Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-21 / 47. szám

Öröm és ellenkezés PRENN FERENC HÁNYATOTT ÉLE­TE (Latinovits Zoltán és Páger Antal a tévéfilm egyik jelenetében) A­z író nem tud, és az én esetemben nem is akar a színészekkel foglal­kozni. Elfogadja azt a válaszfalat, amit a rendező közte és a színész között létre­hoz. Én valamikor a Mozszapom filmnél Moszkvában a forgatókönyv-osztályon dolgoztam, de a színészekkel személyes összeköttetésbe legfeljebb baráti módon kerültem. Itthon, Magyarországon sajnos még ennyire sem jutottam. De azáltal, hogy év, csak a kész művet láttam, jogom van talán arra, hogy a véleményemet őszin­tén kimondjam. Gondolom, a magyar nézőt leginkább érdeklő kérdés az a három tévédarab, s az a film, amit munkáimból láthattak. Mindenekelőtt azzal kezdem, ami örö­mömre szolgált. Szinetár Miklós rendezése az I­g­é­z­ő-ben. Legjobb tu­domásom szerint Kodály Zoltán is nagyrabecsülte Szinetárt, a rendezőt, aki­nél műközpontúság jellemzi a rendezői törekvést. Nála mejelenítés és hang iga­zi rendezői műve áll össze és önálló mű­vészetté emelkedik. Szinetár az Igéző esetében is hasznosította zenei kultúrá­ját és a zenének nem hangulataláfestő, hanem dramaturgiai szerepet adott. Az Igéző alakjai attól nem lehettek volna jobbak, ha én belebeszélek a mun­kába és ezzel naturalista korrekciókat próbálok belehozni a filmbe, az ilyen beavatkozás egyébként távol áll tőlem. Szinetár munkája is bizonyítja, hogy a jó rendező kihozza a színészek­ből a maximumot, ebben az esetben ez áll Avar Istvánra éppúgy, mint a többi színészre, beleértve az epizód­­szereplőket is. Szinetárnak nem kellett velem megbeszélni a részleteket, ő ma­gából az elbeszélésből tökéletesen látta és láttatni tudta a figurákat. Ha a goethei meghatározás szerint a novella egyszeri esemény, az élet egy sorspillanatának rögzítése, akkor annak más műfajba való transzponálása már egyetemessé, általános érvényűvé teszi. Beledobja az életbe és a létezés tényei közé sorolja. Csak köszönettel tartozom Szinetárnak, Avarnak, Rajznak, de nem kevésbé Bánhidynak, mert nagyszerű stílusérzékkel jelenítették meg ÍRÓ ÉS SZÍNÉSZ a novellát. Az is nagy rendezői önfegye­lemre vall, hogy a kutya megmutatásá­nál a történet nem csapott át édeskés színekbe. A képernyőn megjelent egyéb mun­káimról nem tudok ilyen egységes, elismerő, tisztelgő sorokat leírni. Prenn Ferenc hányatott élete eseté­ben például az egyes színészek zseniali­tása bár nem mondott csődöt — Páger Antal fedélzetmestere messze kiemel­kedett — és ez azt mutatja, hogy egy nagy színész, ha exteriőrjében nem is olyan, mint ezek az atlétatermetű mat­rózok, zsenialitásával mindent meg tud csinálni. Keleti Márton nem az én rendezőm. Mert meggyőződésem, hogy jobb színészvezetéssel nem lett volna ön­kéntelen operettfigurává a külföldi kém­szervezet két embere. Legalábbis kevés­bé lett volna az. A Prennről még csak annyit, hogy egyik bizonyítéka annak, hogy filmre, vagy képernyőre inkább való egy novel­la, vagy egy kisregény, mint egy na­gyobb epikai mű. Amikor én Keletivel be­széltem, azt ajánlottam neki, hogy a Prenn első fejezetéből csináljon egy egész filmet, mert meggyőződésem, hogy jól meg tudta volna csinálni. Így a két­részes tévéfilm sokat markolt, de bizony keveset fogott. A Wengraf egy nagyon rossz forga­tókönyv alapján készült. Szürkék voltak az alakok, se a színészek, se a rendező nem ragyogtak, de az író sem. Én ma­­gam sem tartom ezt valami jelentős munkámnak. Az Oldás és kötésnél megint más volt a helyzet. Jancsó Miklós nagyszerű rendező, ha az így jöttemre, a Szegénylegényekre, a Fényes szelekre gondolok. Ezt a három művét tartom kiválónak. Amit az én novellámból ké­szített, az Oldás és kötést nem tartom ennyire sikeresnek. Én a Filmkultúrában egyszer már kifejtettem kifogásaimat, azt is, amit jónak tartok és azt is, amit meg­vétóznék. Jancsót, ismétlem, kitűnő ren­dezőnek tartom­­, de nem hiszem, hogy könnyen megértenénk egymást. Talán. LENGYEL JÓZSEF: k 1-;*t aARiH£

Next