Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
zésében nagyobb körültekintéssel kellene eljárni. Mert amilyen jól képzett zenészek játszanak a legtöbb népszerű tánczenekarunkban, éppoly kevéssé beszélhetünk — néhány kivételtől eltekintve — ilyesmiről a táncdalénekesek esetében. Pedig ez rendkívül felelősségteljes hivatás. — Önnek mi a véleménye a zene legnagyobb közönségét jelentő tévé és rádió ilyen irányú működéséről? — A televízió rendkívül nagymértékben járul hozzá a komolyzene népszerűsítéséhez, a Bernstein és Karajan sorozattal éppúgy, mint kiváló magyar művészportrékkal és nem utolsósorban a Bartók-művek televíziós változatával. Úgy gondolom, a Televíziónak ez a nagy hatóerejű tevékenysége a rádiót is nemes versenyre serkentette Szeretném kiemelni például a Liszt—Bartók zenei verseny remek rádióprogramját, vagy Kroó György és mások zenei sorozatait. Kitűnő új produkciók, s másfelől a közönséghez közelálló könnyűzenei programok közvetítésével a rádiónak igen nagy része van abban, hogy az élő zene népszerűsége nőtt. — Még egyszer hangsúlyozom: a legfontosabb feladat a fiatalság bevonása. Minél több zeneértő fiatalt szeretnénk látni a nézőtereken. — S most hadd beszéljek arról is, hogy a magyar zene híre egyre tekintélyesebb a világban. Kiváló együttesek kaptak lehetőséget arra, hogy az elmúlt néhány évben a világvárosok közönségével ismertessék meg a magyar zenét. A már közismert, Ferencsik János vezényelte sikeres ÁHZ koncert-turnékom kívül a legutóbbi nyári svájci fesztiválokon aratott magyar sikert említem, a Kórody András vezényelte Budapesti Filharmóniai Társaság és a Lehel György vezényelte Rádiózenekar fellépését, melyet elragadtatott kritikák méltattak. — Ez az esztendő egyébként is eseménygazdag, s mozgalmas volt. Az egészet felszabadulásunk 25. évfordulója fémjelzi. S azután ebben az évben emlékeztünk meg Bartók Béla halálának 25. évfordulójáról, az elmúlt hónapban pedig a Budapesti Művészeti Hetek és a Szovjet Kultúra Napjainak eseményei tették változatossá, művészi értelemben izgalmassá zenei életünket. A londoni Filharmonikusoktól kezdve addig a csodálatos koncertig, melyet a zseniális David Ojsztrah vezényelt, s melyen Kremer hegedült, olyan programok vonzották a közönséget, melyekre méltán lehetünk büszkék, s melyek fémjelzik a mai magyar zenei élet színvonalát. Szeretném azt is megjegyezni, hogy egy sor hazai s nagy sikerű fesztivált valójában dotáció nélkül rendeztek meg az intézmények. Külön kiemelném azt a tényt, hogy több új magyar mű hangzott el, mind a pódiumokon, mind az Operaházban — ez is jelzi a magyar komponisták termékenységét. Ki kell emelnünk a különben is világhírű magyar zenepedagógia új eredményeit, azt, hogy megint néhány kivételes tehetségű fiatal művész aratott méltó sikert itthon és külföldön, vagy éppen ezekben az években készül arra, hogy képességét bizonyíthassa. — Vagyis, ezekre az élményekre gondolva, bizakodóan ítéli meg a jövőt is? — Mindenképpen. Úgy vélem, hogy a következő huszonöt esztendő, az elmúlt negyedszázad eredményeire épülve egy minőségileg új, más, magasabb rendű korszakot fog jelenteni életünkben. Az az új generáció, amely fokozatosan birtokba veszi a zene világát is, egy gazdag és termékeny társadalom képviselőjeként, sok új, nagy tehetségű művészt és az új művészet műélvezőinek milliós közönségét hozza el. Erre a szellemi, érzelmi gazdagságra teremti meg a lehetőséget, reméljük, életrendünk, a társadalmi valóság. „Némelyik új magyar mű már röviddel a bemutatás után drámatörténeti rangot kapott__” — Illyés Gyula: Tiszták (Ruttkai Éva, Básti Lajos) — Gyurkó László: Szerelmem, Elektra (Kálmán György, Bessenyei Ferenc, Berek Kati) A megújult Mandarin (A Mandarin Fülöp Viktor, a Lány Szumrák Vera)