Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-06 / 1. szám

Senki földjén Mostanság, amikor új esztendőt kezdünk, kiszámít­hatatlanabbat, reménytelenebbet minden eddiginél, nos, mostanság a szokásosnál több szó esik róla, miként hárítsuk el fejünk fölül, mindannyiunk feje fölül a bajt, hogyan űzzük el a komor fellegeket, amelyeket — úgy tetszik — valami ormótlan szélgép, nevezhet­jük akár nemezisnek, újra meg újra fölénk hajt. Sőt, a boldog jövő helyett alighanem beérnénk egy kis biz­tonsággal, a normális, az emberi élet minimális felté­teleinek megteremtésével, az egyenlő létesélyekről nem is beszélve. De egy kicsit töprengünk azon, hogy eb­ben a közös igényben vajon mekkora közös akarat fog­lalható össze, vajon képesek leszünk-e egyenként is megfelelni a nem mindennapi feladatoknak. Nem áll szándékomban összezagyválni a dolgokat, okot meg okozatot fölcserélni éppen nem, arra azon­ban mindenképpen figyelmeznünk kell, hogy a kataszt­rofális gazdálkodás, a felelőtlen politikai handabanda, amely csupán az ország urainak hozzá nem értését volt hivatva elleplezni, súlyos hatással volt az egész társa­dalom munkaerkölcsére is. Azokkal, akik napról nap­ra azt érzik, azt tapasztalják, nem érdemes tisztessé­gesen dolgozniuk, mivel a tisztes munkának úgysincs becsülete, azokkal valóban nagyon nehéz lesz kikec­meregni a kátyúból. (Arról talán most szót se ejtsünk, hogy vajon ezúttal érezhetik-e másképpen.) Ahol a fi­zetés valamiféle szociális juttatás számba ment, ahol a kedvenc káderek bármiféle állást elfoglalhattak, és nevetségessé tehették a szakemberek gondos fölkészült­ségét, ahol hatalmi kegy osztogatta az érdemeket, és nem kellett értük megdolgozni, ott munka és erkölcs egyaránt felejtésbe szorult, kifejező szókapcsolatuk pe­dig — legjobb esetben — a demagógia szóvirágai közé értéktelenedett. Tudom én, hiába tette volna akár mindenki a dol­gát a maga helyén a legkiválóbban, a kétbalkezes és züllött vezetés, ráadásul ócska dogmáik, ugyanide jut­tatták volna az országot. Egy nemzetnek azonban tud­nia kell fölegyenesednie, ha lehetősége nyílik rá, tud­nia kell tőkéit, értékeit mozgósítani, ha a javításnak a legcsekélyebb lehetősége nyílik. A munkásnak vissza kell találnia gépéhez, a parasztnak földjéhez, az értel­miségnek a szellemhez. És együttesen és egyszerre kell visszatalálniok. A munkás nem gyárthatja tömegével a selejtet, tudván, hogy a másik üzem az ő selejtjének a feldolgozásából él. A paraszt nem hagyhatja veszendő­be megtermett javait, mert valahol úgy döntöttek, hogy túltermelés van. És a szellem? A szellemnek még bizonyítania is kell; bizonyítania, hogy alkalmas a nemzeti létezés szervezésére. A művésznek minduntalan az isteni teremtés gesz­tusait kell közvetítenie közönségének, hogy erőt sugall­­jon neki is az alkotáshoz. A színész a színpadon nem egyszerűen eljátszik egy szerepet, de bizonyítja a te­remtő erő meglétét minden emberben. A színész, ha létezik a munkaerkölcse, tudja, hogy egy olyan gépezet fogaskereke, amelyben minden meghibásodás súlyos gondokhoz vezethet, hiszen a felelősség nem minden­napi. Nem tudom elképzelni a színészt, aki lemond róla, hogy a „nemzet napszámosa” legyen. Nem tudom elképzelni a színészt, aki kivonja magát színháza hiva­tásából. Nem tudom elképzelni a színészt, aki elhárítja magától a munkát, aki akkor takarékoskodik az ener­giáival, amikor teremtenie kellene. Azazhogy, nem tu­dom színésznek elképzelni. Fásult, rutinírozott ripacs­­nak igen, róluk azonban most nem beszélek. Nekik úgysincs közük nemhogy a jövőhöz, de a jelenhez sem. ők a múlt. A keserves, a szánalmas, az utálni való múlt. Sajnos, a mi múltunk is. Mi most azért a keskenyke mesgyéért szorítunk, amely a jelen és a jövendő között húzódik. Amelyet olyan gyakran tekintettek és tekintenek senki földjé­nek, holott az, igenis, mindenkié. Mindannyiunké. Úgy vélem, egy