Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-21 / 47. szám

ébren tartása s e hagyományokra is épülő új művek születése, ez volt a magyar színházműv­észet életkérdése. S ha ma azt mondhatjuk, hogy a mai magyar színház egyenrangú és színvo­nalas része a nemzetközi színházi kul­túrának, akkor ezzel egyúttal arra is választ adunk, hogyan alakult az el­múlt években a magyar dráma ügye. — Felidézné e művek példáját? — Az elmúlt négy év igen jelentős változásokat hozott. Tiszteletre méltó módon megélénkült az érdeklődés a magyar drámairodalom alkotásai iránt; itt éppen úgy beszélhetünk a magyar klasszikusok bemutatásainak közönségsikeréről (Vörösmarty, Ma­dách, Katona, Szigligeti, Bródy), mint a mai írók rendszeresen műsoron sze­replő műveiről (Illyés, Németh, Dar­vas, Dobozy, Hubay, Illés). És új mű­vekkel jelentkezett Örkény, Gyurkó, Fejes, Görgey, Szakonyi, Csurka, Raf­­fai Sarolta, Jókai Anna, Eörsi István és Szabó György. Az utóbbiak művei közül nem egy máris az új magyar dráma kiemelkedő alkotásai közé tar­tozik, sőt nagy nemzetközi sikert is aratott. — Hadd említsek néhány adatot is: színházaink az elmúlt négy év átlagát tekintve 225 bemutatót tartottak. A művek ötvenhat százaléka magyar, tizenkét százaléka klasszikus mű volt. — Joggal kérdezhetik, hogy az el­múlt négy esztendő fellendülésének az elvi tisztázáson túl, milyen praktikus feltételei voltak. Itt meg kell említe­nem elsőül az 1966-os drámapályáza­tot, a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulóján tapasztalt vállalkozó kedvet. 1966-ban még csak 26 új drá­ma szerepelt színházaink műsorán, 1969-ben már 44, és ugyanebben az időszakban összesen 185 eredeti be­mutatót tartottak, ebből kilencven­hatot vidéken. Jól tudom, a művek mennyisége nem mindent old meg, de feltétlen választ ad arra a sokat idé­zett kérdésre, hogy hol van az új magyar dráma. Nekünk az a dolgunk, hogy olyan helyzetet teremtsünk, amelyben új, izgalmas művek jöhet­nek létre, az alkotók feladata pedig az, hogy műveik magas művészi szín­vonalon szólaljanak meg. — Milyen más tényezői vannak a szín­házi műsorpolitikának? — Ami a műsorpolitikát illeti: nyu­godtan elmondhatom, hogy az elmúlt időszakban színházaink műsorpolitiká­ja alapjaiban marxista eszmeiségű volt s társadalmi vonatkozásaiban ugyanakkor sokrétű. Ezzel persze nem állíthatom azt, hogy a szocialista világ­nézet egyértelmű hegemóniáját a szín­házművészetben már teljesen sikerült volna megvalósítani. Nagyon jól tud­juk, hogy az alkotó folyamat nem zökkenőmentes, eszmei-társadalmi je­gyei sokszor nehezen tisztázhatók — bizonyos, hogy e tekintetben akad még tennivalónk. A legutóbbi művek közül azonban sok már azt jelzi, hogy az írók és műveik mondanivalója mind egyértelműbbé, határozottabbá válik. — A jövőben színházaink műsor­politikáját változatlanul meghatároz­zák a párt művelődéspolitikai irány­elvei. Ezek hosszú távra érvényesek. S talán érdemes éppen most, a X. kongresszus előestéjén ismét leszögez­ni : állandó feladatunk, hogy színhá­zaink műsorában egyre növekedjék a szocialista tendenciájú, az eszmeileg, politikailag egyértelműen pozitív mű­vek száma. A tőlünk életérzésben idegen, eszmeileg vitatható, velünk polemizáló, sokféle politikai-eszmei értelmű művek számát továbbra is úgy korlátozzuk, hogy az emberiség alapvető kérdéseiben pártosan állást foglaló, szocialista-realista, elkötele­zett művészetet ugyanekkor jobban tudjuk támogatni. — A kongresszus irányelvei fontos feladatnak tekintik a közízlés formá­lását. S itt például rendkívül nehéz probléma a könnyű műfaj kérdése. De ha fel is lelhetők e tekintetben bizo­nyos kommerciális nézetek, meg kell állapítanom, a könnyű műfajt egyen­rangúnak tartjuk bármilyen más mű­fajjal, és éppen ezért közös erőfeszí­téseket kell tennünk annak érdekében, hogy hasonló polgárjogot nyerjen a színházak műsorán. Ez alapvetően színvonal kérdése. A színvonal minő­síti a műfajt és nem fordítva. — Ezekben a kérdésekben természe­tesen az elmúlt időszakban is gyakran voltak viták a sajtóban, a rádióban és a televízióban , de ha felteszik a kérdést: mennyiben támogatják hír­közlő fórumaink a magyar színját­szást, úgy gondolom, e támogatás je­lentős és nem lebecsülendő, még akkor sem, ha