Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-13 / 9. szám

ÁLARCOS BÁL­ Ló NEMZETI SZÍNHÁZBAN. - Volt nekem egy feledhetlen tanárom, a ki en­gem rendkívül szeretett s ennek bizonyságául mind­annyiszor rámhúzott a skutikával, valahányszor va­lamit elhibáztam. Készen is voltam mindig s nagy ritkán nyílt at. Cs­­urnak alkalma belém kötni. Csak egy átkozott közmondása volt: Lucus a non lucen­­do, melynek értelmét áthatni nem tudtam. „Az, ami nem ú­igy definiálta , azt magyarul s én be is tanul­tam pompásan, de sok évnek kelle legördülnie, mig félreérthetlenül megmagyarázta az­­­elet. Ők önök nem is képzelik szép prenumeransnek, mily tömérdek ilyen lucus van a nap alatt. Egy szépirodalmi lap p. o. mely se nem szép, se nem irodalmi: lucus; egy előfizetési iv, mely üresen került vissza: lucus, és az álarcos vigalom, hol az álarc ritka, a vigalom pedig épen nem volt: szintén lucus! Szegény öregem, ha fölébredne az örökkévaló­ságba nyúló álmából, derekasan megfelelnék neki. Kétszeresen most, midőn az átvirrasztott éj csalódá­sai önsúlylyal nehezednek-------pilláimra. Én istenem! midőn a szerkesztő kezembe nyom­ta a „freibilletet“ boldog és büszke valék egyszerre. Boldog, mert gyermekkori vágyaim egyike ígérkezett megvalósulni; büszke, mert nyitva állt előttem az út, melyen oly sokan, tőlem oly sokszor megirigyelt babérokat szereztek. S most... mindkettőnek vége! Az évek folytán ápolt illúzióknak­­ az álmodott dicsőségnek! S kit vádoljak ezért? Kire nehezedjék tárcaírói haragom súlya ? Saját bohóságomra, melylyel élve­zetes estét remélni elég együgyű valék. Valóban, csaknem mosolyognom kell, ha rágon­dolok : milyennek képzeltem én az álarcos bált, s mi­lyennek találtam. Érdekes masqueok villogó szemekkel és szikrá­­s élesekkel, részegítő zene és káb­ító tánc, mosolygó delnók és szellemdús urak: ez a képzelet, és a va­lóság ? . . . . Azt hittem, ha Molnár színpadán cukorsüveg, rhamos-flaska, pálinkás hordó, pezsgő-üveg szerepel­nek , a nemzet színpadán legalább is egy .... spe­­cereihandlung fog bokázni, és találtam ? Szent Hasaltuk és Nehemias! Nem merem elmondani, hogy mit ? És hallottam dolgokat, k­ö r m­ö !­ö enyel­­géseket, öreg fejszével faragott élceket s oly vihog­va eldadogott elmésségeket, a milyekkel sem a Bu­­csánszki naptára, sem újévi köszöntőim rémületes serge, csak a „Lángész“ dicsekedhetik. Az igazi elmésség nem utszéli növény; föltéte­lei : a dús fantázia, gyors szemlélet, biztos ítélet s a mi fő: sima és cultivált nyelv nem minden bokorban találhatók s ép ezért a Fontenelle, Richelieu, Tallay­­rand, Stael, Recamier és Sandféle jelenségek még az „Esprit“ ősföldjén is tüneményszerű ritkaság, de ily szegénynek még sem képzeltem fővárosunkat. Igaz , vannak mentő körülmények. Nem minden ember hasonlít Morus Tamáshoz, ki­s­halálra ítél­tetvén, midőn a cancellártól jogos pénzköveteléseire azt nyeré válaszul: Memento morieris (gondolj rá hogy rövid időn meghalsz­­) tréfásan felelé : Memento Mori aeris (jó lesz hát mielőbb beszedni a tarto­zásokat), a vérpadon pedig ezen megjegyzéssel si­­mitá el szép öszszakállát a tökéről: „Uraim! ez mit se vétett.“ Másfelől az sem titok előttem, hogy érdekes ál­arcos menetek és alakok csak ott lehetségesek, hol minden osztályt és minden állapotot veszély nélkül paródiázhatni, de azért a nép és magánéletnek is van­nak elég ferdeségei, melyeket, hogy tovább ne menjek, a mi szomszédaink, az élelmes bécsiek igen ügyesen tudnak felhasználni. Életföltétel továbbá az ily mulatságoknál, hogy a résztvevők — szellemileg — egy vonalon álljanak s ha nevetséges a contesse vagy baronesse, ki polgári ifjúnak világért sem nyújtja kezét a------bálban, más­részről legalább is alkalmatlan, ha „quadrata rotundis“ azaz miveltségi tekintetben elütő, össze nem férő elemek egy kalap alá szoríttatnak. Úgy járhat az ember ekkor, mint Mária Theresia Duvallal, kitől táncra szólítván őt, azért kellő kosarat kapnia, mert — mint az öreg magát kifejező „erdejében csak —■ bukfencet hányni tanult meg!