Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-13 / 9. szám
ÁLARCOS BÁL Ló NEMZETI SZÍNHÁZBAN. - Volt nekem egy feledhetlen tanárom, a ki engem rendkívül szeretett s ennek bizonyságául mindannyiszor rámhúzott a skutikával, valahányszor valamit elhibáztam. Készen is voltam mindig s nagy ritkán nyílt at. Csurnak alkalma belém kötni. Csak egy átkozott közmondása volt: Lucus a non lucendo, melynek értelmét áthatni nem tudtam. „Az, ami nem úigy definiálta , azt magyarul s én be is tanultam pompásan, de sok évnek kelle legördülnie, mig félreérthetlenül megmagyarázta azelet. Ők önök nem is képzelik szép prenumeransnek, mily tömérdek ilyen lucus van a nap alatt. Egy szépirodalmi lap p. o. mely se nem szép, se nem irodalmi: lucus; egy előfizetési iv, mely üresen került vissza: lucus, és az álarcos vigalom, hol az álarc ritka, a vigalom pedig épen nem volt: szintén lucus! Szegény öregem, ha fölébredne az örökkévalóságba nyúló álmából, derekasan megfelelnék neki. Kétszeresen most, midőn az átvirrasztott éj csalódásai önsúlylyal nehezednek-------pilláimra. Én istenem! midőn a szerkesztő kezembe nyomta a „freibilletet“ boldog és büszke valék egyszerre. Boldog, mert gyermekkori vágyaim egyike ígérkezett megvalósulni; büszke, mert nyitva állt előttem az út, melyen oly sokan, tőlem oly sokszor megirigyelt babérokat szereztek. S most... mindkettőnek vége! Az évek folytán ápolt illúzióknak az álmodott dicsőségnek! S kit vádoljak ezért? Kire nehezedjék tárcaírói haragom súlya ? Saját bohóságomra, melylyel élvezetes estét remélni elég együgyű valék. Valóban, csaknem mosolyognom kell, ha rágondolok : milyennek képzeltem én az álarcos bált, s milyennek találtam. Érdekes masqueok villogó szemekkel és szikrás élesekkel, részegítő zene és kábító tánc, mosolygó delnók és szellemdús urak: ez a képzelet, és a valóság ? . . . . Azt hittem, ha Molnár színpadán cukorsüveg, rhamos-flaska, pálinkás hordó, pezsgő-üveg szerepelnek , a nemzet színpadán legalább is egy .... specereihandlung fog bokázni, és találtam ? Szent Hasaltuk és Nehemias! Nem merem elmondani, hogy mit ? És hallottam dolgokat, kö r mö !ö enyelgéseket, öreg fejszével faragott élceket s oly vihogva eldadogott elmésségeket, a milyekkel sem a Bucsánszki naptára, sem újévi köszöntőim rémületes serge, csak a „Lángész“ dicsekedhetik. Az igazi elmésség nem utszéli növény; föltételei : a dús fantázia, gyors szemlélet, biztos ítélet s a mi fő: sima és cultivált nyelv nem minden bokorban találhatók s ép ezért a Fontenelle, Richelieu, Tallayrand, Stael, Recamier és Sandféle jelenségek még az „Esprit“ ősföldjén is tüneményszerű ritkaság, de ily szegénynek még sem képzeltem fővárosunkat. Igaz , vannak mentő körülmények. Nem minden ember hasonlít Morus Tamáshoz, kishalálra ítéltetvén, midőn a cancellártól jogos pénzköveteléseire azt nyeré válaszul: Memento morieris (gondolj rá hogy rövid időn meghalsz) tréfásan felelé : Memento Mori aeris (jó lesz hát mielőbb beszedni a tartozásokat), a vérpadon pedig ezen megjegyzéssel simitá el szép öszszakállát a tökéről: „Uraim! ez mit se vétett.“ Másfelől az sem titok előttem, hogy érdekes álarcos menetek és alakok csak ott lehetségesek, hol minden osztályt és minden állapotot veszély nélkül paródiázhatni, de azért a nép és magánéletnek is vannak elég ferdeségei, melyeket, hogy tovább ne menjek, a mi szomszédaink, az élelmes bécsiek igen ügyesen tudnak felhasználni. Életföltétel továbbá az ily mulatságoknál, hogy a résztvevők — szellemileg — egy vonalon álljanak s ha nevetséges a contesse vagy baronesse, ki polgári ifjúnak világért sem nyújtja kezét a------bálban, másrészről legalább is alkalmatlan, ha „quadrata rotundis“ azaz miveltségi tekintetben elütő, össze nem férő elemek egy kalap alá szoríttatnak. Úgy járhat az ember ekkor, mint Mária Theresia Duvallal, kitől táncra szólítván őt, azért kellő kosarat kapnia, mert — mint az öreg magát kifejező „erdejében csak —■ bukfencet hányni tanult meg!