Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám
ALAKÍTÁSOK: Asztrov — Darvas Iván horvai István Ványa bácsi rendezésének vonzó felfedezéseit, törekvéseit talán Darvas Iván játéka valósítja meg legtökéletesebben a Vígszínház előadásán. Ez az alakítás nemcsak indokolja Horvai merész ötleteit, hanem minősíti is. Magatartások kifejezését keresi a rendező és a színész, ezért öltözik oly merészen Darvas Iván az extrém, kivételes, végletes játékformákba, amelyek sosem rombolják Asztrov emberségét, de mindig pontosan megfogalmazzák jellemét, sorsát. Darvas cselekvései, játékai szellemi hangsúlyokkal telítettek. Már az expozícióban meg tudta találni az intim hatások és extrém mozdulatok harmóniáját. Akárhová ragadják az indulatok és a hangulatok, biztos alapra építkezhet, mert a megelevenített hangulati keretben a nevetségesen hosszú bajusz, vagy a rosszul gombolt kabát is a helyén van ... A külsőségek csak azt érzékeltetik, hogy olyan embert látunk, aki gondjai, álmai mögül nem is tud önmagára figyelni, mert a hétköznapok robogása és monotóniája rendezi el az életét. Feledhetetlen pillanatai vannak, amikor gitárral a kezében körülszáguldja a szobát, amikor ördögi ötlettel szétszórja a podagráf öregúr receptjeit, amikor Ványa bácsit a mérlegre ülteti; mindebben van valami kihívó, a mozdulatok mégsem bántóak, mert mindezzel nem a világot, hanem önmagát akarja megsebezni Asztrov doktor. Az érzések örökös ambivalenciája, indulat és alázat, gonoszkodás és megrendültség, duhaj jókedv és rezignált befelé fordulás kerülnek egységbe játékában. Ezért olyan szívszorító a búcsú pillanata is; egy tiszta ember köszön el — nemcsak a társaságtól, illúzióitól is búcsúzik ... i. . A színész elemzi a szerzőt, a szerző elemzi a színészt és közben nem figyelnek egymásra. Nem tudnak egymás nélkül élni, de úgy élnek. Az író szerepet ír a színésznek, de nem igaz, nem neki írja. A színész eljátssza a szerepet, úgy, ahogy az író képzeli, de mégis egészen másképp játssza el. Valami szép nagy hazugság van közöttük, a színház nagy hazugsága. Ez fűzi össze őket, szorosabban a szeretetnél. Rátkai Márton mondta nekem húsz évvel ezelőtt: „Itt az isten sem igazodik ki!" Ennél okosabbat azóta sem hallottam színházról. Amikor Kiss Manyi Változnak az idők című vígjátékom olvasópróbáján azt mondta a darab grófnőházvezetőnő szerepére: „Ezt a kis sz ... szerepet nem játszom el”, elöntött a nyugalom, mert tudtam, hogy szeretni fogja a szerepet és nagy sikere lesz benne. A színészi alkotáshoz is kell elkeseredés, sérelem, bosszúság, akár a többi művészeti forma műveléséhez. Kiss Manyit szerencsére felbosszantotta a szerep és ezért magánsérelmét könnyedén átmentette a szerepre. Komikussá tette. Magamra ismertem benne. Rájöttem, hogy tulajdonképpen én is azt csinálom, amit ő. Megsért a világ, és sérelmemet komikus formában elpanasztom. Ha nem tudnám kigúnyolni az életemet, tragédia-író lennék. Színész és író nem él,het mély művészi ba_____rútságban. A siker elválasztja őket. Ha a színész hallja az ünneplő tapsot, kénytelen úgy érezni, őt illeti a siker és nem az írót. Az íróra a színész sikere viszont nem minden logika nélkül hat ilyenformán: remek szerepet írtam. Valóban, nehéz belátni, hogy ők — a színész és az író — nem léteznek külön, csak együtt. 1 -1- 1 - 1. Nehéz felfogni e színházi paradoxon igazságát. Amikor Somló István első vígjátékom, a Vásott apostol címszereplője huszonkét évvel ezelőtt azt mondta a premier előtti napon: „Ne félj, sikerünk lesz", még nem sejtettem, mit rejt ez a többesszám. Ma már, egyéniségét mélyebben ismerve, világos előttem, mire gondolt: az író, amikor színdarabját írja, színészi munkát is végez, s a színész az előadás során íróit. Somló István és Ruttkai Éva a Vásott apostolban (1948) Kiss Manyi, Ajtay Andorral a Változnak az idők egyik jelenetében (Jobbra, középen) Ráday Imre és Náray Teri az Egérút előadásán (Jobbra, fent)