Földrajzi értesítő, 1975

1. szám - Értekezések - Bohn Péter: A Keszthelyi-hegység geomorfológiai felépítéséből adódó környezetvédelmi feladatok

Az 1967— 72-ben végzett részletes földtani felvételező munka során a Keszthelyi­hegység geomorfológiai elemeit is rögzítettük. A hegység formaelemeinek leírását és érté­kelését a területről készült légifelvételek sztereometrikus interpretálásával egészítettük ki. Kutatáseredményeink alapján a következőkben rövid összefoglalást adunk a Keszthelyi­hegység geomorfológiai felépítéséről. Az ismétlések elkerülése végett a geomorfológiához csak a legszükségesebb genetikai, tektonikai, fejlődéstörténeti, hidrogeológiai és kőzet­tani leírást közöljük, mivel ezek a kérdések a megfelelő fejezetekben részletesen kerülnek tárgyalásra. A Keszthelyi-hegység geomorfológiai szempontból igen változatos terület. A tektonikus felszínalakulással együttjáró és rendkívül összetetten ható denu­dációs-deráziós és szedimentációs folyamatok bonyolult és formagazdag geo­morfológiai régiót jellemeznek. A felszíni formákat három fő geomorfológiai egység keretében vizsgáljuk: 1. táblás, töréses felsőtriász dolomitrögök és lépcsős tönkök; 2. különböző genetikájú völgyek és medencék; 3. a hegységet övező hegy­lábfelszínek. 1. A hegység fő tömegét alkotó felsőtriász dolomit különböző magasságú és különböző mértékben lepusztult tektonikus sasbérceket, tönköket alkot. Függet­lenül a kőzetminőségtől, négy, jól elkülöníthető egységet sikerült felismerni a felszíni alaphegység morfológiájában; a Ny-i részen (a Keszthely—Rezi vonulattól Ny-ra) az erősen lepusztított és jórészt fedett triász rögök átlagosan 200—230 m tszf-i magasságba emelkednek. Cserszegtomaj környékén több kisebb dolomitrög bukkan a felszínre, a közöttük levő deráziós egységeken pannóniai képződmények fedik a mélyebb tönköket, röglépcsőket. A fiatal környezetből kissé kiemelkedő triász rögökhöz elmosódó hegyláb­felszíni perem és számos, igen enyhe lefutású deráziós völgy, ill. deráziós lépcső tartozik. Erre a területegységre esnek az ún. festékfölddel kitöltött és részben bányaműveléssel is feltárt karsztmorfológiai formák, a néhány m-től néhány 10 m-ig terjedő átmérőjű dolinák vagy töbrök. A második morfológiai egység, a középső puszta felsőtriász dolomitrögei kb. 300 m tszf-i magasságúak. Ezt az egységet a Vár-völgy tektonikus vonala osztja két részre. A dolomitrögök a K-i részen sokkal tagoltabbak, mint a Ny-i részen. Ennek részben tektonikai, de főleg morfogenetikai okai vannak, ame­lyeket a következő részben tárgyalunk. Ezt a közepes magasságú területet a Vállus—Vonyarcvashegy közötti, É—D-i irányú törésvonal választja el a harmadik egységtől, amely a hegység K-i részét alkotja. Ez a morfológiai egység a legnagyobb kiterjedésű és a leg­változatosabb rögformákat tartalmazza. A K-i részen az Ederics-hegy, a Már­ványkőfejtő-hegy és a Szabad-hegy területe a Szentmiklósi-völgyig 400 m tszf-i magasságú egységes plató, amelynek közel 1 km széles, 3 km hosszú gerince 20 m-en belüli magasságkülönbségeket mutat. Ettől Ny-ra az azonos (kb. 400 m) magasságú rögök már erősebben tagoltak. Külön egység a Rezitől K-re fekvő, szintén 400 m tszf-i magasságú, kis kiterjedésű hegycsoport (Vár-hegy, Meleg-hegy, Simla-hegy, Bányafő-tető stb.). Ezek morfológiailag különböznek a hegység többi részétől, mivel több, különálló hegyes csúcsot alkotnak, igen meredek lejtőkkel. Lejtőkategória szempontjából — a konstans napfényveszteség lehetséges százalékait tekintve — is jelentős különbség van a négy rögegység között. Az első, Ny-i rögterületen többségében 15° alatti a lejtőkategória, sok 0—5°

Next