Filmvilág, 1970 (13. évfolyam, 1-24. szám)
1970-07-15 / 14. szám
JURIJ HANJUTYIN: AZ IGAZSÁG PILLANATA jegyzetek a szovjet dokumentumfilmről A szovjet dokumentumfilm-művészet jelenlegi fejlődési irányának egyik jellemző vonása, hogy a legjobb filmek már nemcsak a központokban készülnek — ma a legbátrabb avantgarde filmek a Szövetséges Köztársaságokból kerülnek ki. Ilyen a Tallinban készült ötszáztizenegy fotó a Marsról. Egy tárgyilagos hang a Marsról készült fényképfelvételek tudományos jelentőségéről beszél. A kamera pedig végigpásztázza a tallini eszpresszókat, s a fiatalokat tanulmányozza, mint az ismeretlen Mars bolygót — elgondolkozó, töprengő, gondtalan arcok: a fiatalok jazzt hallgatnak. Kép és hang kontrasztja rendkívül eredeti és gondolatébresztő. A szovjet dokumentumfilm-művészet 1962—64 táján indult új, jelentős fejlődésnek, s úgy tűnik, a mesterség minden fogását megtanulta. Ma már a megrendezettség a dokumentumfilmben hamis alaphang jele. Az egyenes, szinkron interjúk monotonságát unják a nézők és a rendezők egyaránt, s az asszociációs montázs már túlfinomultnak, keresettnek hat. De a tanulóévek, a divatos módszerek végigpróbálása után — amikor a rendezőknek úgy tűnt, hogy ha elhelyeznek egy rejtett kamerát, találnak egy frappáns kép-hang kontrapunktot, máris övék a siker — elérkezett a józan gondolkodás, és a módszer mindenhatósága felülvizsgálatának korszaka. Világossá vált, hogy az új sablonok semmivel sem jobbak a régieknél, és hogy az individuális tehetség, a művész gondolkodási szintje ugyanolyan jelentőségű a dokumentumfilm-művészetben, mint bármely más művészeti ágban. Az utóbbi évek legjelentősebb szovjet filmjeiben különösen világosan látható a kapcsolat a dokumentumanyag és az azt észrevevő, feltáró művész egyénisége között. Mindez természetesen nem ma kezdődött. Dziga Vertov kísérletei, Dovzsenko könyörtelen háborús publicisztikája után az a művész, aki talán a legnyíltabban, legdemonstratívabban a dokumentumanyagon keresztül fejezte ki magát: Mihail Romm, a Hétköznapi fasizmus című filmjében. Nemcsak a montázsra, az anyag kiválasztására gondolok itt, hanem arra is, hogy Romm maga olvasta fel a film szövegét, s ezzel mindez a személyes mondandójává vált egy olyan embernek, aki már sokat látott életében, és sokat gondolkodott a látottakon. A művész egyénisége ebben a filmben a vásznon lejátszódó események erkölcsi mértékévé vált. Sajnos a szerzői kommentárban sok filmrendező mindössze módszert látott, s egy sor filmben maguk a rendezők kezdték felolvasni a bemondandó szöveget. Mindez semmi pluszt sem tett hozzá ezekhez a filmekhez, a mesterségbeli színvonalat viszont nagyban csökkentette. Azt hiszem, mindössze két filmet tudnék megnevezni az utóbbi évek terméséből, amelyben a rendező ilyenfajta közreműködése nem tűnt a Hétköznapi fasizmus szolgai másolásának. A módszer kiválasztásának jogosságát mindkét esetben a film alkotóinak életútja biztosítja. A Granada, Granada, Granada című film prológgal kezdődik, melyben két, már nem fiatal ember — Roman Karmen és Konsztantyin Szimonov — nézegeti egy régi spanyol filmhíradó kockáit és emlékezik ifjúságára. A spanyolországi események krónikásának ifjúságára, és a költőére, akinek életrajza egy részévé vált a spanyol polgárháború, éppúgy, mint a harmincas évek egész nemzedékének. Az ezekről szóló elbeszélés természetesen hangzik .