Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-26 / 20. szám
A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) Másnap reggel főfájással keltem fel s homályosan emlékeztem a történtekre. Szemlélődésemet Saveljits szakasztotta félbe, ki egy csésze beával lépett hozzám. „Nagyon hamar kezdtél dőzsölni, Péter Andrejits,a mondá fejét rázva. És kitől kaptad azt? Apád, nagyapád, egyik sem volt borkorsó — anyádat nem is említve! Ő életében sem vett szájába egyebet, ha egy kis kvaszot.*) És ki mindebben a hibás ? Az az átkozott sehonnai (1) ki mindig csak Antipjewnához szaladt : „Madam, adni keveset pálinka!“ Itt van az „adni keveset!“ Na, el lehet mondani, hogy rendhez szoktatott az akasztófa! Ugyan nagy szükség volt oly semmirevalóegy felügyelőt bérelni, mintha urunknak nem lett volna elég embere !“ Szégyeltem magamat. Lesütött szemmel mondtam neki : „Menj Saweljits, nem kell a tea!“ De Saveljits nem könnyen tágított. „Látod, Péter Andrejits, mit teszen az, földrészegnek lenni. A fő nehéz, étvágy nincs. A részeges ember semmit sem érdemel.... Igyál egy kis sólevet mézzel, még jobb lesz igyál — erősítésül egy fél üveg gyümölcsszel.... Parancsolsz?“ E percben lépett be egy inas s átnyújta nekem Surin céduláját. Felbontottam azt, s következő sorokat olvastam belőle : „Kedves Péter Andrejewits, küldd el legényem által tüstént azon száz rubelt, melyet tegnap tőled elnyertem. Nagy szükségem van pénzre. Egészen a tied Ivan Surin.“ Nem volt mit tennem. Látszólagos közönynyel fordultam Saweljitshez, kippen úgy „pénzem — mint ruhám — és egyéb dolgaim felügyelője“ vola és parancsoltam, hogy a legénynek a száz rubelt tüstént adja át. „Mit? miért?“ kérdé Saweljits bámulva. „Adós vagyok neki!“ feleltem lehető hideg vérrel. „Adós!“ mondá Saveljits s mind nagyobb bámulásba esett. „Mikor jutottál ez adóssághoz ? Ez nem mehetett igazságos uton. Mondj, amit tetszik, uram, a pénzt nem adom. * Beláttam, hogy, ha ez elhatározó pillanatban meg nem töröm az öreg makacsságát, később rendkívül nehéz lesz — gondnoksága alól kiszabadítnom magamat, azért méltósággal reá nézve mondom : „Én urad vagyok, s te szolgám vagy. A pénz enyém. Eljátszottam azt, mert nekem úgy tetszett. Neked pedig azt tanácsolom ne záborkodj, hanem tedd, amit parancsoltam.“ Saveljitset annyira meglepték szavaim, hogy kezét összecsapta s mintegy megkövesülve állott ott. „Mit bámulsz ?“ kiáltám felkelve. Saweljits elkezdett sírni. „Atyácskám, Péter Andrejewits !“ mondá reszkető hangon, „ne engedd, hogy meghaljak bánatomban ! Angyalom, kövesd az én tanácsomat, mint öreg emberét: feleld e zsiványnak, hogy te csak tréfáltál, hogy nincs nálunk annyi pénz. Jóságos isten! Száz rubel! írd meg neki, hogy szüleid, erősen megtiltották, egyébben játszani, mint dióban...“ „Elég a szószaporításból!“ közbevágtam szigorúan, add ide a pénzt, vagy menj a pokolba.“ Saweljits mély bánattal nézett reám és ment, letisztázni adósságomat. Szegény öreget megsajnáltam, de szabaddá akartam tenni magamat s megmutattam neki, hogy nem vagyok többé gyermek. Surin megkapta a pénzt. Akkor Saweljits sietett elvinni engem az átkozott fogadóból. Azon jelentéssel állott elő, hogy be van fogva. Nyugtalan lelkiismerettel s néma bánattal hagytam el Simbirszket, anélkül, hogy búcsút vegyek tanítómtól, kiről azt hittem, hogy sohasem látom viszont. MÁSODIK FEJEZET. A vezető. Az utón épen nem valami kellemes szemlélődésbe mélyedtem. Játékveszteségem akkori viszonyok szerint nem volt jelentéktelen. Belsőmben megForditó. Mellett vananom, hogy a simokiszid fogadóban bolondul viseltem magamat és éreztem Saweljis iránti jogtalanságomat. Mindez gyötrütt. Az öreg sötéten ült a bakon, nekem hátat fordítva, hallgatott , csak olykor olykor sóhajtván fel. Meg akartam engesztelni, s nem tudtam, hogy kezdjem. Végre azt mondom neki: „No, no Saveljits, ne haragudjál, béküljünk ki,hibáztam, magam is bevallom. Tegnap ostoba kihágásba elegyedtem és téged is méltatlanul megbántottalak. De most megígérem, hogy okosabb leszek, s követni foglak tégedet. Ne haragudjál tovább, béküljünk ki“. „Ah! drága Péter Andrejitsem!