Magyar Filozófiai Szemle, 1971

1–2. szám - Herbert Aptheker: Imperializmus és irracionalizmus

IMPERIALIZMUS ÉS IRRACIONALIZMUS HERBERT APTHEKER Engels már 1877-ben, a „Szocializmus fejlődésé"-ben megállapította: „A burzsoázia politikai és intellektuális csődje maga a burzsoázia előtt is alig titok már . . .". Száz évvel ezelőtt talán még Engelsnek kellett lenni ahhoz, hogy ezt lássa valaki; ma már maguk a csődben vétkesek adják tudtul a csődöt. Így például 1965 nyarán Richard Goodwin — akkor az Egyesült Államok elnöke mellett működő tanácsadó testület tagja — ezt mondta: „Nem vagyunk bizo­nyosak abban, hogy merre megyünk . . . Tudjuk, hogy új problémák merülnek fel, de e nemzet intellektuális erőforrásai — a társadalmi haladás történelmi rezervoárja — nem egykönnyen adnak rájuk választ."­ Nemcsak füstködtől és könnygáztól bűzös a levegő: ezek csupán a nyilván­valóbb bomlási termékei egy pusztuló társadalmi rendnek. Ha Gibbon ma az Amerikai Birodalom hanyatlásának és bukásának megírásán dolgozna, ugyan­csak megtelnének a jegyzetfüzetei. A lealacsonyodás a jelenkornak nemcsak terméke, hanem szándéka is, nem kétséges tehát, hogy nemcsak szisztematikusan, hanem szándékoltan is folyik. Bizonyosan nem utolsó sorban áll erényei között az a tény, hogy jövedelmező is. Lényege az irracionalizmus, az értelem háttérbe szorulása, a tudomány ta­gadása, az okszerűség elvetése. Mindennek a normális eredménye cinizmus, az abnormális — szadizmus, a végső következménye pedig a fasizmus. A színvonal változó. Itt van például az igen drága áron árult szemét, amely egyre nagyobb helyet bitorol az amerikai könyvesboltok polcain; itt aztán nincs sem motiváció, sem igazi érzelmek, nincsenek nehézségek, sem kétségek, nincsen sem melegség, sem szerelem, sem könyörület, sem gondolatok — nin­csenek emberi lények. Kevésbé pretenciózus irományok ezek, mint például a Spillane-féle bestseller-,,irodalom", bár egyébként nemigen különböznek ettől. Fokozott mértékben áll mindez a mozira — nemcsak az Amerikai Légió férfi­összejövetelein vagy a Times Square „művészeti" klubjaiban bemutatott fil­mekre, hanem egyre inkább azoknak a nyilvános moziknak a műsorára, ame­lyeknek sikerül valahogyan fennmaradniuk. A központi és közös vonás megint­csak a brutalitással kevert értelmetlenség. Josep Wood Krutch, az irodalmi kritikusok idősebb nemzedékének tekinté­lyes és némileg „régimódi" ízlésű képviselője szerint „az erőszak, perverzió és nihilizmus hangsúlyozása", amely a mai amerikai regény- és színműirodalom jelentős részének jellemzője, úgy látszik „a világ iránti megvetésben gyökere­zik". Ezt írja: 1 Marx és Engels Művei, 19, Bp. 1969, 216. 2 „The New Yorker", 1966. aug. 14.; idézi Richard Rovers.­ ­ Magyar Filozófiai Szemle

Next