Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-14 / 7. szám
A LEGÚJABB HAMLET Daniel Olbrychski, a fiatal lengyel színész, akit legutóbb a „Minden eladó” című Andrzej Wajda-filmben láttunk, a dán királyfit próbálja a varsói Nemzeti Színház színpadán. Adam Hanuszkiewicz, a színház igazgatója maga is száznál többször játszotta Hamletet, két fordításban is — hívta meg Daniel Olbrychskit a Shakespeare-tragédia címszere ADAM HANUSZKIEWICZ pere. Hanuszkiewicz ezúttal a királyt játssza elintézettnek tekinthetnék Hamlet fizikumának kérdését, ha nem volna még jelentősebb okunk is feltételezni, hogy az ifjú királyfi nem volt nagyhajú. Ez az ok pedig nem más, mint az, hogy Shakespeare minden idők legnagyobb színpadi lángesze. Királyfit festett, az élet legszebb korában, vagyis ifjúsága világában. S ez a hős művelt ember, aki mind gondolataiban, mind tetteiben ifjú méltóságról tesz tanúságot. A szép Ophéliát olyan szerelemre gyújtotta, hogy eszét, majd életét vesztette: képtelenség, hogy Shakespeare holmi pufók és pókhasú bábúnak képzelte volna ezt a hőst. Nem, ez nem igaz, mert képtelenség és rút. Nem nap, hanem téj... Mi tehát ilyennek képzeljük hősünket. Hamlet magas, széles mellkasú, karcsú derekú, hosszú lábú. Szőke, göndör hajú, a szempillája olyan hosszú, mint egy nőé. Úgy hiszem, fekete szemű. A csipkekezelő alatt a keze hosszú, finom és fehér, a hangja mély, a foga szép. Nagyon szép ifjú. De nem, mint a nap, hanem mint az éj. S most jön a döntő kérdés, amelynek a megoldásától függ az egész mű értelme: Bolond, vagy nem bolond? Egy sereg bíráló szerint Hamlet nem bolond, hanem csak megjátssza a bolondot Mások — éppoly kiválóak, de nem olyan számosak — azt tartják, hogy a helsingöri herceg valóban bolond. Úgy tetszik, nem nagyon nehéz feleletet találni e kérdésre, ha a darab olvastán meg kell rendeznünk a művet, vagyis utasításokat kell adnunk a színészeknek. Ha az első feltevés a helyes, elfogadjuk, hogy Shakespeare változtatás nélkül átvette a Belleforest-féle felfogást, vagyis Saxo Grammaticus elképzelését. Ez roppant világos: Hamlet megjátssza a bolondot. Mint minden színlelőnek, neki is jó oka van a színlelésre: veszélyben forog az élete. Másrészt, mint minden szimuláns, végigviszi a komédiázást, vagyis eltúlozza. „A ház kisepert szemétben és piszkában fetrengett, az utca sarával dörzsölte képét... Bolond és oktondi magatartását folytatva, úgy kezdett énekelni, mint a kakas, s úgy hadonászott a karjával, akár ez a madár a szárnyával.. Így tehát Hamlet megjátssza a teljes tébolyt, hogy lefegyverezze az őt fenyegető gyilkosok karját. Fel lehetne tételezni, hogy ez a színlelés meg fogja könnyíteni bosszújának végrehajtását. Meg fogjuk látni, hogy erről szó sincs. Ha Hamlet meg akarja ölni a királyt, elég, ha visszamegy a várba; fel van rá hatalmazva, hogy ott fegyvert viseljen. Nagybátyja, nem hogy nem fél tőle, hanem felajánlja neki az első helyet az udvarban. Bosszúját barátai is segítik: előbb Horatio, majd Leartes, Ophelia fivére, aki segítene jövendő sógorának a királygyilkos megbüntetésében. Mellette lenne Bernardo és Marcellus is, bajtársai, akik látták hőn szeretett királyuk jogarát. A siker tehát biztos. Perdöntő tanúskodás Mégis, mihelyt a tébolyt színleli, minden elveszett. A király felügyelet alá helyezi a bolondot, ami természetes, már csak az iránta érzett barátságból is. Az udvart nyugtalanítják az összefüggéstelen kijelentések, a képtelen tréfák, amikkel mindazokat traktálja, akikkel csak találkozik. Ez nagyon is furcsa, és nem feltételezhető, hogy Hamlet agyafúrt szélhámos. Végül, az V. felvonásban perdöntő tanúságra lelünk: maga Hamlet tanúskodik. Először, amikor Laerteshez szól Ophelia sírján, e furcsa szavakkal: — „Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj. Veszélyes is van bennem valami. Kerüld, tanácslom. Vedd innen kezed.” Mi az a veszélyes valami, amiről Hamlet úgy beszél, mintha nem tudná visszatartani? Talán nem az őrülete, melyet belát, és amelyet nemsokára bevall? Ez az oly megható és egyszerű vallomás nem lehet szélhámosság. Hamlet elárulja titkát: igenis, voltak eszeveszett kitörései. Mióta? És miért? Világos, hogy a szörnyű lelki megrázkódtatás, amelyben része volt, máris hat a boldogtalan királyfira. Az első rohama még azonban nem az őrülté, hanem csak valamiféle hisztériáé. S akkor, társainak nyugtalanságát látva, akik megrémültek különös hangjától és ideges vihogásától, Hamlet lényegében ezt mondja: „Ne féljetek. Talán kénytelen leszek megjátszani a bolondot.” De maga az a mód, ahogyan ezt mondja, bizonyítja, hogy már nincs teljesen észnél. És itt mutatkozik meg igazán a hős szánalmas emberi nagysága. A Szellem megjelenésétől megrémült Hamlet érzi, hogy a téboly szélén jár. Hagyja, hogy belehulljon, hogy így meneküljön meg egy tragikus kötelesség végrehajtásától. Nem színlelő: önkéntes őrült.. Ugyanakkor kettős szerencsétlenségét el akarja titkolni társai elől. Szégyelli a szörnyű bajt, amely rázúdul: barátai és a világ előtt azt szimulálja, hogy szimulál. Találhatunk a darabban igazi őrült kitöréseket (az Ophelia által leírt jelenet, Polonius meggyilkolása stb.) és színlelt rohamokat („Derekasan: maga halkafár" — a fuvolás jelenet eleje — a jelenet Osrickkal), amelynek nincs más célja, mint elhitetni, hogy az igazi rohamok egyúttal álrohamok is. Mindez esetleg nagyon homályosnak rémlik. De csak azért, mert az emberi lélekben semmi sem egyszerű. Shakespeare-nek az a dicsősége és nagysága, hogy ki tudta fejezni ezt a rémítő bonyolultságot. Ha csak színlelőnek festette volna Hamletet, csupán nagyon jó melodrámát írt volna, de ez minden bizonnyal méltatlan lett volna hozzá. Ha olyan bolondot vitt volna színre, ki mindig az, munkája csupán remekbe sikerült grand guignol lett volna. A bolondtól mindenki fél, de senkit sem késztet gondolkodásra. Ezzel szemben Hamlet alakja minden idők legnagyobb drámaírójának legteljesebb, legmélyebb, legemberibb alkotása. (Bajomi Lázár Endre ford.)