Fotó, 1964 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1964-01-01 / 1. szám

I festésének színbelileg pontos hangsúlyozásával; a „Budai esté“-n az agyonfotografált képelemekből is tudott ugyanez a szerző éppen a színek, vonalak, tömegek belső képi összefüggésének megteremtésé­vel újat, frissen ható élményt nyújtani. A zsűri a „Híd“ c. képet díjazta a „Buda­i esté“-t nem. Még egy összehasonlítás: Bíró Klára „B. L. festőművész“ című portréja a színes fénykép sajátos nyelvén beszél. A mély alapszínek közül magát a festőt alig emeli ki, de a festői tevékenységre — a színekkel való alkotásra — utaló elváló-keveredő festékek foltjait tudatos bátorsággal használja fel. A kiállításon szereplő másik portré Kelly Zsigmond „Ágnese“. Az egész képen a piros ruha közismert pszichikai hatásán kívül semmi lényegest felfedezni nem tudok. A kis modell mozdulata, arckifejezése a fényképezés kedvéért történik. A portré az emlékkép fogalmi körét alig-alig lépi át. A zsűri ezt a képet díjazta, Bíró Kláráét nem. Jogosan mondhatná bárki, hogy e szembeállítások alapja a zsűri és e sorok írójának egyéni vélemény­­különbsége. De egy országos kiállítás díjazása — mégegyszer hangsúlyozom — szerintem példamutatás, melyet egy magasrangú testület ítéletével hitelesít. Nem hiszem, hogy e tevékenység elvi-eszmei alapjainak tisztázása nélkül számolni lehetne a színes fényképezésnek, mint művészi műfajnak belátható, lényeges nagyon is sürgős fejlődésével. E tisztázás fontosságát és szükségességét igazolja az a körülmény is, hogy a felsorolt példákon kívül, melyeknél a technikai megoldás került indokolatlanul előtérbe, a díjazottak másik csoportjával fenn­tartás nélkül egyet lehet érteni. Horling Róbert díjazott kollekciójának mindhárom képe méltóan reprezentálja a szerzőt. A „Kom­pozíció“ c. kép a színek és más vizuális formák tudatosan felépített, ökonomikus rendjével hat. Másik csendéletén a fehér térjelző síkok közül reálisan tipizáló színvisszaadással emeli ki a gyümölcsöket. „Pesti fények“ című képe pedig valóban, a szó legjobb értelmében, színes városkép. Ezen élmény hatású formában megtaláljuk a színes fényképezéssel kapcsolatos minden igényünk kielégítését. Élesség­életlenség viszonyokkal teremtett távlat, a mély alapszínek tónusharmóniája, a város lüktető forgal­mára utaló elhúzott fénycsíkok dinamikus jelzései, a sárgásfehér, narancs és piros mozgásvonalak perspektivikus rendje, a közülük kivillanó zöld közlekedési lámpa, ezek azok az összetevők, melyek sűrítetten nyújtják a késő esti nagyváros izgalmas élményét. Kovács Tamás is helyesen, a kifejezés érdekében alkalmazta az archaizáló, meleg sárgásbarna tónust „Gótika“ című, egyszerűségében is hatásos díjazott képén. Monochromként ható pasztell világba vezet két tájkép, Fejes László nyári kék „Balaton“-ja és Makk Ferenc leheletfinom „Derengés“-e. Merész és ritkán látható színellentétekkel erősíti a feszültséget — tehát az ábrázolás erejét — Jaksity László „Vihar a Balatonon“ című képén. Ugyanígy az egyéni színkompozíció szép példája Kónya Csidó „Ipari táj“-a és „Csendéletbe, továbbá Dreszler Vilmos komplementer színek villódzásával kavargó forgataggá alakított „Indián tánc“-a. A falra került képek között persze megtaláljuk a „közepesek“ csoportját is. Vannak értékeik, vannak hibáik, s elemzésük helyett foglalkozzunk inkább az egyértelműen indokolatlanul vagy a vitat­ható szempontok szerint falra került képekkel. Ebbe a „vitatható“ kategóriába sorolom Alező Sándor „Szigetközi táj“-át, mely nem több a színes természeti valóság pontos utánzatánál. Ez a stílus a múlt század vége felé a festészetben is elavult. Ilyen Kelly „B 12“ című képe, mely a gyógyszeripari laborató­rium csillogó-villogó világának anyaghű regisztrálásán túl érzelmi élményt nem kelt, s ilyen Kelly harmadik képe is (Az új szökőkút), melyet a vakuvillantás tett valószínűtlenül dekoratívvá. Vitatható­nak tartom Bíró Klára „Színek és foltok“ című képét is, hiszen egy „idegen közeg“, a katedrál üveg segítségével igyekszik utánozni a széles ecsetvonásokkal, bő festék-felrakással dolgozó festői stílust. Vitatkozom Fejes László neoraelista jegyeket hordozó „Budapesti Montmartre“ c. képének éppen mesterkélt címével, hisz az „igazi“ Montmartre valahogy elsősorban nem kalapárusításról nevezetes. Akadnak sajnos a falon (bár a beérkezett anyagban volt helyettük megfelelő) olyan színes képek is, melyek mindenképpen alatta maradnak egy művészi kiállítás normáinak. Csak példaként említjük meg a ,,Szt. Pál székesegyház“ szabályos reprodukcióját vagy a „Pontos mérés“ című naív zsánerképet. A felvételt semmi sem indokolja, hacsak azt nem tekintjük indítéknak, hogy a félig „modern", félig „népviseletes“ menyecske piros szoknyához kék kötényt hord. Remélhető — hisz erre utaló jel szép számmal van a kiállításon —, hogy a válogatás és díjazás zavarai ellenére, maguk a színes fényképezésben tevékenykedők, s éppen vitathatatlan alkotásaik példájával tisztázzák majd a műfaj fejlődésének útját, feltárva további művészi lehetőségeit. Réti Pál 2

Next