Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-11-30 / 51. szám

alakítgatom, dalrepertoáro­mat, operai repertoáromat. — Rábeszélte-e Kodály Zoltán, hogy majdan éne­kelni tanuljon? — Nem beszélt rá. De sokat zenéltünk együtt. Az ő közreműködésével is­merkedtem meg jóformán az egész dalirodalommal, ő mindig nagyon nehéz fel­adatokkal szembesített, ezek már-már teljesítőké­pességem határát súrolták. Én ezt megelőzőn nem vol­tam szorgalmas, de izga­tott, hogy ő próbára tesz, ezért nekilendültem a mun­kának. Vele is, egyedül is. Ő keltette fel érdeklődésemet a nyelvek iránt is. — Kényszerítette a ta­nulásra? — Nem, azt soha sem, de a belőle sugárzó erő en­gem is ösztönzött, hogy én is kipróbáljam a magam erejét. Amikor együtt ze­néltünk, úgy éreztem, ki­nyílt előttem a világ, elő­varázsolta azt is, ami hang­jegyekkel nem fejezhető ki, ami mögöttük rejlik. — Jól zongorázik? — Sohasem gyakoroltam eleget, de jól blattotok, jól olvasok kottát. Sokat négy­­kezeseztünk együtt, főképp szimfóniákat. És végigját­­szottuk Bach valamennyi orgonaművét és a Beetho­ven kvartettokat. A Trisz­tán és Izoldát, meg a Pel­­leas és Mélisande-ot pe­dig elejétől végéig! A Trisztán előjátékot egyéb­ként kívülről kellett ját­szanom, transzponálva is. Hogyan is tudnám felso­rolni, mi mindent szólal­tattunk meg! — Ez nyilván jó előta­nulmány volt az éneklés­hez ... — Amíg együtt voltunk, kényelmesen rábíztam ma­gamat az ő csodálatos ösz­tönző erejére. De később, amikor egyedül maradtam, eleinte azt sem tudtam, mihez kezdjek önmagam­mal. Keresgéltem, hogyan, merrefelé induljak el, új utakat próbálgattam, új nyelveket tanultam, meg pszichológiát hallgattam az egyetemen, rengeteget ol­vastam. Aztán meghívtak két hónapra Párizsba. Körülnéztem, töprengtem, majd rájöttem arra, én nem tudok a zenéről be­szélni, ez nem nekem való. Én csinálni akarom a ze­nét. S akkor megintcsak elkezdtem zongorázni, gya­korolni és elhatároztam, hogy énekelni tanulok. — Mikor fejezi be ta­nulmányait? — Két és fél év múlva. Idén kezdtem színpadi gya­korlatot tanulni. Nagyon élvezem. Szerepgyakorlat­ként Shaw Szent Johanná­ját próbálom. A színház mindig érdekelt, izga­tott ... — Mi a végső terve? — Énekelni szeretnék. Tudom, nekem nem köny­­nyű elindulni ezen a pá­lyán. Még magam se tu­dom, hogyan kezdek hoz­zá. Nem szabad hibáznom. És ki kell vívnom, hogy csakis a magam eredmé­nyeiért fogadjanak el. — Milyen szerepkörről álmodik? — Egyelőre sodródom oda, ahová képességeim visznek. Nem fogalmazom meg magamnak, mit is aka­rok csinálni, pedig nem kö­zömbös nekem, hogy álma­imból mi valósul meg. Csak azt tudom, hogy nemcsak énekelni akarok, hanem ta­nítani is. Már akadt egy ta­nítványom Berlinben, so­kat tanulok a tanításából. Érdekelnek az emberek, mi rejtőzik bennük ... — Ezt olyasvalaki mond­ja, aki a legzárkózottabb. Gondolt-e arra, hogy az énekes, az igazi művész többnyire ki­tárulkozó? Mosolyog: — Talán sikerül meg­változnom. Megkísérlem. Az ember nem maradhat meg mindig ugyanannak. Unal­mas volna. — Hogyan egyezteti ösz­­sze az éneklést itthoni munkáival? — Minden hónapban legalább egy hétre haza­jövök. Csakugyan sok a tennivalóm. Még nem mondtam el, hogy a laká­sunk 1982-re Kodály szü­letésének századik évfor­dulójára múzeummá ala­kul. Olyanformán, hogy minden magmarad ugyan­olyannak, amilyen ma, és amilyen azelőtt volt. Tudó­sok gárdája munkálkodik a kéziratok feldolgozásán, a tematikus katalóguson, a könyvtár elrendezésén. Mindebben magam is bol­dogan közreműködök. — Vajon tudta-e, mit vállalt, amikor Kodály Zoltán felesége lett? — Dehogyis gondoltam arra, nem latolgattam, nem méricskéltem. Ennél sok­kal éretlenebb, tapasztalat­lanabb voltam. Engem őrajta kívül senki és sem­mi nem érdekelt. Az élet szép és könnyű volt mel­lette. Együtt repültünk ... — Megesik-e, hogy oly­kor valakihez tanácsért fo­lyamodik? És vajon meg­fogadja-e a tanácsokat? — Problémáimat szíve­sen megbeszélem csalá­dommal, barátaimmal. Ez főképp arra jó nekem, hogy miközben elmondom kibogozzam, és átgon­doljam, mitévő legyek. S néha, nagyritkán, megfo­gadom a jótanácsokat is. Dehát én világéletemben konok voltam. — Nem érzi-e, hogy az állandó felelősség súlyát olykor nehezen cipeli? — A magam felelősségét én választottam. Ezt senki sem erőszakolta rám, sen­ki sem kívánja tőlem. Ho­gyan is érezném nehéznek, hiszen amit csinálok, öröm­mel csinálom. B­eszélgetésünk késő es­tébe nyúlik. Sárika másnap megint Berlinbe utazik. — Idehaza nem jutnék ahhoz, hogy rendszeresen tanuljak. Itthon annyi min­den érdekel, annyi a ten­nivalóm, hogy nyakig el­merülnék benne... Gách Marianne (Koncz Zsuzsa felv.) Kodály, Kodály, Kodály ... Kodályné otthon, a zeneszobában

Next