“ Az egyenlőség eszméjének is meg van a maga határa; érvényesítésének száz és száz módja , és oly álarcos bál, hol csak azok szerepelnek, kikről Lafayette találó szellemmel monda, hogy még „uraik udvarias üzenete is goromba sértéssé lesz ajkukon,“ a maga helyén élvezetes,jó, de annélkül,hogy kákabélű Smelfungusainkhoz csatlakozzunk — ami ízlésünk­nek nem felel meg, s azért: a nőegylet által rendezett sem. Több esetlen áliást csaknem kénytelenek va­­lánk Heine Barbarossájával megkérdezni: „Und du, wer bist du, der du wagst Mich so vertraulich zu dutzen.“ Na, de legyünk igazságosak ! Az igazság nem­csak az országok fönmaradh­atásának, hanem a bírá­lat hatásának is életföltétele. Emeljük hát ki az árnyoldalak mellett a fénypontokat is. A mily zagyva keverék volt a földszint oly megragadó, fényes, megkapó látványt nyújtott a páholyok vendégserege. Lehetlen volt Hugo Viktorra nem gondolnunk: „Minden mi szép van e világon, fényét csak a nőktől nyeri, midőn azon bájos hölgykoszorún végig néztünk, melynek minden szála Homérral szólva — „egy egy nevetni szerető Venus“ volt. Az egyszerűség eleganciája és az elegancia egy­szerűsége uralkodott az öltözéken, a báj és kellem hóditó mosolya játszadozék az ajkon s ha e mosoly jelentése nem volt is hizelgő ránk, alatt lézengő „ca­­naille“-re nézve, megbocsátók, mert kárpótolt az egész est unalmáért. Egyenként felsorolnék e száz­szorszépeket, ha a páholyok korlátai el nem tilta­nának. Három ügyes megjegyzést is balránk e kopár, le­hangoló pusztaságban, örömmel üdvözölt virágként. Érdekes, de korán eltűnt, világos domino és bár­sony álarc mögé rejtőzött hölgytől származik mind a három. Süte-kata gavallér azt kérde­z­­i, a delnő meg- 34­ ­­ ETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Az önérzetnek e neme mai fiatal íróinknál nem igen van divatban. Pedig nekik tizszer fölférne, mi­kor Petőfinek egyszer. Hanem aztán azért akad ke­vesebb Petőfi közölök . . . A színészi pályán sehogysem tudott zöldágra vergődni a mi hősünk; Kecskeméten, társaival együtt alig tengett. Ez és nyughatatlan szelleme, az 1843-i országgyűlés megnyíltával Pozsonyba vezette, hol a ligeti arénában akkor Fekete Gábor színtársulata működött Kecskemétről sok szekér járt fel a pesti heti­vásárokra, pár forintért el is hozták volna, de ez fényűzés lesz vala reá nézve. Gyalog indult tehát neki, egy közkenyérrel és egy ürücombbal, a­mit szives házi­gazdája tett tarisznyájába útravalóul. Pesten Vörösmartyt, Bajzát meglátogatta s Ga­­rayhoz, a Regélő szerkesztőjéhez is benézve, Pápa felé ment és a husvétot régi ismerősei, közte Doma­­novszky körében töltötte. Ezalatt azonban Pozsonyból elkésett, mert Fekete Gábor, miután tagjai fölös számmal voltak, nagy szomorúságára nem fogadta be társulatába. Akkoriban a hírlapoknak nem volt szabad az országgyűlési vitákat szó szerint és egész terjedelem­ben közölni. Tudjuk, hogy Kossuth pere is e körül­ményből vette eredetét. E fogyatkozáson az ellenzék kézirato­s országgyűlési tudósításokkal igyekezett segíteni, melyeket szegény sorsú joggyakornokok, diákok írogattak. E tudósításokat akkor Záborszky szerkesztette. A színésztársulatba be nem juthatva, ide szegő­dött hát be Petőfi s borzasztó olcsó áron, (nagy és sűrűn nyomott ivét egy váltóforinton), karcolgatta a tudósításokat. (Tudnivaló, hogy balogsuta lévén, mindkét kézzel igen szépen irt, sőt mások kéziratát is meglehetősen utánozta.) Petőfi szívós természetű — de nem volt erős ember. A terhes munka mellett melle , szeme gyön­gült és a száraz foglalkozás folytán a múzsa is ke­rülte. Tán belebetegedett vo­lna a kelletlen munkába ha történetesen két ismeretséget nem tesz, melyek félig-meddig kihúzták a sárból. Egyik Lisznyai Kál­mán, az akkor már meglehetősen ismert nevű fiatal költő volt, ki a nógrádi követeket, név szerint pedig rokonát Kubinyi Ferencet akkori szokás szerint or­szággyűlési írnok minőségében követte. A mint a nógrádiak a gőzhajóról leszállottak, Petőfi ott őgyel­­gett a parton s hallotta, mikor Kubinyi a málhák be­szállítása iránt intézkedve, Lisznyait nevén szólí­totta ; várt egy kicsit s midőn a tömeg eltisztult, oda lépett: —­ Uram, ön Lisznyai Kálmán ? — Igen, mivel szolgálhatok ? — Lisznyai a költő ? — Igenis, az — folytatá Kálmán, némileg csu­­dálkozva.