Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
Clausen tanácsos - Ajtay Andor Kié ez a csönd? Kiéi ezek a könynyek? Mert döbbenetes csönd tudott itt lenni, a Szegedi Nemzeti Színház nézőterén, egy-egy sűrű színpadi pillanat visszhangjaként. Mert a Naplemente előtt első része után is, de még inkább az előadás végén már-már nem is gyanúsak, csillognak a szemek. Van, hogyne volna, élemedett korú néző is. Amott egy hatvanéves forma nő. Emitt egy őszülő férfi, tán túl a negyvenötön. Ők is csinálták a csöndet. Ők se röstellték, hogy meghatottak. De a nézőtéren csaknem ezer fiatal ül! Kis- és nagydiákok, fiúk, leányok. Nincsenek színházi emlékeik. Csak szemük a látásra, fülük a hallásra, szívük a ... Mire is? Szívük, hogy magukba fogadják a varázslatot. A színházét. Egy nagy színészét. Ajtay Andor már huszonkilenc éves fejjel, azon a Csortos-féle Naplemente előtt előadáson, Geigerként, elindult Clausen tanácsos felé. Alkalmasint azzal a hittel, hogy ez a szerep egyszer majd reá vár. Tíz esztendővel később már Klamroth volt, ő ült Somlayval szemközt, az asztal túlfelén, azon a végzetes családi reggelin. És amikor másfél évtized múltán — vendéghajjal, idegen ősz tincsekkel a maga haján — eljátszhatta a tanácsost először, úgy érezte, még nem sikerült igazán kitárnia ennek a monumentális embernek a lelkét. Szegeden, most, kitárult ez a lélek. A megkapó az, hogy Ajtay Andor mai Clausenja kilépett a weimari Németország sajátos világából, az alak megszületésének körülményei közül, s a nagy, szép emberi érzések, szenvedélyek örök emberi követeként lépett be a mélybarna könyvtárszobába, a kertészlak udvarába , Inken Peters életébe. Ajtay Andor Clausen tanácsosa körül merőben érdektelenné halványodott, hogy vállalatokról is szó van, pénzről, vagyonról, gazdasági hatalomról. Itt csak a titáni ember volt a fontos, aki fejjel magasabb mindenkinél, mert lélekben az, és ezen a „magas lelken" (hadd idézzük Petőfit a drámában említett Goethe, Schiller és Seneca mellett) úgy villámlik át az igazi nagy érzés, a visszhangra lelt szerelem, hogy a környező világ nem viselheti el: Clausennak meg kell halnia. Ajtay alakítása nem idéz föl senkit, mert nem hasonlít senkihez. Korábbi önmagához sem. Ajtay ebben a pillanatban önnön művészetének csúcsain jár, öntörvényűen teremt. Megteremti magában Clausen tanácsost. Sehol egy moz- 12 ÚJ FILMEK A HÉT MŰSORÁN Magány, kaland, hajsza írta: Sas Vannak, akik a magányt a csenddel rokonítják, ezért a művészetben a lírikusok legsajátabb élményéhez sorolják. Pedig a magány a lélek kiáltása, szüntelen lázadás, hívás, keresés. A mélyből felszakadó dráma. Aki filmen akarja művészi igénnyel kifejezni, a megszokottnál többre vállalkozik. Annak talán valami módon csakugyan költővé kell válnia. A Rachel, Rachel című amerikai film már címével is kétszeresen hangsúlyozza az egy emberben megszemélyesedő drámát. És Rachel szubjektív világa, elsősorban az érzékeny, költői erejű színészi munka révén, többszörös kiterjedést kap a filmben. Az idősödő, de még mindig vonzó vidéki tanítónő szorongásos, vágyódásos lénye visszagyökerezik a gyermeki múltba. Rachelre ránehezednek a szülői ház lidércnyomásos emléktöredékei, az ösztönlét és a szeretetszomj kielégületlensége. Valójában tehát lélekrajzot kapunk a filmtől, ehhez pedig erős lélekalkatú színésznő kell, olyan, aki a gyengéd és a lírai színek átélésében is erős. Joanne Woodward, Rachel alakítója ilyen színésznő. Játékával nagy emlékeket elevenít fel; a nézőnek eszébe jut Katherine Hepburn Az esőcsinálóban és Betsy Blair a Martyban meg a Főutcában. Woodward állja velük a versenyt, a szelíd szomorúság és az egzaltáltság, a vak, szenvedélytelen odaadás és a magas belső égésfok különös elegyével tanulmány értékű ábrázolást és a feltétlen hitelességen alapuló érzelmi szuggesztiót ad át a közönségnek. A rendező, Paul Newman, a nagy modern realista rendező-mester, Elia Kazan iskolájából kikerült erőteljes színészegyéniség feleségét és egyik leggyakoribb partnernőjét, Joanne Woodwardot választotta első rendezéséhez főszereplőül. Az eredményein lemérhető a legkisebb rezdülésében is azonos érzelemhullámon találkozó két művész szoros alkotói eggyéfonódása. Newman teljes odaadással és figyelemmel élte bele magamagát is a társtalanság kárhozatában és a szüntelen befelé fordulás fojtogatásában vergődő nő figurájásába, s talán emiatt is sikerült olyan taszítóvá formálnia e nő emberi és tárgyi környezetét, amely testére-lelkére rátapad, s nem engedi szabadulni. Ám Paul Newman sem kerülhette el a hervadásból ölelni tárulkozó nő témájának csapdáit. Az akarnokság, bigottság, sandaság, amely Rachelt körülveszi, Newman kezében jó színészi megjelenítőkre és kifejező epizódokra talált. Rachelnek a csábítóval való kapcsolatában azonban benne bujkálnak azok a banális vonások is, amelyek a felfedező izgalmú kezdés után az egész filmet a végére a filmtörténelem korábbi évtizedeiből kiismertté teszik. Biztató mégis, ahogy Rachel a csalódásából önjogú emberré emelkedik. Egy második világháborús hősies kaland, amely egy katona életében sorsfordító jelentőségűvé válik — ez a 12+1. A székbe rejtett örökség utáni hajsza egyik állomása — Róma (Vittorio De Siea és Sharon Tate)