Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
KELLÉR DEZSŐ: Kortársak és sorstársak Nézzse Fekete és a népkabaré Első kabarétréfámat 1926- ban Salamon Béla, mint Nagy Endre igazgatótársa azzal adta vissza, hogy ne is próbálkozzak, úgyse lesz belőlem soha kabarészerző. Ez után a kudarc után talán örökre elkerültem volna a kabarénak még a tájékát is, ha a véletlen nem sodorja felém a lelkes „Nézzse Feketét”, hogy önbizalmam kihunyó mécsesét újból lángra lobbantsa. Színházi körökben a beszédhibás és nagyothalló Fekete Józsefet, a hajdani Apolló Kabaré sovány, göthös titkárát nevezték Nézzse Feketének, amiért makacs érveléseit, rendszerint így kezdte: Nézze uram ... Példaképe volt a hűséges, megbízható színházi titkárnak, baklövést egész pályafutása alatt csak egyszer követett el, azzal viszont élete végéig ugratták. Még a tizennyolcas köztársaság idején, amikor az Apolló az Eskü téren játszott, egy szombat este a szemfüles titkár észrevette, hogy az egyik négyszemélyes páholyban szabálytalanul öten ülnek. Nyomban ott termett és a pótszéken ülő nézőt erélyesen fölszólította, hogy hagyja el a páholyt. Az illető vonakodott, szó szót követett, végül is Fekete a kabátja gallérjánál fogva tuszkolta ki a folyosóra. Ott már az ügyeletes rendőrtiszt is beleavatkozott és igazoltatta a botrányokozót. Nagy Vince volt, a Károlyi kormány belügyminisztere. Nem hinném, hogy Nézzse Feketén kívül volt a világon színházi titkár, aki azzal dicsekedhetett, hogy egy aktív belügyminisztert kidobott a páholyából. Az Apolló kapuzárása után nem kapott állást. Még keresethez is csak évenként egyszer. Szilveszterkor jutott, kisajátítva magának a színészek hagyományos pendlizésének megszervezését. Már júliusban, fullasztó hőségben elkezdte egyeztetni az évvégi fellépéseket és emlékezetemben őrzöm a képét, ahogy a gőzölgő teraszon ingujjra vetkőzve, gondoktól terhes arccal a szilveszteri pendli-menetrendet készítgeti. Népkabaré, ahol mindent ingyen adnak Nézzse imádta a színházat. Áhítattal tekintett fel a színészet nagyjaira, de a rangsort maga állapította meg és ha azt valaki vitatni merte, körömszakadtáig szenvedélyesen védelmezte. Igazán csak a régieket becsülte, a jövevényeket gyanakvással fogadta, a nagy csinnadrattával kiugrókat pedig mélységesen megvetette. Egy ízben, a művészkávéházban, miközben magányosan vacsorázott, arra lett figyelmes, hogy a szomszéd asztalnál egy ismeretlen fiatalember a társaságának egy nemrég feltűnt, agyonreklámozott sztárról lelkendezik. — Higgyétek el nekem, ilyen ragyogó tehetség még nem játszott magyar színpadon! Szerintem máris sokkal népszerűbb, mint Fedák Sári a fénykorában volt... E szavakra Nérzse megcsóválta a fejét, majd letette a villát, meg a kést, felemelkedett a helyéről, higgadtan odalépett a szomszéd asztalhoz, megállt a meglepett, vadidegen társaság előtt és a lelkendező alak felé fordulva csak ennyit mondott: — Úgy éljen a maga hülye feje! Aztán visszaült a helyére és nagy nyugalommal fogyasztotta tovább a vacsoráját. Tudtuk, hogy beteg a tüdeje. Elárulta folytonos köhécselése, meg az a kipiruló izzás is, amellyel képtelen terveit szövögette. Szüntelen színházalapításról ábrándozott. Ragaszkodott rögeszméjéhez, hogy a Népszínház mintájára megteremti Budapesten a Népkabarét. Ha a kávéházban más áldozatot nem talált, az én asztalomhoz telepedett le és nekem adta elő mániákus lobogással vad elképzeléseit. Ahogy szavaiból kihámoztam, valami olyan színházon töprengett, amelyben a legjobb színészek a legjobb írók legjobb jeleneteit játszanék, de ennek ellenére belépőjegy nem lenne, a ruhatárért se kellene fizetni, és a szünetben minden néző ingyen kapna egy pohár sört és egy sóskiflit. Mikor a végéhez ért, diadalmasan rámnézett és vizsgálta a hatást: mit szólok az ötletéhez? Kitűnő, mondtam. Majd hozzátettem, hogy azért én az ő helyében még tovább mennék, minden nézőnek adnék egy pár tormásvirslit is. Persze, ezt a megjegyzést viccnek szántam, de egyáltalán nem tekintette annak Sőt, mintha bogarat tettem volna a fülébe, maga elé nézett, elgondolkozott, látszólag már azt számítgatta, hogy az új tétel miképpen férne bele a költségvetésébe. De a titkot, hogy egy színház, ahol mindent ingyen adnak, mégis miből tartja fenn magát, — sajnos ezt a titkot nem árulta el nekem. A Népkabaré ábránd maradt. A valóság a Bethlen téri Színpad lett, amelyet Nézzse 1929 őszén szerződés nélküli színészekből, konzorciumos alapon toborzott társulattal nyitott meg. Nem fizetést kaptak a tagok, hanem részesedést. Ki-ki olyan arányban, amilyenben részt vett a színház munkájában. Ennek a kabarénak csak annyi köze volt a néphez, hogy olcsó helyáru előadásaival elsősorban a hetedik kerület egyszerű népét, a csikágói városnegyed lakóit kívánta szórakoztatni. Ugratták is a dicsekvő direktort, amikor a vállalkozása beütött, hogy a színház előtt esténként a bicikli bicikli hátán áll. „Csikágó” * Részletek a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelenő kötetből Gaál Franciska, akiről a kuplét írtam — egy régi Angelo-képen a Csikágóban De hadd térjek rá, hogy ez a színházalapítás menynyiben hatott ki az én sorsomra. Amikor Fekete szervezkedni kezdett, legnagyobb meglepetésemre azzal állt elém, hogy legyek a kabaré háziszerzője. Nem értettem a dolgot, hogyan juthattam eszébe