Fons (Forráskutatás és Történeti Segédtudományok) II. évfolyam 1995.

1. szám - Pálffy Géza: Barta Gábor emlékére

Barta Gábor emlékére ,,Barta Gábor. Élt 52 évet. " Pusztán egy személy- és egy keresztnév, valamint három közönséges szó, mégis mily szívszorongató érzést kelt mindazokban, akik ismerték és szerették Barta Gábort - a rokont, a barátot, a kollégát, a tanár urat... A Farkasréti temetőben január 30-án ezektől a fájdalmas szavaktól megbénulva kísérte a végeláthatatlan tömeg utolsó útjára a XVI-XVII. századi magyar törté­nelem egyik legavatottabb ismerőjét és kutatóját. Az öt szó azóta is nap mint nap szomorúan csendül fel az ember lelkében, tudván, hogy az intézeti közös asztal barátian megosztott másik fele ezentúl üres. Barta Gábor rövid élete ellenére hosszú és eredményes utat járt be. Budapesten született 1943. február 2-án, 1961 és 1966 között Debrecenben végezte egyetemi tanulmányait, hogy a számára később is oly fontos egykori cívisvárosból negyed­századra visszatérjen a fővárosba, első és mindörökre megmaradó munkahelyére, a Történettudományi Intézetbe. A kiváló mesterek irányításával hosszú esztendők alatt folytatott kutatás a XVI. századi Erdély történetének legkiválóbb ismerőjét faragta belőle. Jóllehet a hetvenes évek közepén Dózsa György „kereszteseinek áldott népéről" jelentek meg első önálló munkái, figyelme már ekkor is egyértel­műen a Mohács utáni zűrzavaros évtizedekre és mindenekelőtt a korszak két meg­határozó személyiségének, Szapolyai János királynak és György barátnak a pályá­jára irányult. A kitartó kutatások hamarosan meghozták a méltó eredményt. 1979-ben elké­szült a kiútkeresés sodrában két évszázadon át hányódó erdélyi fejedelemség kelet­kezéstörténetéről szóló alapvető összefoglalása (Az erdélyi fejedelemség születése), melyet a nyolcvanas években újabb és újabb kötetek (A Sztambulba vezető út [1526-1528] /1983/, Vajon kié az ország? /1988/) követtek. A nevezetes Erdély története (1986) egyik legkiválóbb társszerzője az évtized közepén végül arra is lehetőséget kapott, hogy előbb Pécsett, majd 1991-től immáron tanszékvezetőként egykori debreceni alma materében történészgenerációk nemzedékeinek adhassa át tudását. A kihívásoknak mindig becsülettel megfelelni kívánó tudós magát sem kímélve vállalta fel az újabb és újabb megterhelő feladatokat. Az intézeti munka, az ingázó

Next