Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-29 / 23. szám

A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) „Hát — felelé ördögi rosz akarattal — onnan, mert tapasztalásból tudom, hogy kell bánni vele.“ „Hazudsz, pimasz!“ kiáltám dühvel. „Hazudsz a legszemtelenebbül.“ Schwabrinnak színe elváltozott. „Ez így nem mehet —“ mondá megragadva kezemet: „Ön elégté­telt fog nékem adni.“ „Jól van, a­mikor kivánja!“ felelém örömmel. E percben szerettem volna széllyeltépni őt. Tüstént Ivan Ignatitshoz mentem, kit kezében tövet — találtam. A várparancsnokné parancsára gombát fűzött, télire aszalni. „Ah! Péter Andrejits !‘‘ kiáltotta, a­mint meglátott, „Isten hozta! Mi az oka idejövetelének, mi dolog, ha szabad kérdenem ?“ Röviden előadtam, hogy Schwabrinnal összevesz­tem és őt, Iván Ignatitsot kérem párbaj­segédemnek. Iván Ignatits figyelmesen végig hallgatott, egyetlen szemével rám pislogva. „Azt tetszik mondani", kez­­dé­m ,hogy ön Schwabrint keresztül akarja szúrni, és kívánja, hogy én legyek tanú ? Nem úgy van, ha szabad kérdenem ?“ „Igen is, úgy van.“ „Az isten szerelmére! Péter Andrejits, hogy ju­tott eszébe efféle ? Összeveszett Schwabrinnal ? Nagy szerencsétlenség! Tréfaszók nem maradhatnak függ­ve a galléron. Megbántotta önt, hát szidja össze jól, megragadta az órát, csipadjon a füle tövébe egyszer­­kétszer, aztán váljanak el, és mi megbocsátunk önök­nek. Ha nem a legjobb ismerősét az embernek keresz­tülütni — úgy van ? ha szabad kérdenem. De jó, ha keresztül szúrja, isten neki, Schwabrin nem nagy kár, úgy sem örömest látom. Ha nem, mi lesz akkor, ha átalfúrja őt? Mi fog történni? Kire háromlik a leg­nagyobb baj, ha szabad kérdenem?“ A józanelméjű hadnagy előterjesztése legkevésb­­bé sem ingatott meg. Szándékomnál maradtam. „A­mint tetszik“ — mondá Iván Ignatits: „tegye, a­mit jónak lát, de mért lennék én itt a tanú? Mi okból? Hogy egy pár ember megverekedjék, olyan valami különös esemény, ha szabad kérdenem? Hála isten­nek, harcoltam a svédek és törökök ellen mindent láttam.“ Igyekeztem, a­hogy tudtam, a párbajsegédség szükségéről felvilágosítani őt, de Iván Ignatits sehogy­sem értett meg. „Engedelmével,“ — mondá — ha már egyszer a dologba elegyedtem, nincs egyéb hát­ra, mint kötelességemhez képest a kapitánynak fel­jelenteni, hogy az erősségben oly bűn követtetett el, mi a nyilvános érdekkel ellenkezik vajon nem tet­szik-e a várparancsnok úrnak a szükséges intézke­déseket foganatba venni . . . .“ Megijedtem, s kértem Iván Ignaticsot, egy szót se mondjon a parancsnoknak ; nagy bajjal tudtam rá­venni. Szavát adta s nyugodtan távoztam. Az estét szokás szerint a várparancsnoknál töl­töttem ; igyekeztem vidámnak és közönyösnek lát­szani, hogy semmi gyanú fel ne ébredjen és hogy al­kalmatlan kérdésekkel ne terheljenek, de megval­lom hiányzott hideg vérem, melylyel majd mindenki dicsekszik, kik helyzetemben voltak. Azon estve kü­­lönösen hajlandó voltam a megindulásra és gyöngéd­ségre. Mari jobban tetszett nekem, mint valaha. A gondolat, hogy talán utolszor látom őt — szemem­nek bizonyos elfogultságot kölcsönzött. Schwabrin is eljött. Félrehivtam s elbeszéltem neki Iván Ignaticscsal való beszédemet. „Mi szük­ségem secundansra?