“ felelt mély sóhajjal: „magamra boszankodom én csupán, én hibáztam, én vagyok bűnös mindenben. Hogy is hagyhattalak magadra a fogadóban ? Igen, ha bűnt kellett elkövetnem ! Tetszett nekem meglátogatni rokonomat, az egyházfiét. Most beteljesedett rajtam a mint mondják: Rokonaihoz ment s most függ fent! Végem van! Hogy fogok az uraság szeme elébe állani ? Mit fognak mondani, ha megtudják, hogy gyermekük játszik és iszik?“ Hogy megvigasztaljam a szegény Saweljitset felfogadtam, hogy ezentúl beleegyezése nélkül egy kopékot se töltök el. Lassan-lassan megnyugodott ámbár néha még mindig fejét rázva mormogta: „Száz rubel — csekélység!“ Közelegtem leendő lakásomhoz. Körülbé szomorú sivatag terjedt szét domboktól-völgyektől átmetszve. Mindenütt nagy hó feküdt. Kibitkám keskeny után, jobban mondva parasztszekerektől metszett kerékvágáson haladt. Kocsisom egyszerre csak elkezdett oldalra tekintgetni, s végre kalapját levéve felém fordult, következő szavakkal: „Uram, nem fordulunk vissza ?“ „Miért fordulnánk ?“ „Az idő fenyeget. A szél mind nagyobb, nem látod, mint söpri a havat.“ „Hát aztán ?“ „De nézz csak arra!“ (A kocsis ostorával kelet felé mutatott.) —■ Semmit sem látok, csak a fehér sivatagot s a tiszta eget.“ — „Amott, ni, azt a kis felleget!“ Most valóban észrevettem a láthatáron egy fehér felleget, melyet előbb távoli dombnak gondoltam. Fuvarosom modta, hogy azon fellegecske forgószelet jelent. Hallottam volt az ottani zivatarokról, s tudtam, hogy egész terelt, rakott szekereket hó alá temet. Saveljits hitt a fuvarosnak, s a visszatérést tanácsolta. De nekem a szél nem tetszett erősnek s reméltem, hogy elég időnk lesz a közelebbi állomást elérni, s parancsoltam, minél gyorsabban hajtson előre. A fuvaros engedelmeskedett, azonban szeme szünetlen kelet felé volt irányozva. A lovak vidáman ügettek. A szél minden percre erősebb lett. A felhő nagy fehér jelleggé változott, s terhesen függött alá, kiterjeszkedett s lassan-lassan az egész eget beborította. Finom hó hullott, de most hirtelen sűrű pelyhek rohantak alá, a szél üvöltött s borzasztó zivatar kezdődött. E percben a sötét ég hasonló volt a hótengerhez , semmit sem láttunk. „Na nagyságos úr!“ kiáltott fuvarosom „itt a jutalom, — ezt nevezik a sivag zivatarának !“ Kinéztem a szekérből: körülbé mindenütt sötétség és örvény. A szél oly vad üvöltéssel fütyölt, hogy élni látszott, a hó engem és Saweljitset vert, csapkodott. A lovak lassan mentek, majd megállották. „Mért nem méssz?“ kérdés a fuvarostól türelmetlenül. „Hová menjek?“ kérdés a bakról leszálloit „most nem tudjuk, hol járunk, itt nincs, s mindenütt sötétség!“ Kezdtem vele veszekedni, Saveljits védelmezte. „Hogy van kedved feleselni !“ mondá boszosan. „Fordultál volna vissza a vendéglőbe, innál beát, s nyugodtan feküdnél az ágyban reggelig , akkorra elmúlnék a zivatar s kényelmesen mennénk tovább. Mire sietünk olyan ló halálába! Ha legalább lakadalomba menne az ember!“ Saveljitsnek igaza volt, de most mit sem segített. A hó mind csak tovább örvényzett. Kibitkánkon hósivatag tornyosult össze. A lovak lecsüggesztették fejüket, s reszkettek. A fuvaros körüljárta őket s mivel jobbat nem tehetett, hámjukat rángatta egyenesre. Saveljits mormogott: mindenfelé néztem, azon reményben, hogy valahol emberi lakás nyomát vagy utat fedezek fel, de mit sem vettem észre, egyebet mint a hópelyhek szomorú körét .... Most hirtelen valami sötét tűnt fel előttem. „Te!