, magávalragadóbb, primérebb szenvedélyt szerettünk volna tőle. Egészében, két fellépte maradandó élménnyel ajándékozott meg, és reméljük, nem utoljára. Operaházunk kitűnő szereposztást igyekezett biztosítani a nagynevű vendégénekes mellé, így a Komor Vilmos vezényelte Tannhäuserben Varga Líviát, Delly Rózsit, Jámbor Lászlót, Szalma Ferencet hallottuk (vele megoldódott Herman őrgróf problémája!), a Lohengrinben pedig a régi nagyságát idéző Svéd Sándor Telramundja s a nem kevésbé hatalmas erejű Delly Ortrud, továbbá Mátyás Mária tűnt ki, Kórody András vezényelt. Sajnos, a vendégszereplő nagyságrendje mellett — a Tannhäuserben — kínos kontraszt volt a kórus, pontosan, a férfikar, a zarándokok »éneke«, különösen a zárójelenetben, ahol egyes ápolatlan, borízű hangok ugyancsak kellemetlen pillanatokat szereztek. Nem — az operaházi kórus nem ilyen —, viszont a zarándok-kórus régi problémánk, nem utolsósorban felállítás, rendezés kérdése. Igazán rászorulna már a Tannhäuser a gyökeres felújításra! Szenthegyi István Zara Doluhanova A természeti jelenségek elemi erejével hat a hallgatóra Doluhanova dalolása. Mintha a goethei természetesség születne újjá előadásában: úgy énekelni, mint a madár... Ez a természetesség és egyszerűség a kicsit is naggyá teszi, az alacsonyabbat is magasra emeli; az anyag megnemesül általa, kibontja rejtett értékeit s a tiszta szépség fényében tündöklik fel az emberi lét legnagyobb ajándéka: a zene, a dal. Doluhanova a zárt műfaj utolérhetetlen mestere. A régi miniatűrök aprólékosságával, s mégis teljes, szigorú egybefogással munkálja meg az anyagot, s hogy ez a részletkidolgozás és összefoglalás milyen elragadó eredménnyel jár, elég egy példára hivatkozni: az önmagában nem is túlságosan jelentékeny Szpiridov-dalocskára, a Téli útra, amelynek egyszerű, népdalformájú strófaszerkezete nagy formává szélesült Doluhanova felfogásában. De Doluhanova utolérhetetlen a népi koloratúrák (orosz, örmény vagy spanyol!) megszólaltatásában is, s érezteti, hogy e koloratúra nem dísz, hanem forró tartalmi többlet. A hangszépség, expreszszivitás, regiszter-kiegyenlítettség és gazdagság járuléknak tűnik az előadás bensősége és koncentráltsága mellett, amely végsősoron legfőbb mozgatója Doluhanova művészetének. A dal, a koncertária e kivételes művelőjének gyönyörű estet köszönhettünk! Raics István Jugoszláv bemutató A Magyar Állami Hangversenyzenekar legutóbbi estjén értékes jugoszláv alkotást mutatott be a budapesti közönségnek: Makő Kelemen Koncertáns improvizációk (»Rögtönzések«) című 6 tételes vonószenekari darabját. A rokonszenves szerző eleven hatású zenét írt, s legalább is ebben a művében jóval közelebb áll a Frank Martin féle hangzáseszményhez és szerkesztésmódhoz, mint a darmstadti »ultrákéhoz. Finom érzékenység, teljesen egyéni módon kezelt folklór-indítások alakítják Milko Kelemen mondanivalóját, amely tetszetős köntösben, kiművelt zenekari nyelven szólal meg. A jugoszláv mű sikere mellett a Breitner Tamás által vezényelt hangverseny másik sikerszáma: Honegger Pacific 231 című műve, a húszas években sok vihart felkavaró zenekari kép volt. Kevésbé elégített ki a hangverseny első fele, amelynek Mozartszimfóniája a formáláson kívül keveset adott a mozarti lényegből. S Petri Endre kiváló kvalitásai sem mutatkoztak meg ezúttal a maguk teljességében Beethoven G-dúr zongoraversenyének kicsit fáradtnak tűnő interpretálása során. R. I. Wolfgang Windgassen a Tannhäuserben (Kertész Gy. ferv.)