Magyar Filozófiai Szemle, 1969
1. szám - Tanulmányok - Hermann István: A totalitás kategóriája
éppen abban áll, hogy ilyen ellenkező meghatározottságok totalitásai." (Georg Lukács: Der junge Hegel. Zürich —Wien 1948. 220. o.) Bizonyos, hogy Hegelnél a dialektika a későbbiekben is a leglényegesebb módszertani és gondolati elem. A korai Hegel és a későbbi Hegel ellentéte filozófiailag azonban nem annyira az idealisztikus elemek erősebb, nyíltabb és sokkal inkább a porosz abszolutizmushoz kötött előtérbe nyomulásában található. Sokkal lényegesebbnek tűnik az, hogy mindazok a mozzanatok, amelyekről Marx és Engels — joggal — mint a hegeli gondolatvilág konstrukcióiról beszél, rendkívül gyakran azért ilyenek, mert az összfolyamat áttekintése — az előbb említett ideológiailag fontos meghatározó elemek érdekében — háttérbe szorul. Ezáltal azonban most már csak — az első korszakhoz viszonyítva — másodlagosan kerülnek elő egészen zseniális felismerések, „megindulások" (Lenin), és a szellemi fejlődés összfolyamatának képe már nem áll olyan világosan előttünk. Hegel hatalmas felfedezése, mely az arisztotelészi zoon politikon fogalom nagyjelentőségű és a filozófiatörténetben első ízben kristályos továbbfejlesztése, az volt, hogy az embert nem egyszerűen csak társas lénynek kell tekinteni, nem csupán „társadalmi állatnak", hanem zoon historiconnak, vagyis történelmi lénynek. Ez a nagy felfedezés azonban, mely végig megmarad a hegeli filozófiában és mintegy determinálja a hegeli gondolatmenetet, kétségtelenül a leszűkítések egész sorával jár. Ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy Hegelnél a történelmiség mint történelmiség, tehát mint világtörténeti folyamat, az egyén fölött álló és az egyént maga alá rendelő tendencia. Következésképpen az a szellemi konstrukció, amelyet Hegel végeredményben megteremt, és melyhez egész életművében következetes marad, az emberi individuum — s ezzel együtt az emberi praxis — szerepét szükségképpen degradálja. A történelem Hegel által tételezett teleológiája pusztán „saját" törvényszerűségeinek felismerését követeli meg, pusztán azt kívánja, hogy az egyén a történelmi fejlődés tendenciavonalában tevékenykedjék, és ilyen módon ugyan a múlt vonatkozásában a konkréten haladó álláspont elfogadását jelenti, a jelen vonatkozásában viszont filozófiailag mindenféleképpen konzervatív. Ha a filozófia történetében áttekintjük a történetiség problematikáját, akkor világosan láthatjuk, hogy a Marx előtti filozófia a történeti koncepcióiban legtöbbször nem tudott szabadulni a konzervatív vonásoktól. Az a konzervativizmus, mely a hegeli filozófiában — illetve szállóigévé vált jelmondatában, mely minden valóságosat ésszerűnek jelent ki — oly pregnánsan jut kifejezésre, többnyire elválaszthatatlan a nagy történeti koncepcióktól. Ebben a tekintetben sok esetben még Herder is konzervatív álláspontra helyezkedik, egy helyütt például a következőt mondja: ,,Meghajlom az én egész fajtám felett uralkodó általános természeti bölcsesség magasrendű terve előtt, s annál szívesebben teszem ezt, mert látom, hogy ez az egész természet terve. Az a szabály, amely világrendeket tart fönn, és amely minden kristályt, minden bogárkát és minden hópelyhet kialakít, az alakította és tartotta meg az én fajomat is; ez teszi saját természetét az emberi nem fönnmaradásának és továbbfejlődésének alapjává mindaddig, amíg emberek lesznek. Isten minden műve önmagában tartalmazza értelmét és önmagával való szép összefüggését. Ugyanis ezek mind bizonyos korlátokon és ellentétes erők egyensúlyán alapulnak, s egy belső hatalom teremt rendet közöttük. Ezzel a vezérfonallal vándorolok át a történelem labirintusán, és látok mindenben harmonikus, isteni rendet; mert bármi történhet, az megtörténik, ami hathat, az hat." (Johann Gottfried Herder: Zur Philosophie der Geschichte. II. köt. Berlin 1952. 461 — 462. o. 2