“ kiáltám a fuvarosnak „miféle fekete az ott?“ A fuvaros oda nézett. „Isten tudja!“ mondás ismét helyére ült: „nem is fa, nem is szekér de mi mozogni látszik. Vagy ember vagy farkasnak kell lennie.“ Parancsoltam, hajtson az ismeretlen tárgy felé, mely maga is felénk tartott. Néhány perc múlva egy ember állt előttünk. „Jó öreg“ — mondá fuvarosom — „nem tudnád megmondani, hol az út?" „Az út itt van!“ monda a kérdezett : „én szilárd földön állok, de hát minek az ?“ „Hallod-e, földi“ — mondám neki, „te ismered itt a környéket ? Lennél olyan jó, vezetnél bennünket valami kocsmához!“ „A tájékot jól ismerem!“ felelte, hála istennek, átfutottam, átjártam keresztül kasul, de lásd milyen az idő, az ember majd elveszti az utat! Jobb lesz maradjunk itt, míg talán elül a zivatar és az ég kiderül, akkor aztán haladhatunk a csillagok szerint.“ Hidegvére felbátorított: már elhatároztam istennek ajánlani magamat, s az éjét a sivatagon tölteni, amint az idegen egyszerre gyorsan a bakon termett és szólt a fuvaroshoz : „No, hála istennek nem messze vagyunk egy lakott helytől. Fordulj jobbra, s menj!“ „Hát honnan forduljak jobbra! “ mondá a fuvaros békétlenül. Hol látsz itt utat ? Igazán jól beszélsz ! A ló meg a szerszám nem a tied: mintha parancsolnád, hogy húzd csak húzd!“ A fuvarosnak — gondolom— igaza van. „Valóban —mondám én — honnan gondolod, hogy nincs messze valami lakás?“ „Mivel a szél arról fű“ — felelé az idegen „és füstöt hozott ide, következőleg falunak kell lenni itt közel." Finom szaglása és e jártasság bámulásba ejtettek. Parancsoltam, hogy menjünk. A lovak bájjá haladtak a mély hóban, kibitkánk lassan haladt, majd hósuvatagba, majd egy sirkantba ütközött, s következőleg majd egyik, majd másik oldalra csapódott. Mint mikor a hajó zivataros tengeren lebeg, Saveljits minden percben hozzám nyomult és sóhajtozott. Levettem a bőrtakarót, bundámba takaróztam, s a szélvész fütyje és a lassú szekérzörgés egyhangúsága által elringatva — elaludtam. És ekkor oly álmom volt, melyet sohasem feledhetek el és melyben máig is bizonyos jóslatszerűt látok, ha összekötöm különös élményeimmel. Az olvasó meg fog bocsájtani, mert valószínűleg tapasztalásból tudja, mennyire átadja az ember magát bizonyos babonáknak, ha mégegyszer oly nagy is megvetése az előítéletek iránt. Az érzék és a lélek azon sajátságos állapotában voltam, melyben a kezdődő szunnyadozáskor a valóságot lassan-lassan homályos álomképek nyomják el, és vele összefolynak. Még láttam, hogy a zivatar dühöng és hogy a hósivatagon bolyongunk .... Egyszerre egy kaput vettem észre, s urasági házunkban hajtottam be. Első gondolatom azon félelem volt, hogy atyám önkénytelen visszatértemért haragudni fog és szántszándékos engedetlenségnek tartja azt. Nyugtalanul ugrottam le kibitkámról és ime, a lépcsőkön anyám jött velem szemközt mélyen bánatos kinézéssel. „Csöndesen“ — mondá nekem, „atyád halálos beteg, s el akar tőled búcsúzni!“ Aggodalomteljesen mentem vele a hálószobába, a szoba bágyadtan volt megvilágítva, az ágy körül szomorú képű szolgák állottak. Halkan az ágyhoz léptem , anyám szétvonta a függönyt és mondá: „Andrej Petrovits, Péterünk megérkezett; visszatért a mint meghallotta, hogy beteg vagy ; áldd meg őt.“ Letérdeltem, s szememet a betegre szegeztem; de mit látok? Az ágyban apám helyett .Egy fekete szakálu paraszt feküdt s vidáman nézett reám. Meghökkentem, s következő szavakkal fordultam anyámhoz: „Mit jelent ez? Hisz ez nem apám.“ (Folytatása köv.) *) Lisztből, vagy gyümölcsből főzött ital, mindennapos az oroszoknál, mint a viz, és oly kevéssé bódító mint ez.