“ mondá szárazon. Most össze­beszéltünk hogy az erösségbeli boglyok megött vi­­vunk­ és pedig reggel hét órakor találkozunk. Oly barátságosnak látszott beszélgetésünk, hogy Iván Ignatics majd elolvadt az Örömtől. „Így jó!“ mondá nekem elégült pofával. „Jobb a roszakban a béke, mint jobban a harc , ha nem hoz is becsületet, de egészséges.“ „Mi az? Mit teszen az? Iván Ignaties !“ kérdé a várparancsnoknő, ki a szoba szögletében kártyát vetett. „Semmit sem hallottam tisztán !“ Iván Ignaties zavarba jött, mivel észrevette boszankodásomat és ígéretére emlékezett. Nem tud­ta, mit feleljen. Schwabrin sietett segítségére : „Iván Ignaties — mondá — megbékülésünknek örül !“ „Kivel veszett ön össze­?“ „Meglehetős heves harcom volt Péter Andre­­jicscsel.“ „Miért?“ „Csekélységért, egy dalocskáért, Vasilissza Je­­gorowna.“ „Na, igazán nagy ok a veszekedésre . . . Egy dalocska ! Hogy történt az ? “ „Lássa ön, Péter Andrejics nem rég egy dalt szerzett, ma elénekelte jelenlétemben, de én is utána énekeltem az­­én nótámat.“ „A kapitány szép leánya. Hova sétál éjféltájba Egyedül ?“ Ez okozta az egyenetlenséget, Péter Andrejics dühös lett, de aztán átlátta, hogy mindenkinek joga van azt énekelni, mit tetszik. S ezzel aztán az egész ügynek vége szakadt.“ Majd kiugrottam bőrömből Schwabrin szemte­lensége miatt. De kívülem senki sem értette aljas célzását, legalább semmi figyelemre nem méltatták. A dalokról a költőkre jött a szó : a kapitány megjegyezte, hogy azok korhely, iszákos naplopók és nekem barátságosan tanácsokva hagyjak fel a köl­tészettel, mint a­mely a szolgálattal homlokegyenest ellenkezik, és semmi jóra sem vezet. Schwabrin jelenlétét nem tűrhettem. Majd ajánl­­tam magamat a kapitánynak és nejének. A­mint ha­za érkeztem, elővettem kardomat, megvizsgáltam he­gyét és lefeküdtem, miután megparancsoltam Sawel­­jutsnek, hogy hét órára költsön fel. Másnap reggel a kitűzött órára már a boglya mellett valók és vártam ellenfelemet. Majd ő is meg­jelent. „Meglephetnek“, monda — siessünk.“ Akkor levetettük az egyenruhát, egyszerű cami­­sorban maradtunk és kirántottuk kardunkat. E perc­ben jött elő Iwan Ignaties egy boglya megöl, öt inva­lidus kíséretében. A várparancsnokhoz rendelt ben­nünket. Boszankodva engedelmeskedtünk. Katonáktól körülvéve követtük Iván Ignaticsot, ki diadalmasan vezetett bennünket, bámulatos méltósággal léptetve előre. Beléptünk a parancsnok lakásába. Ivan Ignatics kinyitotta az ajtót és ünnepélyesen kiáltott : „Elho­zattak!“ Vasilissza Jegorowna elünkbe jött. „Ah! mind a ketten! minek nevezzem ezt? mi a...? Várunkban gyilkosságot követni el! Ivan Kuz­­mics, ültesd őket tüstént börtönbe! Péter Andrejics! Alexej Ivanics ! Kardotokat! Adjátok csak, adjátok ide, Palassa vidd be a kardokat a kamrába. Péter Andrejits, ezt nem vártam volna tőled. Hogy nem szégyenled magadat ? Schwabrinon nem csudálkozom, ő most is gyilkosság miatt van eltévé a testőrsereg­­ből, ő nem is hiszen istenben, de te ? hogy jutott eszedbe ?