Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-24 / 19. szám

74 — — A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) ELSŐ FEJEZET. A testőr-kadét. Atyám, Andrej Petrovics Grinew fiatal korában gróf Münnich alatt szolgált és 17 .... dik évben mint főmájor lépett ki a szolgálatból. Azóta Simbirszk megyében jószágán élt, később elvévén egy szomszéd nemes leányát, Andorja G. kisasszonyt. Tizen voltunk egy testvérek. Fi- és nővéreim igen korán elhaltak. Közel rokonunk, B. herceg jóakaratából, ki testőrmajor volt a semenowi hadseregben,kadétnak voltam kijelölve és teljes kiképeztetése,a mig haza valók bocsájtva. Ekkoriban nem úgy ment a nevelés, mint mai napság. Öt éves koromban vadászszolgánk Saveljits ápolására bíztak, kit mértékletessége miatt méltattak e tisztességre. Az ő vezetése alatt 12 éves koromban megtanultam oroszul olvasni és írni, s igen egészséges ítéletet szereztem a kopók tulajdonsága, felöl. Ez időben fogadott a házhoz számomra atyám egy franciát, Beauprez urat, kit az évi bor és olajkészlet mellett rendeltek ki Moszkvából. Saveljits ezzel legkevésbbé sem volt kibékülve. „Hála istennek — mormoga foga között —, a gyermek megvan mosdatva, ki van füsülve, jól táplálva — ugyan nagy szükség volt kihányni a pénzt s egy sehonnait bérelni, mintha nem lenne saját cselédsége között.“ Beauprez szülőföldén borbélylegény volt, aztán porosz katona lett, majd Oroszország felé vette útját pour être aute hitel (tanitó), a nélkül, hogy a szó valódi értelmét felfogta volna. Jó fiú volt, de könnyelmű és dalos a legnagyobb mértékben. Fő gyöngesége volt a szépnem iránti szenvedélye. Gyöngédségéért gyakran oly épen nem szelíd taszításokat kapott, hogy huszonnégy teljes óráig nyögött belé. Aztán meg, saját kifejezése szerint — nem volt ellensége a palackoknak, azaz más szavakkal — szeretett pityizálni, pezsgőt inni. Mivel azonban nálunk bor csak délben állott az asztalon, s csak apró üvegekben, s mi több, a tanítóról ilyenkor is gyakran megfeledkeztek, — az én Beauprezem csakhamar rászokott az orosz liqueurre s ennek hazája borai fölött előnyt adott, „mivel — mondá — ez a gyomornak hasonlithatlanul elviselhetőbb.“ úgy egyezkedtünk volt, hogy mivel öt szerződése kötelező engem franciául, németül s „minden tudományba megtanulni, ő is igyekezett tőlem gyorsan megtanulni az orosz fecsegést , s azután kiki közülünk végezte a maga dolgát, így a legnagyobb egyetértésben éltünk , más mentort teljességgel nem kívántam magamnak. De majd elválasztott egymástól a sors és pedig következő esemény által. Palaska, a mosóné, kövér, himlőhelyes leány és a tehénfeje szolgáló, a sánta Akulka, mintha összebeszéltek volna egy időben s mindketten anyám lába elé borultak, bevallották bűnös gyengeségüket és sírva panaszolták be a sehonnait, ki tapasztalatlanságukat hasznára forditá. Anyám ily dologban nem értette a tréfát, s a panaszt atyám elébe terjesztette. Ki is röviden végzett. Tüstént a francia szobájába küldött s midőn mondták, hogy épen engem tanít, az én szobámba sietett. Beauprez épen az ágyon aludta az ártatlanság álmát, s én valami fontosabbat miveltem. Tudni kell ugyanis, hogy számomra Moszkvából egy mappát rendeltek volt. Ez már régóta függvén használatlanul a falon, a jóízű széles papír gyakran ingerelt.Elhatároztam,hogy sárkányt csinálok belőle, s Beauprez álmát felhasználtam tervem kivitelére. Atyám épen azon percben lepett meg, mikor a szijjfarkot a jóreménység fokához erősítettem. Midőn látta, mi módon űzöm a földrajzot, orromnál fogvától megráncigált, aztán Beauprezhez sietett, s őt a legnagyobb vigyázat nélkül fölrázvány szidalmakkal halmozta el. Beauprez a rohamra össze akarta magát szedni, de sehogysem tudta. A boldogtalan francia szörnyű részeg volt. Egy bűnnel több vagy kevesebb, már nem sokat tett. Akkor apám inge galléránál fogva magasra kiemelte az ajtón kilökte s udvaráról Saveljits leirhatlan örömére még aznap kikergette, így végződött nevelésem. Most