Magyar Filozófiai Szemle, 1985
3–4. szám - Mesterházi Miklós: Korunk öröksége, avagy Ernst Bloch a „hanyatlás”-ról
szet progresszív megszüntetésének perspektívája egyelőre lekerült a napirendről, ekkori esztétikai írásainak rejtett mozgatórugója. A 30-as évek Blochjában mégsem hunyt ki a korai messianisztikus pátosz. A „nyomok", melyeket felmutat, a megváltás — mindenek ellenére való - közvetlen aktualitására vannak hivatva utalni. A megváltás e kor reményét is be kell hogy váltsa — e beváltásért ír Bloch épp e kor (dieser Zeit) örökségéről. Ez a megőrzött messianisztikus pátosz a 30-as évekbeli Bloch-írások néhány szembeötlő politikai vagy esztétikai balítéletének forrása; a messianisztikusság azonban mégsem, itt sem, pusztán korlátozó, különösen nem diszkreditáló értelmű. Nem az már politikailag sem. De különösen nem az filozófiailag, mert amit Bloch messianizmusa védelmez — mindegy most, hol és mennyiben botolva ellentmondásokba, a történelem „gátlásaiba", az elméletileg, módszertanilag maradandó „örökség", egy „normatív" megszüntető szubjektivitás végső soron való módszertani fölénye, a történelem „aktív", „szubjektív" tényezőjének, „nyitottságának", a fejlődés egyenlőtlenségének hangsúlyozása. Bloch ekkori esztétikai írásainak újra csak maradandó mozzanata a gesztus: az arra való rákérdezés, hogy hogyan lehetséges, a „stíluskötöttségek felbomlásának" egyszerre eredményeképpen és ellenére, érvényes művészet. A fasizmus elleni harc, a népfrontpolitika, úgy tűnik, visszahozott valamit a 20-as évek marxizmusának messianisztikus küldetéshitéből. Mindenesetre újra felvetette a 20-as évek elejének nagy kérdéseit, a szövetségét és az örökségét, s ezekre „szélesebb" választ keresett, mint a közvetlenül megelőző időszak. A Korunk öröksége éppen a fasizmus és a fasizmus elleni harc korkérdéseinek sürgetésére, az újra felvetett örökségprobléma megválaszolásának atmoszférájában kerekíthette könyvvé a „nem-azonosságról" szóló példázatok laza ciklusát. Életünk, a történetek, a gyermekkor, a mesék, a legendák, mind „nyomok", a „nem-azonosság" transzcendálása utáni vágy „nyomai"; azé, hogy — mint a Spuren elé bocsátott mottó mondja — „Vagyok. De nem vagyok meg magamnak. Ezért csak leszünk." Ám míg a korai expresszionizmus-könyv, vagy az utópia-könyv Blochja számára aligha lehetett kérdéses, hogy „a tulajdonképpeni elmúlás már mögöttünk van", a restauráció is legfeljebb ha ideiglenes, és a leomlott homlokzatok mögül egy győzelemre hivatott szubjektivitás lép elő, a fasizmus uralomra jutása most egy negatív víziót idéz fel: a csőd lehetőségéét, a „rossz egyidejűség" homogénné, uralkodóvá válásáét. Az előrehaladott, kiteljesedett és tökéletesedett eldologiasodásét, amely felszámolja, sikerrel neutralizálja a polgári társadalommal szemben álló, a transzcendálás lehetőségét ébrentartó értékeket, kiiktatja vagy tehetetlenné teszi azokat a tapasztalatokat, amelyek ezeknek az értékeknek az igenlését megalapozhatják. A fasizmus Bloch számára egyszerre különös és általános jelenség; nem egyszerűen a német mizéria terméke (bár Bloch néhány elemzése erre a gyökérzetre is utal), hanem modellje a polgári társadalom egy általánosabb fejlődési lehetőségének is. A Korunk öröksége, Bloch fasizmus- és avantgarde-könyve a kultúrának a polgári társadalomban való problematikusságáról, e problematikusság végső kiéleződéséről és az ellenállás esélyeiről is szól. Lukács György, a Korunk örökségéről írott, és hangvételében — ha nem is érvei mindegyikében — az expresszionizmusról írt cikk és az expresszionizmus-vita élesebb érvelésétől elütő recenziójában, eltérően a mű szokványos bírálóitól, már rámutatott erre: „Blochnál [.. .] a jelenkor kultúrájának elemzése nem csupán antifasiszta tenden-