“ (Folytatása köv.) A ZENE HATÁSÁRÓL. (A „Revue des deux mondes“ után.) Régi papiraim közt keresgélve egy párbeszédre akadtam, mely a zene hatására vonatkozik s melynek egy részét elég érdekesnek találtam a végre, hogy az olvasó közönség­ebbe terjeszszem. Beszél­gető társam egy gyöngéd kedélyű s kényes lelkiis­meretű puritán, a művészet e részegítő s ellenállhat­­lan nemének határozott ellensége volt. A közönsége­sen divatozó nézettel ellenkezőleg a zenét úgy a mint jelenleg létezik, nem az eszményi és földi világ köz­vetítőjének, hanem az erkölcsi elaljasodás legfélel­mesebb eszközének tekintette. Elmés de komor kép­zelődésével különös módon fejtegeté az emberek örü­­léssel határos zenekedvelését, mit mindenkitől az is­ten nevében — vagy hogy az ő puritán szólásmódját használjam, az öszhangzás ördögének nevében köve­telnek. Az ő véleménye szerint, a sátán sok tapasz­talás és sok boszankodás után végre két lényeges igazságnak jutott ismeretére, mit egész a legujab idő­kig nem tudott, mely tudatlansága miatt diplomatiá­­jának legügyesebben szőtt hálói s legelmésebben gon­dolt cselszövényei is ártalmatlanul foszlottak szét. Egyik igazság az volt, hogy, mikor ő úgy mutatja magát a milyen s nevét és tulajdonságait elmondja, az emberek tőle nagyon félnek s tudván kivel van dolguk, ügyelnek magukra s könnyen kifizetik ; áta­­lában véve bizonytalan fogadalmakkal s kevéssé biz­tos hűségi ígéretekkel — egy-egy bolond káromko­dásával s egy-egy beteg szív kétségeskedésével kelle megelégednie. Tegyük hozzá, hogy már maga a megjelenés hatalmas ellengyógyszerül mutatko­zott ; a bolond, ki káromlásaiban emlegette, meglát­ván, úgy megrettent, hogy rögtön észre tért. Ha pe­dig szólott, a beteg szív, mely segédül hívta, hirtelen gyógyulni érző sedeit s bízni kezdett önerejében. A másik igazság az volt: a tapasztalás megta­­nitá az ördögöt, miszerint az emberek vonakodnak lelköket végkép és egészen eladni s az efféle feltét­len vásártól visszaijednek s épen nem jelszavuk a mindent vagy semmit. Nyilt, őszinte feltétellel állott volt elé: a lélek örök leírását követelte ideig való földi javakért s az emberek birálgatták, ravaszkod­­tak, tréfáltak, alkudoztak; az ajánlatot sértőnek s a feltételeket nyomasztóknak találták. Tán negyed, harmad, sőt fele részbe is bele­egyeztek volna, de lelkeket egészen eladni: ez sok volt; igy el kelle kotródni, a nélkül, hogy valamit végezhetett volna. És e felett őszinteségének az a jutalma lett, hogy még uzsorásnak is nevezték. Sokáig gondolkodott s azon eredményre jutott, hogy többé személyesen nem fog megjelenni s nem fog ily feltétlen ajánlatokat tenni. „De ki fogok gon­dolni valami eszközt — mondá magában — mely helyettem mindent elvégezzen s hozzám térítse eze­ket a pujalelkü dacoskodókat a nélkül, hogy őket egyszerre megrohanná s ekkor részenként hátumon­­ként fogom megvásárolni lelköket; egyik nap férfias erélyöket, másik nap őszinte merészségöket, ma gyakorlati tevékenységüket, holnap a munkakedvet. S igy lassanként egész életök felém fog folydogálni, csepről csepre, mint a szűrőn vagy szitán az apró, csaknem láthatlan porszemek. Miután nyíltságom és őszinteségem nekik