Film Színház Muzsika, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-06 / 1. szám

TELEVÍZIÓ Szilveszteri kakukkfióka A Televízió szerkesztői úgy emlegették, mint szülők a sikerületlen gyereket. »­Igaz, kicsit ütő­­d­ött szegényke, de azért ő is a miénk, szeretnünk kell.« A »Közkívánatra­­• című bohóságot szerény előételként tűzték a fényes nevekkel díszített szilveszteri lakoma műsorára, kilenc órakor, ami­kor az emberek egy része még a vacsoránál ül, mások éppen útban vannak az ó-évet búcsúztató piknikre. És olyasmi történt, aminek fordítottját gyakran megérte már néző és kritikus (azt ugyan­is, hogy a nagy hírveréssel beharangozott főmű­sorról utóbb kiderült, hogy töltelék­anyagnak is kétes értékűre sikeredett) — ezúttal a kakukk­fióka megállta a helyét büszkén szeretett műsor­testvérei között. Nem lett belőle csodálatos hattyú, mint a me­sében. írói: Kaposy Miklós, Tardos Péter és má­sok, rendezője: Kalmár András, operatőrje: Cza­­harka György, szereplői: a Televízió állandó mű­sorszámainak népszerű szereplői, bemondók, ri­porterek, színészek, újságírók, a zenetudós, a fizi­kus, az orvos — nem találta fel sem a spanyol­­viaszt, sem azt a műsortípust, mely minden em­bernek egyaránt tetszik. Zseniálisat sem alkotott. Azzal nyert csatát, hogy meg sem próbált zse­niális lenni. Nem szegezte tekintetét rémülten arra a három-négymillió szilveszteri kabaré-szur­kolóra, aki ha akarja, megtelefonálhatja, megír­hatja, közhírré teheti nemtetszését. Nem izzadt vért, hogy kedélyesnek lássék. Nem feszítette ma­gát keresztre, hogy mások január elsején meg­állapíthassák: ilyen jót még soha nem nevettem! Egy kitűnő — talán túl aprólékosan végig­vezetett — ötletből, fesztelen jókedvvel kellemes másfél órát szerzett annak, aki már befejezte a vacsorát, illetve megérkezett a piknikre. Az ate­­lsé-humor filmen ritkán­­sül el-­. A közreműkö­dők és a szakmabeliek nevetését a moziban gyak­ran dermedt csend váltja fel. A tévé azonban, amikor önmagán csúfolódik, nem marad egyedül. Mi is vele vagyunk, mint egy családi karikatúra­kiállításon. Ugyanis ezek az ateliék, a benne moz­gó emberek, a tárgyak és szavak és zörejek az előfizetők lakásához, szűken vett ismeretségi kö­réhez tartoznak. Ezen­ a házimulatságon otthon voltunk és örültünk, hogy a szereplők jól érezték magukat. Mert mi is. Jókedvünket nem zavarta meg sem obligát családi malackodás (pedig a ki­tűnő Közért strip-tease jelenetben még pikanté­ria is volt), sem a kabarékban gyakori konfor­mista ellenzékieskedés (noha a keretjáték nem volt híján a politikai humornak sem). Az egész kedves, könnyed, kitűnő hors d'oevre. A lakoma többi része tehát nem ízlett? De. Persze. Akadt az ét-, illetve műsorlapon ki­­nek-kinek szája íze szerint több igazi ínyencség. Akadt sótlan és túlborsozott is köztük, de hát ilyenkor Szilveszter éjszakáján túl sokan vagyunk együtt a képernyő körül, nehéz hát mindnyá­junk ízlése szerint főzni. Így a kritikus is meg­engedi magának ebből az alkalomból, hogy a sok fogás felületes mérlegelése helyett, szívből kö­szöntse azt, amiben, mint néző kedvét lelte. A »kakukkfiókát«, melynek szerénységét, közvetlen­ségét és tempóját más vidám műsorok is adap­tálhatnák. Máriássy Judit : A komédia bosszúja A cilinder De Fil­ippo egyfelvonásosok a Vígszínházban Aki már látta a sokoldalú olasz művésznek, az író­rendező-színész Eduardo de Filippónak valamelyik ná­lunk is játszott vígjátékát, azt nem érheti meglepetés en­nek az 1965-ben született két egyfelvonásosának előadá­sán sem. Ugyanaz a stílus, ugyanazok az erények és gyengeségek. De Filippo eredeti alaphelyzetekből indítja történe­teit. Tisztában van az intellektuális hatás értékeivel, há­lás szerepeket ír, mert maga is örül, ha ilyen szerepekben érvényesülhet, és tudja, hogyan lehet egy-egy frappáns fordulattal megmozgatni az érdeklődést. A megteremtett hatást aztán éppen ő bágyasztja el olykor azáltal, hogy­­ hősei többet beszélnek, mint amennyi a mondandójuk. Egyesek ezt olasz specialitásként mentegetik, sőt, arra hi­vatkoznak, hogy de Filippo nemcsak olasz, de ráadásul nápolyi is, és hogy ennek a dagályosságnak még a com­­media dell’arte idejéből való hagyománya van. Nos, lehet, hogy az olasz nézőnek ez a természetes. A magyarnak kissé sok. Kiváltképp,­ ha a színészek se pergetik olyan gyorsan a fölösleges mondatokat, mint olasz kollégáik. Erre a bőbeszédűségre ezúttal azért is szükséges rá­mutatni, mert az első egyfelvonásosnak,­­A komédia bosszújáénak jó egyharmadáig, vagyis eléggé sokáig kés­lelteti a színpad és a néző jó kapcsolatát. Igaz, hogy el­hangzik közben néhány szenvedélyesen bíráló mondat is az olasz színházak helyzetéről és a szerzőket megbéklyóz f A CILINDER. Családi kupaktanács (Tahi Tóth László, Tábori Nóra és Páger Antal)

Next