időre nekünk ezen a senki (tehát: mindenki) földjén kell berendezkednünk, önöknek szintén, ked­ves olvasóink, akik otthonossá tételét egy kicsit — pél­dául — a színésztől is várják, önöknek, akiknek most békés, elviselhető új esztendőt, kíván Fábián László PÁRBESZÉD , S. V. J. Budapest (?): „Sajnálom, de le kell mondani szeretett lapjukat, miután azt veszem észre, eltérnek az ed­digi szolidságtól, és pornóra térnek át. Ajánlom, hagyják azt a kacsára, remélem, az se viszi sokáig, van még jó ízlésű ember - remélem - az országban." ■ Nem térünk át a pornóra. De Sade Márki - hamaro­san megjelenő­­ remekművéből idéztünk csupán. ” Gilyén Magdolna, Budapest: „Olvastam Terveinkről olvasóinknak című kis cikküket. Hát mit mondjak, nem örültem neki. Miért kell egy jó lapot megváltoztatni?... A terv, hogy a popélet nevezetes személyeit mutatják be, felesleges, mivel az újságosstandokon ilyen jellegű lapok­ból van a legtöbb. Inkább a komolyzenei eseményeket tár­gyalják bővebben! Tudom, hogy most nagy divat a video, de ezért nem kell a Film Színház Muzsikának is videorova­­tot indítania, mivel ilyen témájú rovatok a legtöbb napi­lapban és képeslapban találhatók. A harmadik elhatá­rozás, hogy divatról jelmeztervezőt, szépségről sminkest, kondíciójavításról kaszkadőrt kérdezzenek meg, felesleges. Inkább időnként a konkrét filmes és színházi munkájukról faggassák őket. Divat stb. tanácsadás az Ez a divat és ha­sonló profilú lapok dolga ... Én inkább a színház- és film­kritikákat olvasom szívesen, és a művészek vallomását egy­­egy szerepük megformálásáról . . . Én is.­­ Soltész István, Budapest: „Egy ilyen tradíciójú lapnak nem a rovatait kell megváltoztatni. Inkább a terjesztési gondokkal kellene foglalkozni. Óbudán például már a meg­jelenésük napján sem kapni Film Színház Muzsikát."­­ Ezekkel a gondokkal is foglalkozunk, noha a Posta együttműködése nélkül nehéz.­­ Hegyeshalmi László igazgató, Petőfi Színház, Veszp­rém: „Kedves Baló Júlia!... Érdeklődéssel olvastam Ma­gyarok Londonban című írását, amelyben beszámol Háy Gyula A ló című darabjának előadásáról, s felsóhajt: »Mi­lyen jó lenne Háy Gyula színművét itthoniakkal is látni! És nem csupán egyszer . . .« A veszprémi Petőfi Színház 1986- ban bemutatta Háy Gyula komédiáját. . . Nekünk akkor itt­hon még veszekedni kellett a mű magyarországi bemuta­tásáért. No, nem a jogutód Majoros Évával, aki már két­­három évvel korábban megadta számunkra a magyarorszá­gi bemutató jogát, hanem az ismert és láthatatlan erők­kel. Végül azonban a tiltások és lebeszélések ellenére 1986. május 16-án bemutattuk Veszprémben, és a komédia har­minchárom előadását tizenkétezer néző tekintette meg. 1986. június elsején vasárnap este a Vígszínházban is el­­játszottuk . . . írói, alkotói munkájához jó kedvet, örömet és sikert kívánok. Mindig szívesen látjuk, szeretettel várjuk a Petőfi Színházban, előadásainkon."­­ Köszönöm elegáns kiigazítását, jókívánságait. Máskor körültekintőbben fogok sóhajtozni. Most így próbálkozom, bárcsak Marton László itthon megismételné kiváló rende­zését - magyar színészekkel!... Boldog új évet, egészsé­get, békességet! ” Rácz Erzsébet, Miskolc: „A Film Színház Muzsika az egyetlen lap Magyarországon, amely a címében jelzett te­rületekkel egyszerre foglalkozik. Miért nem élnek jobban lehetőségükkel? Miért nem készül több színházi riport? Az Operában soha nem próbálnak? Én a kritikákat is szí­vesen olvasom, de nem értem, hogy bizonyos előadásokról miért nem írnak? A Thália Színházról, a Mikroszkóp Szín­padról, és sorolhatnám... Elvégre ez: »a szaklap«. Minek annyit emlékezni? A jelennel foglalkozzanak!" . Lapunk harminckét oldal. Valamiféle szelekciónak működnie kell... Az említett színházakról egyébként szok­tunk írni. Kérdéseit, tanácsát köszönjük, s továbbra is vár­juk.­ ­997­%1/, 2°U.szó Ezen a héten BALÓ JÚLIA válaszol.

Next