Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-05 / 27. szám
HÓDOLAT EGY FILMRENDEZŐNEK Belelovalta magát, s Csontváry volt ő is, ahogy Flaubert Bovaryné. Ez törvényszerű. S ezzel töltötték be ők a rést a maradandóság talán. Csontváryé a meglátás, de nem csak rá érvényes: „Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra.” A Csontváry című film alkotójának emlékkiállítása igazolja ezt a tételt. A Petőfi Irodalmi Múzeumban egész nyáron nyitva tartó Hommage á Huszárik Zoltán című tárlat bizonysága annak, hogy az emberi alkotás nem tűnik el nyomtalanul, nem oldódik föl valami másban, önálló életet él, kiválik az időből, maradandóvá, időtlenné válik. Nem „leltár”, egy életút állomásai láthatók itt felnagyítva, a világ elé tárva, a bölcsőtől a koporsóig. Ötvenötödik születésnapja tiszteletére szellemét idézték meg. Már Edgar Degas figyelmeztetett rá: festeni könynyű annak, aki nem tud. De az élet rendkívüliségének tartópillére az emberi nagyotakarás. Domonyból indult el ötvenöt éve egy ember, hogy egymáshoz illeszsze a gyötrelem láncszemeit. Az ára pedig: veríték, gürcölés, teherhordás. Vallotta, hogy semmi sem szép, csak az, ami igaz. Ember akart lenni. Ember, aki az emberekért tesz. Tudta, hogy ő, Huszárik (József) Zoltán először és utoljára ember. Hiányai és kínjai az övé. Ember volt, akit tehetséggel, nyughatatlan szívvel, helykereső lélekkel vert meg az isten, nem nyugodott megnyirbált életlehetőségeiben, öncsonkítás nélkül akarta önmagát megvalósítani. Lehet, hogy nem volt zseni, de minden, amit csinált, zseniális volt. Vállalta a Van Gogh által megfogalmazott tételt: a tehetség — konflisióként menni előre, míg a kocsiban ülők élvezik a tavaszt. Szeretetre vágyott. Folyton adakozott. Azt adta, amije volt. A legdrágábbat, mit csak adhatott: önmagát, önmaga lényegülését osztotta szét szűkre szabott ötven esztendeje során, pazarló gazdagsággal. A különbözőség átka volt ez. A kiváltságosok ajándéka. Példázat. De élete nem olyannak sikerült, mint amilyennek ő — vagy más valaki (k) — elképzelte vagy megálmodta. Nem hiszem, hogy ez volt a tenyerébe írva. Teljességet és harmóniát áhított. Születésrőlszerelemről-elmúlásról beszélt. „A művészet a felismerése annak, hogy az ember tehetetlen. És az ember egyetlen dolgot nem tud elviselni, a tehetetlenségét” — figyelmeztetett többször is erre.Nemzedéktársai időben tették, amit akartak, amire predesztinálta őket a sorsuk, végezték, ami tőlük tellett. S csak később kezdtek el félni a halhatatlanságok gondolatától, amelyet ráerőszakolnak az élőkre a haláluk előtt. S az ember abban bízik, hogy bár az idő keresztül rohan rajta, a gesztus benne marad a közösség mitológiájában. „Mítoszokra és istenekre mindig szükség volt” — mondta egyszer nekem. De nekünk rá lenne szükségünk. A véletlen sodorta a főiskolára. Szívesebben lett volna költő, képzőművész, zenész. Három évig tanult, majd — máig érthetetlen módon — kuláklistára került. Eltanácsolták. Pedig nem volt nála szegényebb ember a világon. S jöttek az ő gorkiji egyetemi évei: volt olajbányász, biztosítási ügynök, szobafestő, falusi népművelő, részt vett a Vajdahunyad vára restaurálásában, odahaza meg földet művelt, s ki tudja, mi mindent csinált még az eltékozolt évek során. De nem bánta. Mert holtig tanul az ember. A saját sorsát különben sem kerülheti el. Harmincöt évesen kezdett filmezni, negyvenesztendősen köszöntött rá a nagy lehetőség. S ő meg merte magát mutatni. Nagy fordulatszámmal élte az életét. Számára a művészetet az emberség és az etika jelentette. Mindenkor kötelező érvényű felelősség volt számára, hogy a művész forradalmisága a minőség. Ez verte bilincsbe mindennapjait: a nekifeszült cselekvés megszűrt