nem tetszik és őket elijeszti, tudni fogok beszélni csábitó nyelven s koszorúkkal és fü­zérekkel fogom ékíteni fejeket. Csak nevem hallásá­tól is meggyógyulnak?!.. Jól van! Azon mód, me­lyet felhasználok, táplálni fogja bohóságaikat, merész álmodozásokra fogja hevíteni, elcsendesíti sebeiket, de izgató balzsamot fog rájuk önteni. Elrészegülnek a felgerjedésben és szenvedésük édesnek fog tetszeni. El fogom lankasztani idegeiket, hogy a fájdalomra annál fogékonyabbak s oly érzékenyek legyenek, hogy az én országomból lengő legkisebb szellőt is megérezzék s legfőbb győzelmem az lesz, hogy kö­­nyeik, ez a megszentelt kincs, mely bennök­ rejtve van s mely által nyilatkozik minden mi bennök isteni: az emberiség szerelme, a jóság, az önmegtagadás, ez a kincs, mely lelkek záloga, ez a forrás, melyben a lélek újjászületik s magát istenhez újra méltóvá teszi — miután hozzám lesznek méltók, az én birtokomba fog kerülni. Ezeket a drága könyeket, melyek az életnek csak ünnepélyes pereiben s csak égi hata­lom befolyása alatt szoktak ömleni, mindennapivá, közönségessé fogom tenni. S bűvszerem akarata szerint fognak ömleni e könyek csupa érzékiségből, szeszélyből, mulékony s gyanús vágyak miatt. Ha ők irtóznak a hirtelen halál alakjában megjelenő kár­hozattól, elsatnyulást bocsátok rájok! Ily komor színben fejtegető az én ifjú puritánom kortársaink ízlésének eredetét a zene iránt s a zené­nek aljas jellemét, melyben e hajdan legistenesebb művészet jelenleg mutatkozik. — Nem oszthatom — mondám én — ön kár­­hoztatását és gunyorát, mely különösen bizonyítja ön szenvedélyét azon művészet iránt, melyről állítja, hogy gyűlöli. Részemről távol attól, hogy a zenében az ördög tőrét venném észre , ellenkezőleg isten je­lenlétét látom abban; távol attól, hogy az erkölcsi sülyedés eszközéül tekintsem, a civilisatió leghatal­masabb terjesztőjének tartom, mely valaha a világon volt. Önnek kárhoztatásai, jól tudom, hogy különö­sen a formát illetik, melyet a divatos zene magára öltött s melyet ön túlzásában aljasnak, ördöginek ne­vez ; de a zene még ezen formában is, melyet én ke­vesebb szigorral csak világiasnak mondok, nem fa­jult el ősi eredetétől s képes — talán inkább mint va­laha, betölteni isteni hivatását. Igen uram, bármit gondoljon ön, a zene ma sem az ördög számára, ha­nem isten országának toborz híveket, és nem zűrza­var kovásza, hanem az erkölcsi világ apostola, mert kisebbíti és gyengíti az emberi társaság két ostorát: a tudatlanságot és az elszigeteltséget. Minden társadalmi résznak két forrása van : a tudatlanság és elszigeteltség. Hogy az emberek lelkei mily távol állanak egymástól, arról a nagyobb rész nem kételkedik; én pedig és én igen jól tudjuk, hogy ők egymásról, a legtöbbször majd semmit sem tudnak és igen ritkán van alkalmuk egymással érint­kezni. A földi burok, mely a szellemet körül­veszi, vastag, tömött és siket s a legbölcsebb, legvallásosabb szavak,­­ szavak, melyek ifjú barátom, önéihez ha­sonlók, d• hatástalan enyésznek szét e sáncokon, és mint a legszilárdabb és gyorsabb golyó szétpattan a szikla­várakon, melyeket az épitész még egyszer 90

Next