Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-26 / 20. szám

A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) Másnap reggel főfájással keltem fel s homályo­san emlékeztem a történtekre. Szemlélődésemet Sa­­veljits szakasztotta félbe, ki egy csésze b­eával lé­pett hozzám. „Nagyon hamar kezdtél dőzsölni, Péter Andrejits,a mondá fejét rázva. És kitől kaptad azt? Apád, nagyapád, egyik sem volt borkorsó — anyá­dat nem is említve! Ő életében sem vett szájába egyebet, ha egy kis kvaszot.*) És ki mindebben a hibás ? Az az átkozott sehonnai (1) ki mindig csak An­­tipjewnához szaladt : „Madam, adni keveset pálin­ka!“ Itt van az „adni keveset!“ Na, el lehet monda­ni, hogy rendhez szoktatott az akasztófa! Ugyan nagy szükség volt oly semmirevaló­­egy felügyelőt bérelni, mintha urunknak nem lett volna elég em­bere !“ Szégyeltem magamat. Lesütött szemmel mondtam neki : „Menj Saweljits, nem kell a t­ea!“ De Savel­­jits nem könnyen tágított. „Látod, Péter Andrejits, mit teszen az, földrészegnek lenni. A fő nehéz, ét­vágy nincs. A részeges ember semmit sem érdemel.... Igyál egy kis sólevet mézzel, még jobb lesz igyál — erősítésül egy fél üveg gyümölcsszel.... Parancsolsz?“ E percben lépett be egy inas s átnyújta nekem Surin céduláját. Felbontottam azt, s következő soro­kat olvastam belőle : „Kedves Péter Andrejewits, küldd el legényem által tüstént azon száz rubelt, melyet tegnap tőled elnyertem. Nagy szükségem van pénzre. Egészen a tied Ivan Surin.“ Nem volt mit tennem. Látszólagos közönynyel fordultam Saweljitshez, ki­ppen úgy „pénzem — mint ruhám — és egyéb dolgaim felügyelője“ vola és parancsoltam, hogy a legénynek a száz rubelt tüs­tént adja át. „Mit? miért?“ kérdé Saweljits bámulva. „Adós vagyok neki!“ feleltem lehető hideg vérrel. „Adós!“ mondá Saveljits s mind nagyobb bá­mulásba esett. „Mikor jutottál ez adóssághoz ? Ez nem mehetett igazságos uton. Mondj, a­mit tetszik, uram, a pénzt nem adom. * Beláttam, hogy, ha ez elhatározó pillanatban meg nem töröm az öreg makacsságát, később rend­kívül nehéz lesz — gondnoksága alól kiszabadítnom magamat, azért méltósággal reá nézve mondom : „Én urad vagyok, s te szolgám vagy. A pénz enyém. Eljátszottam azt, mert nekem úgy tetszett. Neked pedig azt tanácsolom ne záborkodj, hanem tedd, a­mit parancsoltam.“ Saveljitset annyira meglepték szavaim, hogy kezét összecsapta s mintegy megkövesülve állott ott. „Mit bámulsz ?“ kiáltám felkelve. Saweljits elkezdett sírni. „Atyácskám, Péter Andrejewits !“ mondá resz­kető hangon, „ne engedd, hogy meghaljak bánatom­ban ! Angyalom, kövesd az én tanácsomat, mint öreg emberét: feleld e zsiványnak, hogy te csak tréfáltál, hogy nincs nálunk annyi pénz. Jóságos isten! Száz rubel! írd meg neki, hogy szüleid, erősen megtiltot­ták, egyébben játszani, mint dióban...“ „Elég a szószaporításból!“ közbevágtam szigo­rúan, add ide a pénzt, vagy menj a pokolba.“ Saweljits mély bánattal nézett reám és ment, letisztázni adósságomat. Szegény öreget megsajnál­tam, de szabaddá akartam tenni magamat s megmu­tattam neki, hogy nem vagyok többé gyermek. Surin megkapta a pénzt. Akkor Saweljits sietett elvinni engem az átkozott fogadóból. Azon jelentéssel állott elő, hogy be van fogva. Nyugtalan lelkiismerettel s néma bánattal hagytam el Simbirszket, a­nélkül, hogy búcsút vegyek tanítómtól, kiről azt hittem, hogy so­hasem látom viszont. MÁSODIK FEJEZET. A vezető. Az utón épen nem valami kellemes szemlélő­désbe mélyedtem. Játék­veszteségem akkori viszo­nyok szerint nem volt jelentéktelen. Belsőmben meg­Forditó. Mellett vananom, hogy a simokiszid fogadóban bolon­dul viseltem magamat és éreztem Sawelji­s iránti jog­talanságomat. Mindez gyötrütt. Az öreg sötéten ült a bakon, nekem hátat fordítva, hallgatott , csak oly­kor olykor sóhajtván fel. Meg akartam engesztelni, s nem tudtam, hogy kezdjem. Végre azt mondom neki: „No, no Saveljits, ne haragudjál, béküljünk ki,hibáz­tam, magam is bevallom. Tegnap ostoba kihágásba elegyedtem és téged is méltatlanul megbántottalak. De most megígérem, hogy okosabb leszek, s követni foglak tégedet. Ne haragudjál tovább, béküljünk ki“. „Ah! drága Péter Andrejitsem!