úgy éltem, mint valódi szoknyanövendék: galambot fogdostam, s lovasdit játszottam a cselédek gyermekeivel, így lettem tizenhat éves. Akkor megváltoztak viszonyaim. Ősz volt, anyám a vendégszobában mézbefőttet készített s én sóvár szemekkel néztem a forró habot. Apám az ablaknál ült, s az udvari naptárban lapozgatott, melyet minden évben meghozatott. E könyv mindig hatalmas benyomást gyakorolt reá; sohsem olvashatta különös hatás nélkül, s epéjét mindig hatalmasan felzavarta. Anyám, ki tulajdonságait át meg át ismerte, e szerencsétlen könyvet mindig igyekezett, minél jobban eltenni s igy történt, hogy az udvari naptár néha egész hónapig nem került szeme elébe. De ha aztán történetesen felfedezte, akkor óra hosszáig le nem tette kezéből. Tehát atyám a naptárt olvasgatta, vállát olykorolykor elvonta és félhangon ismételte: „Ezredes, hadnagy! .... Mindkét orosz rend lovagja.... s mióta van, hogy ő. ...“ Végre a divánra lökte a naptárt és magába mélyedt, ami épen nem volt jó jel. Egyszerre anyámhoz fordult: „Hallod-e Andorra, hány esztendős Péter?“ — „Tizenhét évbe jár, mondá anyám. „Péterke épen azon évben született, mikor Nastasia néni megsántult és mikor. ...“ „Jól van a szakaszta félbe atyám, szolgálatba kell lépnie. Elég régóta lézeng a cselédházban s elég volt már galambok után mászkálnia. A majdani elválásra való gondolat annyira megrázta anyámat, hogy a katanát a lábasba ejtette s könyek folytak le arcán. Ellenben én mondhatatlanul el voltam ragadtatva. Szolgálatra való gondolásom egy volt a szabadságra, s a pétervári élet élvezeteire való gondolással. Már láttam magamat mint testőrtisztet, mig véleményem szerint— az emberi boldogság tetőpontja volt. Apám nem szokta megmásilni szándékát, sem halasztgatni annak kivitelét. E szerint utazásom napját minden további nélkül meghatározták. Azelőtti estre apám jövendőbeli főnökömnek akarván inni, papírt és tollat kért. — „Ne felejtsd el —mondá anyám— nevemben is köszönteni B .herceget, írd meg neki,hogy, remélem nem fogja megvonni jóakaratát a mi Péterünktől.“ — „Ostobaság! — mondá atyám. Mért írnék én B. hercegnek?“ — „Hisz azt mondtad a Péter főnökéhez írsz !“ — „Nos, tehát?“ — „Na hát Péterke főnöke senki más, mint B. herceg. Péterke a Lemenowi hadseregbe van bejegyezve.“ — „Mit tartozik az reám! A fiú nem fog Pétervárra menni. Ott tanulna még sok okosat! Pazarolni, bolond kicsapongásokba elegyedni! Nem, a határőrségnél kell, hogy szolgáljon, hadd hordja a hornyát, szagolja a puskaport, legyen rendes katona, nem pedig tekergő a testőrségnél. Hol van útlevele ? Add ide ! “ Anyám előkereste útlevelemet, mit egy szekrényben azon ingecske mellett tartott, melyben megkereszteltek s átnyújtotta atyámnak reszkető kezekkel. Figyelmesen átolvasta, maga elébe tette s a levélhez kezdett. Gyötört a kíváncsiság. Hová kell mennem, ha nem Pétervárra? Szememet atyám tollán tartottam, mely valóban lassan mozgott. Végre kész volt, lepecsételte a levelet, útlevelem mellé egy pakkra, levette pápaszemét s magához kiáltva, mondá nekem: Itt van egy levél Andres Carlowits. régi pajtásom, s barátomhoz. Oreauburgba kell menned, s alatta szolgálnod, így szenvedett hajótörést minden fényes reményem ! A pétervári zajos élet helyett az unalom fog gyötörni, távol, kihalt helyen. A szolgálat, melyre egy perccel előtt oly elragadtatással gondoltam, úgy tűnt fel előttem, mint egy nehéz csapás. De semmi ellenzés nem segíthetett. Másnap korán reggel a lépcső előtt állott utiszekerem festették rá bőröndömet szekrénykémet a teakészünethez, s meglehetős menynyiségű zsemlyét és pástétomot, utolsó jeleit az otthoni gyöngéd szeretetnek. Szüleim áldásukat adták reám. Apám azt mondta: „Isten áldjon meg Péter, szolgáld hűségesen azt, kinek leteszed esküdet, engedelmeskedj elöljáróidnak, ne vadászd kegyeiket, szolgálatra ne tolakodj, de ne is vond ki magadat alóla s mindenek előtt tartsd meg a közmondást: legyen ruhád már kezdettől fogva és legyen becsületed ifjúságodtól fogva.