­ — Én Petőfi Sándor vagyok — kívántam ... — Servus pajtás! kiáltá Lisznyai szokott ked­ves, joviális modorában; azán magához vitte s uj ru­háit megosztva vele, némi költséggel is ellátta, ké­sőbb pedig Vachott Sándornak bemutatta. — Levetett ócska öltözetét később Willim nevű szabó szerezte meg az Apácasoron; ez ma is mint ereklyét őrzi. Ezeket igy beszélte egyszer e sorok írójának Lisznyai. Vachott Sándor Pozsonyból mátkájához lerán­­dulván, levelet hozott Petőfitől Bajzához, ki egyene­sen meghagyta volt neki, hogy a nagy tehetségű ifjú költő sorsa felől tudomást szerezzen és hírt vigyen. A levélben le volt írva állapotának sanyarusága. Bocsá­natot kér, a miért sorsa panaszosával untatja Baj­zát, de senkié sincs a világon,— senkié, ki előtt keb­lét bizalommal nyithatná meg. Ugyane levélben említi, hogy követve Bajza ta­nácsát, megkezdte a népdalokat is mértékben írni a „Távolból“ című versével. De kétségét fejezi ki: va­jon sikertel-e, — és annyiban nem csalódott, hogy a nevezett szép költemény csakugyan nem dal, főleg pedig nem népdal. Elbeszélvén Pesten Vachott Sándor ifjú pálya­társa ínségét, nyomorúságát, egyszersmind tudta nélkül aláírási­ ívet bocsájtott ki számára az athenae­­isták között, melyen harminc pengő forint gyűlt össze, a­mi akkor sok pénz volt, körülbelül mint most hatvan. Az adakozók voltak: Vörösmarty, Vörös­­martyné, Bajza, Bajzáné, Vachott Sándor és mátkája, továbbá ennek atyja stb. a­kik együtt mind rokonok voltak. E szerint az egész kis collecta e n f a m i 11 e került össze, s az Athenaeum körének a szegény ifjú költő iránti szives részvétét szépen tanusitja. E pénzzel segítette ki magát Pozsonyban, de arra még­sem tudott rámenni­, hogy e várost ott­hagyva, más szinésztársaságot kereshessen, mely föl­vegye. Pedig még folyvást lelkesedéssel ragaszkodott a színészethez s örömest ment volna bármily társu­lathoz, „csakhogy idejét tökéletesen el ne veszte­gesse.“ Színészettel töltött idejét még folyvást nem hitte elveszettnek. Hanem mozdulnia nem lehetett, mert koldus volt. Július elején azonban maga Fekete Gábor szó­lította föl : álljon be társulatába, é­s ő a felszólítást azonnal el is fogadta. Ekkor látott napvilágot első polémiája. Utóbbi Pesten létekor ugyanis négy költeményt vitt volt Garayhoz, oly egyenes kikötéssel, hogy nevét hall­gassa el és a verseket „Andor diák“ név alatt adja ki a Regelében. Ezen művei közlésével egyedüli célja volt, megtudni, mit mond felölök V­e­r­ő­c­e­y, mely név alatt akkor Bajza az Athenaeumban rendes lapszemlét vezetett. Garay azonban — mért, mért nem? tán mivel a már is kedvelt fiatal költő nevével lapja érdekét növelni óhajtotta, mindjárt az első köl­temény alatt megnevezte Petőfit. Az Athenaeum akkor a Regélővel erős polémiában állott. Petőfi ma­gát az Athenaeum embereihez számítván és szer­kesztői iránt kötelezve érezvén, restellte az ellensé­ges tábor zászlója alatt megjelenni, vagy, a mikép magát Bajzával szemközt udvariasan kifejezte, „leg­­kevésbbé sem volt szándéka rendes írótársává lenni azon lapnak, melyet több okból oly kevésre becsült.“ — Udvariasságnak nevezzük, mert nyilvánvaló, hogy Garay Regélője — e becsületes törekvésű és eleven lap — semmi tekintetben sem állott alább Pet­­trichevich idegenszerű, izetlen és fertálymágnáskodó lapjánál a Honderűnél, melynek pedig Petőfi rendes dolgozótársa volt. Elég az hozzá, Petőfi Garay fent említett eljárá­­sát i„gyalázatos kijátszásinak nézte, ellene „Garay garaboncáskodása“ cím alatt az Athenaeumhoz nyilat­kozatot küldött; verseit a Regélőtől nyilvánosan visz­­szakérte s bizonyossá tette Garay, hogy többé nem fogja „ebre bízni a hájat.“ — Bajza aztán — Petőfi­től korlátlan fölhatalmazással bírván — e kissé draszicus példabeszédet szelidebbel váltotta föl; azt tette helyébe : „cicára bizni a tejfölt.“ A cím pedig lett: „írói jogtapodás a Regélőben.“ ZILAHY KÁROLY. (Folyt. köv.)

Next