Filmvilág, 1960 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1960-01-01 / 1. szám
ÚJ JELENSÉGEK, ÚJ FELADATOK óta csak úgy általában meg akarnánk határozni, hogy filmgyártásunk mai bajainak mi az oka — miért nem nyújtja, minden elismerendő és kétségbe nem vonható eredmény mellett sem azt, amit nyújtania kellene és amit tudunk is nyújtani — kiderülne, hogy valamiféle nagyvonalú vizsgálattal nem lehet sokra menni. Talán nincsenek tehetséges művészeink, rendezőink, operatőreink, színészeink? Senki se merné ezt állítani. A magyar filmművészet egész gárdája intakt és ha ki is hulltak egyesek, a szaporodás, az új erők növekedése nemcsak pótolja, de felül is múlja az egyébként sem jelentős hiányt. Talán a filmszakma politikai magatartásával van baj, valamiféle rejtett ellenzékiség rántja görcsbe, le nem küzdött fenntartások, kételyek gátolják az alkotásban? Ellenségeink ennek örülnének a legjobban, de még ők sem tudnák ezt bizonyítani, ők is inkább az ellenkezőjével érvelgetnek, azzal, hogy a magyar filmművészet nagyon is letért arról az útról, amelyen 1956 előtt megindult, és amelyen 1957-ben is még egy ideig haladt. Elmúlt az az idő, amikor súlyos nacionalista kisiklásokkal, a burzsoá giccsnek tett elképesztő engedményekkel, pesszimizmussal, népieskedő misztikával, a munkásosztályt rágalmazó ferdítésekkel lehetett és kellett vádolni egyes filmjeinket. Még azt sem érezni, hogy rendezőink, filmíróink arra számítanának, hogyan lehetne olyan filmet csinálni, amellyel ha nem is itthon, de valamely nyugati fesztiválon sikert arathatnának. Vagy talán az a baj, hogy nagyon is szűkre vontuk a korlátokat, hogy adminisztratív beavatkozások fenyegetik lépten-nyomon a filmgyártást is ez szegi kedvét a művészeknek? Enyhén szólva: a bemutatott filmek nem ezt tanúsítják, sőt, a néző nemegyszer úgy véli, hogy jobb lett volna egyik-másik esetben erélyesebben beavatkozni , mintha túlságosan is nagy lenne az önállóság. Vagy talán ott a bajok gyökere, hogy hiányzik az a fajta nemzetközi érvényű ihletés, amelyet néhány éve az olasz neorealizmus jelentett? Még ezt sem lehet elfogadni, mert ami az olaszoknál maradandónak bizonyult, azt a szovjet filmművészet, ha úgy tetszik „új hulláma" nemcsak magába olvasztotta, de tovább is vitte, olyan példát mutatván, amely még közvetlenebbül alkalmazható a mi viszonyaink realista ábrázolására. És a Nyugat kritikai realizmusa azóta is teremtett újat, elgondolkoztatót, ihletőt. Azt hiszem ennyi is elég, hogy világossá váljék: ezen a módon nem jutunk a jelenlegi problémák gyökeréig. Filmgyártásunk tehetségekben gazdag, zömében a szocializmust akarja szolgálni, az alkotás szabadsága biztosított és lelkesítő példa is van, amely kedvet és bátorítást adhat a jobb munkára. Ami hiányzik, nem tartozik tehát ezek közé az alapvető feltételek közé. Próbáljuk tehát más módszerrel, egy finomabb „mércével" mérni: próbáljuk meg — persze csak néhány általánosabb vonatkozásban — az országnak a pártkongresszuson felrajzolt képét szembesíteni azzal a tükörképpel, amelyet filmjeinkben látunk. Mindjárt világosabb lesz — bármily összehasonlíthatatlan is műfajában a két dolog —, hogy hol marad el a művészet az élet mögött, hol vannak azok az új vonások, amelyek ihletői, előre- 1