vitatkozunk egyes témákon, bemutatókon, s egy-egy értékelésben eltért a véleményünk, így kerek a világ. MUZSIKA Magasabbrendű korszak előtt — — A zene — gyönyörűség. S egyút­tal szerves része minden társadalmak gondolat és érzelemvilágának. Aho­gyan a legrégebbi korok közösségi életében igen lényeges társadalmi funkciót töltött be a zene, s ahogyan később, az osztálytársadalmak idején felismerték a muzsikának azt a sze­repét, hogy bizonyos érzelmi és asz­­szociációs hatásával szolgálhat gon­dolatokat és érdekeket — gondol­junk csak arra, milyen lényeges sze­repe volt a zenének például az egy­mást váltó egyházak gyakorlatában — éppúgy megvan e szemlélet- és gondolatform­áló szerepe napjainkban. Bár nyilvánvaló, hogy ez az érzelmi és gondolati hatás, minden művé­szetek közül valószínűleg éppen a ze­nében jelentkezik a legáttételesebben, mégis úgy vélem, hogy miután a művészet — bármilyen műformában jelentkezzék is — az ember gondolat- és ízlésvilágának formálását szolgál­ja, a muzsikának is megvan a maga elvitathatatlan társadalmi szerepe. — A mi dolgunk hát az volna, hogy abban a korban, amely a szocialista társadalom teljes kibontakozását ké­szíti elő, lehetőségeink szerint a leg­nagyobb közönséget szolgáljuk a leg­nemesebb zenei anyaggal. — Milyen tényekkel tudnánk ennek a a szándéknak gyakorlati megvalósulását igazolni? — Leginkább talán azzal, hogy az elmúlt néhány évben a zenének és a táncnak új közönsége nőtt fel. A ge­nerációk változásával a fiatalok új­fajta érdeklődését kell kielégíteni. Meg kell mondanom, az Operaházban az elmúlt években veszélyes tenden­cia mutatkozott: a nézők számának csökkenése. 1968—69-ben ez a szám stagnált, 1969—70-ben viszont már emelkedett, s a 1970—71-es évadra 40 500 bérletet adtak el. Most keve­sebb előadást tartanak, de nagyobb számú közönség előtt. Évente mintegy 600 ezer néző látogatja dalszínházaink előadásait. S ami nagyon örvendetes, a bérlettulajdonosok között egyre nö­vekedik a fiatalok száma. S hogy foly­tassam a statisztikát: a Filharmónia Budapesten és vidéken egy év alatt 1900 előadást tart körülbelül 850 000 nézőnek s ezeknek az előadásoknak 46 százaléka ifjúsági előadás. Ami pedig a hanglemezeket illeti, 1968-tól a magyar művészlemezek eladása 40 százalékkal emelkedett. Példaként szeretném megemlíteni egyebek kö­zött, hogy az Opera Bartók-előadásai­­hoz, a Spartacus baletthez, vagy a Porgy és Bess-hez már hónapokkal előbb nem lehet jegyet kapni. S az Operaház nézőterén is egyre ifjedik a közönség. Így hát joggal beszélhe­tünk a komoly­zene nagyarányú fej­lődéséről és népszerűségéről. — Ezek a számok önmagukban is jelentősek, de a fiatal nézők-hallga­­tók arányának növekedésében, egy, a matematikai aránynál sokkal lénye­gesebb jelenség tükröződik. Aki tudja, miféle jelentősége van a nemes mu­zsikának az érzelmek és a gondolko­dás humanizálásában, az megértheti, hogy ennek az új, fiatal közönségnek megjelenése, növekedése zenei éle­tünkben nem egyszerűen statisztikai siker, de siker társadalmi értelemben is. Az ifjúság barátai és a szocializ­mus hívei egyaránt jó lélekkel örülhetnek e jelenségnek. — Sokan úgy vélik, hogy ennek az ifjú­ságnak jelentős része a zenében első­sorban szórakozást keres. — Természetes. Mondottam, a zene gyönyörűség. Vagyis élvezet. Tehát szórakozás. Pontosabban szólva szóra­kozás is. És bár a nemesebb, tartó­­sabb zenei anyag egy magasabb szin­tünkben nem egyszerűen statisztikai zen éppúgy gyönyörködtet, én termé­szetesnek tartom, hogy ez az új közön­ség nemcsak a komoly zenét igényli, hanem a tánczenét is. Ez rendkívül komoly kérdés. Úgy gondolom, nekünk is józanul és reálisan kell gondolkod­nunk erről. A fiatalság számára a könnyű­zenében is ízléses és kulturált szórakozást kell biztosítani. Van né­hány jó tánczenekarunk kiválóan képzett muzsikusaikkal, akiknek nép­szerűsége mind­en bizonnyal megérde­melt Mi nem vehetjük és nem is vesz­­szük rossznéven azt, ha ezek a zene­karok a maguk műfajában sikeresen szolgálják közönségüket. Ellenkezőleg, éppenséggel azt kívánjuk, hogy ennek a szolgálatnak és sikernek valóságos mércéje az igényesség legyen. Ezért is jegyezném meg, hogy például az énekesek megválasztásában és kép­­ zenében is 6 DR­.BARNA ANDRÁSNÉ.

Next