“ felelt mély sóhajjal: „magamra boszankodom én csupán, én hibáztam, én vagyok bűnös mindenben. Hogy is hagyhattalak magadra a fogadóban ? Igen, ha bűnt kellett elkövetnem ! Tetszett nekem meglátogatni ro­konomat, az egyházfi­ét. Most beteljesedett rajtam a mint mondják: Rokonaihoz ment s most függ fent! Végem van! Hogy fogok az uraság szeme elébe ál­lani ? Mit fognak mondani, ha megtudják, hogy gyer­mekük játszik és iszik?“ Hogy megvigasztaljam a szegény Saweljitset felfogadtam, hogy­ ezentúl beleegyezése nélkül egy kopékot se töltök el. Lassan-lassan megnyugodott ámbár néha még mindig fejét rázva mormogta: „Száz rubel — csekélység!“ Közelegtem leendő lakásomhoz. Körülbé szo­morú sivatag terjedt szét domboktól-völgyektől át­metszve. Mindenütt nagy hó feküdt. Kibitkám kes­keny után, jobban mondva parasztszekerektől met­szett kerékvágáson haladt. Kocsisom egyszerre csak elkezdett oldalra tekintgetni, s végre kalapját levéve felém fordult, következő szavakkal: „Uram, nem for­dulunk vissza ?“ „Miért fordulnánk ?“ „Az idő fenyeget. A szél mind nagyobb, nem látod, mint söpri a havat.“ „Hát aztán ?“ „De nézz csak arra!“ (A kocsis ostorával kelet felé mutatott.) —■ Semmit sem látok, csak a fehér sivatagot s a tiszta eget.“ — „Amott, ni, azt a kis felleget!“ Most valóban észrevettem a láthatáron egy fe­hér felleget, melyet előbb távoli dombnak gondoltam. Fuvarosom modta, hogy azon fellegecske forgószelet jelent. Hallottam volt az ottani zivatarokról, s tudtam, hogy egész terelt, rakott szekereket hó alá temet. Saveljits hitt a fuvarosnak, s a visszatérést tanácsol­ta. De nekem a szél nem tetszett erősnek s reméltem, hogy elég időnk lesz a közelebbi állomást elérni, s parancsoltam, minél gyorsabban hajtson előre. A fu­varos engedelmeskedett, azonban szeme szünetlen kelet felé volt irányozva. A lovak vidáman ügettek. A szél minden percre erősebb lett. A felhő nagy fe­hér jelleggé változott, s terhesen függött alá, kiter­jeszkedett s lassan-lassan az egész eget beborította. Finom hó hullott, de­ most hirtelen sűrű pelyhek rohantak alá, a szél üvöltött s borzasztó zivatar kez­dődött. E percben a sötét ég hasonló volt a hótenger­hez , semmit sem láttunk. „Na nagyságos úr!“ kiáltott fuvarosom „itt a jutalom, — ezt nevezik a siva­­g zivatarának !“ Kinéztem a szekérből: körülbé mindenütt sötét­ség és örvény. A szél oly vad üvöltéssel fütyölt, hogy élni látszott, a hó engem és Saweljitset vert, csapkodott. A lovak lassan mentek, majd megál­lották. „Mért nem méssz?“ kérdés a fuvarostól tü­relmetlenül. „Hová menjek?“ kérdé­s a bakról leszál­loit „most nem tudjuk, hol járunk, itt nincs, s min­denütt sötétség!“ Kezdtem vele veszekedni, Savel­jits védelmezte. „Hogy van kedved feleselni !“ mondá boszosan. „Fordultál volna vissza a vendéglőbe, innál b­eát, s nyugodtan feküdnél az ágyban regge­lig , akkorra elmúlnék a zivatar s kényelmesen men­nénk tovább. Mire sietünk olyan ló halálába! Ha lega­lább lakadalomba menne az ember!“ Saveljitsnek igaza volt, de most mit sem se­gített. A hó mind csak tovább örvényzett. Kibitkán­­kon hósivatag tornyosult össze. A lovak lecsüggesz­­tették fejüket, s reszkettek. A fuvaros körüljárta őket s mivel jobbat nem tehetett, hámjukat rángatta egyenesre. Saveljits mormogott: mindenfelé néztem, azon reményben, hogy valahol emberi lakás nyomát vagy utat fedezek fel, de mit sem vettem észre, egye­bet mint a hópelyhek szomorú körét .... Most hir­telen valami sötét tűnt fel előttem. „Te!