Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
Öröm és ellenkezés PRENN FERENC HÁNYATOTT ÉLETE (Latinovits Zoltán és Páger Antal a tévéfilm egyik jelenetében) Az író nem tud, és az én esetemben nem is akar a színészekkel foglalkozni. Elfogadja azt a válaszfalat, amit a rendező közte és a színész között létrehoz. Én valamikor a Mozszapom filmnél Moszkvában a forgatókönyv-osztályon dolgoztam, de a színészekkel személyes összeköttetésbe legfeljebb baráti módon kerültem. Itthon, Magyarországon sajnos még ennyire sem jutottam. De azáltal, hogy év, csak a kész művet láttam, jogom van talán arra, hogy a véleményemet őszintén kimondjam. Gondolom, a magyar nézőt leginkább érdeklő kérdés az a három tévédarab, s az a film, amit munkáimból láthattak. Mindenekelőtt azzal kezdem, ami örömömre szolgált. Szinetár Miklós rendezése az Igéző-ben. Legjobb tudomásom szerint Kodály Zoltán is nagyrabecsülte Szinetárt, a rendezőt, akinél műközpontúság jellemzi a rendezői törekvést. Nála mejelenítés és hang igazi rendezői műve áll össze és önálló művészetté emelkedik. Szinetár az Igéző esetében is hasznosította zenei kultúráját és a zenének nem hangulataláfestő, hanem dramaturgiai szerepet adott. Az Igéző alakjai attól nem lehettek volna jobbak, ha én belebeszélek a munkába és ezzel naturalista korrekciókat próbálok belehozni a filmbe, az ilyen beavatkozás egyébként távol áll tőlem. Szinetár munkája is bizonyítja, hogy a jó rendező kihozza a színészekből a maximumot, ebben az esetben ez áll Avar Istvánra éppúgy, mint a többi színészre, beleértve az epizódszereplőket is. Szinetárnak nem kellett velem megbeszélni a részleteket, ő magából az elbeszélésből tökéletesen látta és láttatni tudta a figurákat. Ha a goethei meghatározás szerint a novella egyszeri esemény, az élet egy sorspillanatának rögzítése, akkor annak más műfajba való transzponálása már egyetemessé, általános érvényűvé teszi. Beledobja az életbe és a létezés tényei közé sorolja. Csak köszönettel tartozom Szinetárnak, Avarnak, Rajznak, de nem kevésbé Bánhidynak, mert nagyszerű stílusérzékkel jelenítették meg ÍRÓ ÉS SZÍNÉSZ a novellát. Az is nagy rendezői önfegyelemre vall, hogy a kutya megmutatásánál a történet nem csapott át édeskés színekbe. A képernyőn megjelent egyéb munkáimról nem tudok ilyen egységes, elismerő, tisztelgő sorokat leírni. Prenn Ferenc hányatott élete esetében például az egyes színészek zsenialitása bár nem mondott csődöt — Páger Antal fedélzetmestere messze kiemelkedett — és ez azt mutatja, hogy egy nagy színész, ha exteriőrjében nem is olyan, mint ezek az atlétatermetű matrózok, zsenialitásával mindent meg tud csinálni. Keleti Márton nem az én rendezőm. Mert meggyőződésem, hogy jobb színészvezetéssel nem lett volna önkéntelen operettfigurává a külföldi kémszervezet két embere. Legalábbis kevésbé lett volna az. A Prennről még csak annyit, hogy egyik bizonyítéka annak, hogy filmre, vagy képernyőre inkább való egy novella, vagy egy kisregény, mint egy nagyobb epikai mű. Amikor én Keletivel beszéltem, azt ajánlottam neki, hogy a Prenn első fejezetéből csináljon egy egész filmet, mert meggyőződésem, hogy jól meg tudta volna csinálni. Így a kétrészes tévéfilm sokat markolt, de bizony keveset fogott. A Wengraf egy nagyon rossz forgatókönyv alapján készült. Szürkék voltak az alakok, se a színészek, se a rendező nem ragyogtak, de az író sem. Én magam sem tartom ezt valami jelentős munkámnak. Az Oldás és kötésnél megint más volt a helyzet. Jancsó Miklós nagyszerű rendező, ha az így jöttemre, a Szegénylegényekre, a Fényes szelekre gondolok. Ezt a három művét tartom kiválónak. Amit az én novellámból készített, az Oldás és kötést nem tartom ennyire sikeresnek. Én a Filmkultúrában egyszer már kifejtettem kifogásaimat, azt is, amit jónak tartok és azt is, amit megvétóznék. Jancsót, ismétlem, kitűnő rendezőnek tartom, de nem hiszem, hogy könnyen megértenénk egymást. Talán. LENGYEL JÓZSEF: k 1-;*t aARiH£