Filológiai Közlöny – XI. évfolyam – 1965.
1–2. szám - Tanulmányok - Takács Menyhért: Az esztétikai érzelmek Arisztotelész katarziselméletének tükrében
vonatkozhatik önmagunkra, de olyanokra sem, akik szoros rokonságban állanak velünk, mert ezeknek szenvedése úgy hat reánk, mintha mi magunk szenvednénk. Kevés adat ez ahhoz, hogy rekonstruálhassuk belőle az egész elméletet. Ahhoz azonban elég, hogy megállapíthassuk: Arisztotelész az esztétika és művészetpszichológia egyik alapvető és talán legnehezebb kérdésére kívánt választ adni elméletében, arra is., hogy miképpen származhat a műben ábrázolt fájdalomból esztétikai gyönyör. A fogalmak, melyeket erre a célra használ: a részvét és a félelem érzelme és maga a katarzis. A részvétről megtudjuk, hogy azt Arisztotelész valamiféle sajátos érzelemnek tekinti, olyannak, amely nem mireánk vonatkozik („idegen érzelem"), és éppen ezért nem zavarja meg, nem teszi nyugtalanná lelkünket (tehát hiányzik belőle valami, „nem teljes érzelem"). A félelem ezzel szemben mireánk vonatkozik (tehát „saját érzelem"), és éppen ezért megrázza lelkünket („teljes érzelem"). Miben áll mármost maga a katarzis, hogyan változik át a negatív színezetű érzelem pozitív színezetű esztétikai élvezetté, azt a rendelkezésünkre álló adatokból megállapítani nem tudjuk. Tág tere nyílik itt a különféle magyarázatoknak. És ezt a teret az esztéták bőségesen fel is használták. Se szeri, se száma az idevonatkozó elméleteknek. Rövid áttekintést nyújtva ezekről, csak azokat az elméleteket emeljük ki, amelyekre további vizsgálódásunk során támaszkodni kívánunk. Megjegyezzük még, hogy a kiemelt elméletek szerzői nem hivatkoznak valamennyien Arisztotelészre, a vele való kapcsolatuk azonban így is nyilvánvaló, mert hiszen a problémát magát Arisztotelész vette észre először. A legelterjedtebb elmélet (nevezhetjük kompenzációs elméletnek) hívei a legszimplább megoldást választották. Arisztotelész híres meghatározásában a részvét és a félelem fájdalmas színezetű érzelmei mellett beszél „megízesített nyelvezetről" is. A szépség felfogása nyilvánvalóan gyönyört okoz. Mi sem egyszerűbb tehát, mint a fájdalmas és a gyönyört szerző érzelmeket vegyíteni, és kimondani, hogy a műalkotásban vannak pozitív és negatív színezetű érzelmek egyaránt, de ezek mindig úgy vegyülnek, hogy a gyönyör színezetűek maradnak túlsúlyban. Hozzáteszik még rendszerint, hogy különösen a mű „formai mozzanataihoz" fűződő gyönyör érzelmek azok, amelyek a fájdalmas színezetű „tartalmi" érzelmeket ellensúlyozzák. A kompenzációs elmélet azonban — ebben a durván ácsolt formájában — lehetetlen eredményekre vezet. A művésznek — e teória értelmében — patikárius módjára kellene méricskélnie az érzelmeket, nehogy a mérleg a fájdalmak oldalára billenjen. Valahányszor fájdalmas részek következnek a műben, fokoznia kellene a formai szépségek adagját. Vagy talán inkább a műélvezőt kell valamiképp felhívnia, hogy most borzalmas részlet következik a tragédiában, tehát nem a cselekményre, hanem a nyelv szépségeire, esetleg a díszletekre figyeljen? Nincs művész és nincs műélvező, aki hajlandó és képes lenne e szerint a recept szerint eljárni. De emellett ez az elmélet nem is felel meg Arisztotelész elgondolásának, aki — mint láttuk — felismerte, hogy a részvétben tapasztalt fájdalomtól nem szenvedünk igazán. A kutatók másik csoportja az esztétikai érzelmeket egészen különleges fajtájú látszat- vagy fantáziaérzelmeknek tekinti (Kirchmann, E. Hartmann, Witasek, K. Lange). Az esztétikai érzelmek — az idetartozó elméletek tanítása szerint — a mindennapi élet érzelmeitől eltérő természetűek, látszathoz, fantáziaképekhez fűződnek, s körülbelül úgy viszonylanak hétköznapi érzelmeinkhez, mint a látszat vagy a fantáziakép a reális tárgy szemléletéhez, illetve