“ Anyám kényezve kért, ügyeljek egészségemre s meghagyta Saveljitsnek, jól vigyázzon a gyermekre. Egy nyúlbundát kellett magamra vennem s arra egy rókabőrbundát. Saweljitszsel a szekérbe ültünk s keservesem sirva kezdtem meg utazásomat. Éjszakára Simbirszk felé mentünk. Huszonnégy óráig kellett itt időznöm, hogy némi szükséges dolgot bevásároljak, melyeket is Saweljitsre bíztam. Ő aztán másnap reggel elment a boltokba, mialatt én a vendégszobában maradtam. Majd miután meguntam az ablakból a piszkos keresztutcákat szemlélni, minden szobát körül jártam. Amint a tekeszobába léptem, megláttam egy magas növésű, mintegy harmincöt éves, hosszú, fekete bajuszú embert hálókapuiban, kezében a tekepálca, fogai közt pipaszár. A pincérrel játszott, ki, mikor nyert, egy pohárka snapszot ivott, mikor pedig vesztett, minden négyre a tekeasztal asztal alá kellett másznia. Néztem játékukat. Minél tovább folyt az, annál többször telt ki a négyszeri veszteség, míg végre a pincér az asztal alatt fekve maradt. Az úr néhány erőteljes kifejezést kiáltott felé, mint valami halotti beszédet, és akkor egy partiét ajánlott nekem. Megköszöntem, mivel e játékban járatlan valék. Ezen csudálkozni látszott. Mintegy szánakozva nézett reám, de beszédbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy Iván Ivanowits Surinnak hívják, az **1. huszárszázadban hadnagy, Simbirszkbe újoncozni jött és a vendéglőben lakik. Surin meghívott : egyem vele: „katonás vacsora lessz, és nékem meg kell elégednem azzal,mivel az isten megajándékozott.“ Örömmel fogadtam el meghívását. Asztalhoz ültünk. Surin sokat ivott és engem is itatott mondván, hogy a szolgálatban hozzá kell szoknom; beszélt nekem hadseregbeli adomákat, hogy majd megpukkantam nevettemben s az asztaltól, mint legjobb barátok keltünk fel. Most ajánlkozott, hogy megtanít tekézni. „Az — mondá — nekünk nélkülözhetlen; az ember például a vidéken valami nyomorult fészekbe jut, azt se tudja, mit csináljon, — mert csak nem lehet örökké zsidót korbácsolni. Akkor aztán nincs egyéb hátra, mint a vendéglőbe menni és tekézni, azért kell megtanulni e játékot!“ Tökéletesen átláttam szükségességét s nagy szorgalommal haladtam a tanulásban. Surin hangosan bátorított, bámulást mutatott gyors haladásomon, és néhány tanítás után ajánlkozott, játszódtam vele pénzbe, és pedig csak egy garasba egy partiét nem a nyereség miatt, hanem csak hogy ne játszódjunk hiába, mi — mint mondá — utálatos szokás. Én is beleegyeztem, Surin puncsot hozatott és kínált, kóstoljam meg, mialatt ismételve biztosított, hogy a szolgálatban neki kell szoknom, és hogy mi a szolgálat puncs nélkül! Engedelmeskedtem neki! E közben játékunk haladt. Minél gyakrabban húztam meg az üveget, annál merészebb lettem. Golyóim minden percben kiugrottak a párkányon , tüzes lettem, szidtam a pincért, ki isten tudja, hogy számított, mindig többet-többet tettem a játékra, szóval úgy viseltem magamat, mint egy zabolátlan gyerek. E közben az idő észrevétlenül telt el. Surin órájára nézett, a pálcát letette kezéből s tudtomra adta, hogy száz rubelt játszódtam el. Ezen egy kissé meghökkentem. Kezdtem adósságom lefizetéséhez. Surin megakadályozott: „Igen kérlek! légy nyugodtan, elvárok én azzal, most jöjj, menjünk Irénkéhez!“ Mit gondoltok ? A napot épen oly dalosan végeztem, amint elkezdtem volt. Irénkénél vacsoráztok. Surin minden percemet elfoglalta, mindegyre bizonyítván, hogy az embernek hozzá kell szokni a szolgálatban. Midőn az asztaltól felállottan alig tudtam lábamra állani. Éjfél tájt vitt a Surin a vendéglő felé. Saveljits a lépcsőnél élénkbe jött. Elkezdett sóhajtozni, amint szolgálati buzgóságom kétségtelen jeleit észre vette. „Uram, mit csináltál?“ kiáltott panaszos hangon. „Hol lettél ily holt részeg ? Ah, jóságos ég! látott az ember életében ilyet!“ — „Hallgass, barom!“ mondám neki tántorogva, te vagy az ittas, menj aludni, .... és vigy ágyba engem is.“ (Folytatása köv.)