kényszere. Mérhetetlen tettvágy halmozódott föl benne, s jószerivel megmaradt kikristályosodó, felragyogó enyészetnek. A múlandóság foglya lett. A megrökönyödés és a csodálkozás szenzitív megtestesülése. Minden elmúlt, tovatűnt körülötte, önmegsemmisítő tékozlással vergődte napjait. S az esendőség cáfolatául néhány remekművel ajándékozta meg nemcsak a magyar filmművészetet, hanem ma már tudjuk, az egész emberiséget. Szigorú mércéjére jellemző, hogy mindebből a pár ezer méternyi cellulózszalagból ő maga csak 8 percet (!) tartott jónak. Lovakról, hóemberekről, az emberek kihűlt képzeletvilágáról készített filmet, éltette azokat, akik itt múltak el értelmetlenül a szemünk láttára, mesélt öregasszonyokról, akiknek semmi más nem adatott meg, csupán az emlékezés, összetéveszthetetlen nagyszerűséggel, kíméletlen őszinteséggel vitte filmre belső vívódásait, látomását, a pillanat szétroncsolt emlékműveit, s utánozhatatlan asszociációs gazdagsággal teremtett magának egy legendás szépségű új világot. Filmjei szimbólumrendszeréhez az önalakítás sürgető igénye teremtette meg a tárházat. Élni sietett, mint Szindbád, s túlhajtotta az érzést. A próbatevés ragadta meg. Meg akarta élni magát a legvégletesebb totalitásban. Mert kockázatosan élni. Mert képzelete szelében haladni új és új partok felé. A sors próbára tette, meggyötörte. S ő viselte, állta a próbát. Nem tudták megalázni. Viaskodott a gondolat-rögeszmékkel, önmagával. Kétségbeejtő tehetetlenséggel készült a kárhozatra. — Nem csábítja a halhatatlanság? — kérd^TfSv!®? Ale egy interjúját — De — felelte nem titkolva érzelmeit. — Az ember legalább egy lábnyo mot akar hagyni maga után. — Tehetséges embernek tartja magát? — faggattam tovább. — Nem tudom. Csak annyira, mint egy madár. Ha kedve van, énekel, ha nincs kedve, hallgat. — És a repülés? — Az izgat! — vágta rá felcsillanó szemmel. — A repülés adottság, nem képesség. Ha nem tud repülni, nem madár. Szárny nélkül élni nem lehet. — Ha elölről kezdhetné, mit csinálna másképpen? — Mindent ugyanígy, talán jobban. — Ha egyetlen szóval kellene jellemeznie életét, melyiket választaná? •— őszinteség. Becsültem benne, hogy a maga törvénye szerint élte az életét. Fanyar, beesett mosollyal az arcán. Kezében csontig szívott cigaretta. Ő maga gondosan megborotválkozva, frissen vasalt ingben. Vékony, hórihorgas alakja fel-feltűnik emlékeimben. Telefonszámát évről évre átírom a noteszomban. Ha emlékezetünk ki nem szárad, ő is él. Köztünk, bennünk, a ma is nézők tömegét vonzó filmjeiben, briliáns grafikáiban, rajzaiban, metszeteiben, kinyomtatott vagy írásban rögzített gondolataiban, feljegyzéseiben, emlékfoszlányaiban, személyes használati tárgyaiban, fotókon, az életből, a teremtés igézetéből lopott örömteli és kétségbeesett pillanatok kimerevülésében, amelyek most mindmind közszemlére vannak téve a szellemidézés színhelyén. A meghosszabbított élet lehetőségének szuggerálása az életműve, a Szindbád, a Csontváry, az „epigrammák”, a képversek, versképek, így az Elégia, az Amerigo Tot, a Capriccio, a Tisztelet az öregasszonyoknak, az A piacére. De nemcsak filmjei, hanem színpadi rendezésének máig élő emléke, könyvborítótervei, a mindig megdöbbentő igazmondásai. Örökül hagyott művei valamenynyiünk gazdagságát jelentik. Bár pályája túlságosan korán félbeszakadt, művei — az utókor szemében — mégis egységesnek, kiegyensúlyozottnak, következetesnek, megalkuvástól mentesnek tűnnek. Olyannak, amilyennek ő maga is teremtette őket. S ahogy Csoóri Sándor írta róla: „Azt mondják: vékony, szélcibálta férfi volt, / hóna alatt fekete mappa, / járt föl-alá türelmetlenül az aranyba mártott leveleken ...” Kurcz Béla Huszárik Zoltán a Csontváry forgatásán