“ kiáltám a fuvarosnak „miféle fekete az ott?“ A fuvaros oda nézett. „Isten tudja!“ mondá­s ismét helyére ült: „nem is fa, nem is szekér de mi mozogni látszik. Vagy ember vagy farkasnak kell lennie.“ Parancsoltam, hajtson az ismeretlen tárgy felé, mely maga is felénk tartott. Néhány perc múlva egy ember állt előttünk. „Jó öreg“ — mondá fuvarosom — „nem tudnád megmondani, hol az út?" „Az út itt van!“ monda a kérdezett : „én szilárd földön állok, de hát minek az ?“ „Hallod-e, földi“ — mondám neki, „te isme­red itt a környéket ? Lennél olyan jó, vezetnél ben­nünket valami kocsmához!“ „A tájékot jól ismerem!“ felelt­e, hála is­tennek, átfutottam, átjártam keresztül kasul, de lásd milyen az idő, az ember majd elveszti az utat! Jobb lesz maradjunk itt, míg talán elül a zivatar és az ég ki­derül, akkor aztán haladhatunk a csillagok szerint.“ Hidegvére felbátorított: már elhatároztam is­tennek ajánlani magamat, s az éjét a sivatagon töl­teni, a­mint az idegen egyszerre gyorsan a bakon termett és szólt a fuvaroshoz : „No, hála istennek nem messze vagyunk egy lakott helytől. Fordulj jobbra, s menj!“ „Hát honnan forduljak jobbra! “ mondá a fuvaros békétlenü­l. Hol látsz itt utat ? Igazán jól be­szélsz ! A ló meg a szerszám nem a tied: mintha pa­rancsolnád, hogy húzd csak húzd!“ A fuvarosnak — gondolom— igaza van. „Valóban —mondám én — honnan gondolod, hogy nincs messze valami lakás?“ „Mivel a szél arról fű“ — felelé az idegen „és füstöt hozott ide, következőleg falunak kell lenni itt közel." Finom szaglása és e jártasság bámulásba ejtet­tek. Parancsoltam, hogy menjünk. A lovak bájjá haladtak a mély hóban, kibitkánk lassan haladt, majd hósuvatagba, majd egy sirkantba ütközött, s következőleg majd egyik, majd másik oldalra csa­pódott. Mint mikor a hajó zivataros tengeren lebeg, Saveljits minden percben hozzám nyomult és sóhaj­­tozott. Levettem a bőrtakarót, bundámba takaróztam, s a szélvész fütyje és a lassú szekérzörgés egyhan­gúsága által elringatva — elaludtam. És ekkor oly álmom volt, melyet sohasem fe­ledhetek el és melyben máig is bizonyos jóslatszerűt látok, ha összekötöm különös élményeimmel. Az ol­vasó meg fog bocsájtani, mert valószínűleg tapaszta­lásból tudja, mennyire átadja az ember magát bizo­nyos babonáknak, ha mégegyszer oly nagy­­ is meg­vetése az előítéletek iránt. Az érzék és a lélek azon sajátságos állapotában voltam, melyben a kezdődő szunnyadozáskor a való­ságot lassan-lassan homályos álomképek nyomják el, és vele összefolynak. Még láttam, hogy a zivatar dü­höng és hogy a hósivatagon bolyongunk .... Egy­szerre egy kaput vettem észre, s urasági házunkban hajtottam be. Első gondolatom azon félelem volt, hogy atyám önkénytelen visszatértemért haragudni fog és szántszándékos engedetlenségnek tartja azt. Nyugta­lanul ugrottam le kibitkámról és ime, a lépcsőkön anyám jött velem szemközt mélyen bánatos kinézés­sel. „Csöndesen“ — mondá nekem, „atyád halálos beteg, s el akar tőled búcsúzni!“ Aggodalomteljesen mentem vele a hálószobába, a szoba bágyadtan volt megvilágítva, az ágy körül szomorú képű szolgák állottak. Halkan az ágyhoz léptem , anyám szétvonta a függönyt és mondá: „Andrej Petro­vits, Péterünk megérkezett; visszatért a mint meghallotta, hogy be­teg vagy ; áldd meg őt.“ Letérdeltem, s szememet a betegre szegeztem; de mit látok? Az ágyban apám helyett .Egy fekete szakálu paraszt feküdt s vidáman nézett reám. Meghökkentem, s következő szavakkal fordultam anyámhoz: „Mit jelent ez? Hisz ez nem apám.“ (Folytatása köv.) *) Lisztből, vagy gyümölcsből főzött ital, mindennapos az oroszoknál, mint a viz, és oly kevéssé bódító mint ez.

Next