Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
ilyen vonatkozásban, hiszen néhány aláírt négysoros versnél és pár idétlen dalszövegnél többet nemigen olvashatott tőlem. Akkor még csak a vágy élt bennem, hogy kabarét írjak, de hogy tudnék is írni, azt semmivel sem igazoltam és ő még a vágyról sem tudhatott. Szabadkoztam, elmondtam az esetemet Salamonnal, de nem tágított. Egészen felhevülve magyarázni kezdte, hogy neki jó szeme van és az a meggyőződése, hamar belejövök a kabaréírásba. Nekem viszont az volt a meggyőződésem, hogy Nezzse csak a háláját akarta ily módon leróni, amiért annyi alkalommal türelmesen végighallgattam. Dehát addig beszélt a lelkemre, amíg a végén beadtam a derekamat. Őszintén szólva, a konzorciumos vállalkozás anyagilag nem sok reménnyel kecsegtetett, hiszen számomra is csak bizonytalan részesedés ígérkezett. Ha vonzott valami, akkor inkább csak az, hogy a színház a Csikágóban van, abban a kerületben, ahol születtem, nevelkedtem, pár lépésnyire a kedves Városligettől, ahova ifjúságom minden szép emléke kapcsolódik. Hirtelen még az is eszembe jutott, hogy a Bethlen téren, közvetlenül a színház mellett levő házban is laktunk egy ideig gyermekkoromban és a szomszédunk akkor Medgyaszay Vilma volt, akinek fehér agarával, mint kisfiú a gangon sokat játszadoztam. Talán a meghatódásom eredményezte, hogy mindjárt az első műsorban Csikágó címmel egy kis operettet írtam, amely a szívemnek oly kedves városrész pestiesen apacsos romantikájából táplálkozott. A kis darab odakint zajos sikert aratott, szép kritikákat kapott, sokáig is játszották, de híre nem jutott túl a hetedik kerület határain. És hiába írtam két szezonon át hatásos kuplékat Vidor Ferikének és Sándor Stefinek, Hetényi-Heidelberggel kisoperetteket, csak Nézzse Fekete büszkélkedett velem, mint felfedezettjével, de az előkelő szakma, ott messze a belterületen, tudomást se vett rólam. Szóval, a Bethlen téri Színpad nem vitt előre a pályámon, még csak el se indított rajta, mégis hálával gondolok szegény Nézszse Feketére. Azóta se találkoztam senkivel, aki úgy hitt, annyira bízott bennem, mint ő. Behegesztette a sebet, amit Salamon elriasztó jövendölése ejtett a lelkemen és valamit visszanyertem általa önbizalmamból. Mindenesetre sokkal magabiztosabb volt a fellépésem, amikor a Csikágóban szerzett rutinnal elindultam a város belseje felé. „Konferansziévá alakult egy újságíró....” De ezenkívül is van még valami, amiért a Bethlen téri Színpadot pályám fontos határkövének tekinthetem. Itt kísérleteztem először a konferálással. Az adta a lehetőséget, hogy Szentiványi Kálmán, a színház konferansziéja megbetegedett és lemondta a szereplését. Nem tudom, hogy volt merszem hozzá, de elvállaltam a helyettesítést. Az Újság színházi rovata egy rövid hírben így számolt be beugrásomról : „Konferansziévá alakult egy újságíró”. Három, vagy négy napig jelentgettem be a számokat, természetesen felhasználva Szentiványi szövegét, amelyet szerencsére jól ismertem, mert mint lelkes háziszerző a műsor minden előadását végignéztem. Sajátot csak egyetlen alkalommal mondtam, amikor Victor Ferike magánszáma után hirtelen ötletem támadt egy rögtönzésre. A cselédnóták kiváló előadója ebben a műsorban, mint Gaal Franciska szobalánya jelent meg a színen és énekelt nagyságáráról, a viharos temperamentumú, színházi botrányairól, veszekedéseiről közismert sztárról. A kuplénak, amelyet én írtam, már csak az utolsó strófájára emlékszem. Így hangzott: „A minap volt egy rémes álmom, a nagyságom egy erdőné látom. Ott járkálgat a pesti szende, s egy oroszlán jött vele szembe. S én kapálództam kézzel, lábbal. Jaj, mi lesz most az — oroszlánnal?” Victor Ferike után kilépve a függöny elé, szerényen közöltem a közönséggel, hogy a kuplét én írtam, mire felhangzott a taps és valószínűleg ez öntött belém bátorságot a folytatásra. — Örülök, hogy a kuplé tetszett önöknek, — mondtam —, mert bevallom, én nem nagyon bíztam benne. Az ilyen számoknál ugyanis a legfontosabb az aktualitás. Bethlenről bármikor lehet írni, az aktuális marad tíz, húsz évig is. De ezt a kuplét akkor írtam, amikor Gaál Franciska a Király Színházban a színfalak mögött egy csúnya jelenetet rendezett és féltem, hogyha a műsort másfél hónapig játsszák, az esemény elveszti majd az érdekességét. De hála Istennek, éppen ma olvastam az újságban ... A mondatot nem tudtam befejezni. A közönség tapssal jelezte, hogy megértette a művésznő friss botrányára tett célzást. Ez volt az első taps, amelyet konferálással szereztem. (Folytatjuk) jaézzse Fekete”. Victor Ferike, aki a kuplét énekelte Akkor még nem sejtettem, hogy élete utolsó negyedében én írom majd Salamonnak a tréfáit és ami még hihetetlenebb, kollégája leszek a színházban. A háttérben: Forgács László és Perényi József