“ Az egyenlőség eszméjének is meg van a maga határa; érvényesítésének száz és száz módja , és oly álarcos bál, hol csak azok szerepelnek, kikről Lafayette találó szellemmel monda, hogy még „uraik udvarias üzenete is goromba sértéssé lesz ajkukon,“ a maga helyén élvezetes,jó, de annélkül,hogy kákabélű Smelfungusainkhoz csatlakozzunk — ami ízlésünknek nem felel meg, s azért: a nőegylet által rendezett sem. Több esetlen áliást csaknem kénytelenek valánk Heine Barbarossájával megkérdezni: „Und du, wer bist du, der du wagst Mich so vertraulich zu dutzen.“ Na, de legyünk igazságosak ! Az igazság nemcsak az országok fönmaradhatásának, hanem a bírálat hatásának is életföltétele. Emeljük hát ki az árnyoldalak mellett a fénypontokat is. A mily zagyva keverék volt a földszint oly megragadó, fényes, megkapó látványt nyújtott a páholyok vendégserege. Lehetlen volt Hugo Viktorra nem gondolnunk: „Minden mi szép van e világon, fényét csak a nőktől nyeri, midőn azon bájos hölgykoszorún végig néztünk, melynek minden szála Homérral szólva — „egy egy nevetni szerető Venus“ volt. Az egyszerűség eleganciája és az elegancia egyszerűsége uralkodott az öltözéken, a báj és kellem hóditó mosolya játszadozék az ajkon s ha e mosoly jelentése nem volt is hizelgő ránk, alatt lézengő „canaille“-re nézve, megbocsátók, mert kárpótolt az egész est unalmáért. Egyenként felsorolnék e százszorszépeket, ha a páholyok korlátai el nem tiltanának. Három ügyes megjegyzést is balránk e kopár, lehangoló pusztaságban, örömmel üdvözölt virágként. Érdekes, de korán eltűnt, világos domino és bársony álarc mögé rejtőzött hölgytől származik mind a három. Süte-kata gavallér azt kérdezi, a delnő meg- 34 ETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Az önérzetnek e neme mai fiatal íróinknál nem igen van divatban. Pedig nekik tizszer fölférne, mikor Petőfinek egyszer. Hanem aztán azért akad kevesebb Petőfi közölök . . . A színészi pályán sehogysem tudott zöldágra vergődni a mi hősünk; Kecskeméten, társaival együtt alig tengett. Ez és nyughatatlan szelleme, az 1843-i országgyűlés megnyíltával Pozsonyba vezette, hol a ligeti arénában akkor Fekete Gábor színtársulata működött Kecskemétről sok szekér járt fel a pesti hetivásárokra, pár forintért el is hozták volna, de ez fényűzés lesz vala reá nézve. Gyalog indult tehát neki, egy közkenyérrel és egy ürücombbal, amit szives házigazdája tett tarisznyájába útravalóul. Pesten Vörösmartyt, Bajzát meglátogatta s Garayhoz, a Regélő szerkesztőjéhez is benézve, Pápa felé ment és a husvétot régi ismerősei, közte Domanovszky körében töltötte. Ezalatt azonban Pozsonyból elkésett, mert Fekete Gábor, miután tagjai fölös számmal voltak, nagy szomorúságára nem fogadta be társulatába. Akkoriban a hírlapoknak nem volt szabad az országgyűlési vitákat szó szerint és egész terjedelemben közölni. Tudjuk, hogy Kossuth pere is e körülményből vette eredetét. E fogyatkozáson az ellenzék kéziratos országgyűlési tudósításokkal igyekezett segíteni, melyeket szegény sorsú joggyakornokok, diákok írogattak. E tudósításokat akkor Záborszky szerkesztette. A színésztársulatba be nem juthatva, ide szegődött hát be Petőfi s borzasztó olcsó áron, (nagy és sűrűn nyomott ivét egy váltóforinton), karcolgatta a tudósításokat. (Tudnivaló, hogy balogsuta lévén, mindkét kézzel igen szépen irt, sőt mások kéziratát is meglehetősen utánozta.) Petőfi szívós természetű — de nem volt erős ember. A terhes munka mellett melle , szeme gyöngült és a száraz foglalkozás folytán a múzsa is kerülte. Tán belebetegedett volna a kelletlen munkába ha történetesen két ismeretséget nem tesz, melyek félig-meddig kihúzták a sárból. Egyik Lisznyai Kálmán, az akkor már meglehetősen ismert nevű fiatal költő volt, ki a nógrádi követeket, név szerint pedig rokonát Kubinyi Ferencet akkori szokás szerint országgyűlési írnok minőségében követte. A mint a nógrádiak a gőzhajóról leszállottak, Petőfi ott őgyelgett a parton s hallotta, mikor Kubinyi a málhák beszállítása iránt intézkedve, Lisznyait nevén szólította ; várt egy kicsit s midőn a tömeg eltisztult, oda lépett: — Uram, ön Lisznyai Kálmán ? — Igen, mivel szolgálhatok ? — Lisznyai a költő ? — Igenis, az — folytatá Kálmán, némileg csudálkozva. — Én Petőfi Sándor vagyok — kívántam ... — Servus pajtás! kiáltá Lisznyai szokott kedves, joviális modorában; azán magához vitte s uj ruháit megosztva vele, némi költséggel is ellátta, később pedig Vachott Sándornak bemutatta. — Levetett ócska öltözetét később Willim nevű szabó szerezte meg az Apácasoron; ez ma is mint ereklyét őrzi. Ezeket igy beszélte egyszer e sorok írójának Lisznyai. Vachott Sándor Pozsonyból mátkájához lerándulván, levelet hozott Petőfitől Bajzához, ki egyenesen meghagyta volt neki, hogy a nagy tehetségű ifjú költő sorsa felől tudomást szerezzen és hírt vigyen. A levélben le volt írva állapotának sanyarusága. Bocsánatot kér, a miért sorsa panaszosával untatja Bajzát, de senkié sincs a világon,— senkié, ki előtt keblét bizalommal nyithatná meg. Ugyane levélben említi, hogy követve Bajza tanácsát, megkezdte a népdalokat is mértékben írni a „Távolból“ című versével. De kétségét fejezi ki: vajon sikertel-e, — és annyiban nem csalódott, hogy a nevezett szép költemény csakugyan nem dal, főleg pedig nem népdal. Elbeszélvén Pesten Vachott Sándor ifjú pályatársa ínségét, nyomorúságát, egyszersmind tudta nélkül aláírási ívet bocsájtott ki számára az athenaeisták között, melyen harminc pengő forint gyűlt össze, ami akkor sok pénz volt, körülbelül mint most hatvan. Az adakozók voltak: Vörösmarty, Vörösmartyné, Bajza, Bajzáné, Vachott Sándor és mátkája, továbbá ennek atyja stb. akik együtt mind rokonok voltak. E szerint az egész kis collecta e n f a m i 11 e került össze, s az Athenaeum körének a szegény ifjú költő iránti szives részvétét szépen tanusitja. E pénzzel segítette ki magát Pozsonyban, de arra mégsem tudott rámenni, hogy e várost otthagyva, más szinésztársaságot kereshessen, mely fölvegye. Pedig még folyvást lelkesedéssel ragaszkodott a színészethez s örömest ment volna bármily társulathoz, „csakhogy idejét tökéletesen el ne vesztegesse.“ Színészettel töltött idejét még folyvást nem hitte elveszettnek. Hanem mozdulnia nem lehetett, mert koldus volt. Július elején azonban maga Fekete Gábor szólította föl : álljon be társulatába, és ő a felszólítást azonnal el is fogadta. Ekkor látott napvilágot első polémiája. Utóbbi Pesten létekor ugyanis négy költeményt vitt volt Garayhoz, oly egyenes kikötéssel, hogy nevét hallgassa el és a verseket „Andor diák“ név alatt adja ki a Regelében. Ezen művei közlésével egyedüli célja volt, megtudni, mit mond felölök Verőcey, mely név alatt akkor Bajza az Athenaeumban rendes lapszemlét vezetett. Garay azonban — mért, mért nem? tán mivel a már is kedvelt fiatal költő nevével lapja érdekét növelni óhajtotta, mindjárt az első költemény alatt megnevezte Petőfit. Az Athenaeum akkor a Regélővel erős polémiában állott. Petőfi magát az Athenaeum embereihez számítván és szerkesztői iránt kötelezve érezvén, restellte az ellenséges tábor zászlója alatt megjelenni, vagy, a mikép magát Bajzával szemközt udvariasan kifejezte, „legkevésbbé sem volt szándéka rendes írótársává lenni azon lapnak, melyet több okból oly kevésre becsült.“ — Udvariasságnak nevezzük, mert nyilvánvaló, hogy Garay Regélője — e becsületes törekvésű és eleven lap — semmi tekintetben sem állott alább Pettrichevich idegenszerű, izetlen és fertálymágnáskodó lapjánál a Honderűnél, melynek pedig Petőfi rendes dolgozótársa volt. Elég az hozzá, Petőfi Garay fent említett eljárását i„gyalázatos kijátszásinak nézte, ellene „Garay garaboncáskodása“ cím alatt az Athenaeumhoz nyilatkozatot küldött; verseit a Regélőtől nyilvánosan viszszakérte s bizonyossá tette Garay, hogy többé nem fogja „ebre bízni a hájat.“ — Bajza aztán — Petőfitől korlátlan fölhatalmazással bírván — e kissé draszicus példabeszédet szelidebbel váltotta föl; azt tette helyébe : „cicára bizni a tejfölt.“ A cím pedig lett: „írói jogtapodás a Regélőben.“ ZILAHY KÁROLY. (Folyt. köv.)