Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-29 / 23. szám
A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) „Hát — felelé ördögi rosz akarattal — onnan, mert tapasztalásból tudom, hogy kell bánni vele.“ „Hazudsz, pimasz!“ kiáltám dühvel. „Hazudsz a legszemtelenebbül.“ Schwabrinnak színe elváltozott. „Ez így nem mehet —“ mondá megragadva kezemet: „Ön elégtételt fog nékem adni.“ „Jól van, amikor kivánja!“ felelém örömmel. E percben szerettem volna széllyeltépni őt. Tüstént Ivan Ignatitshoz mentem, kit kezében tövet — találtam. A várparancsnokné parancsára gombát fűzött, télire aszalni. „Ah! Péter Andrejits !‘‘ kiáltotta, amint meglátott, „Isten hozta! Mi az oka idejövetelének, mi dolog, ha szabad kérdenem ?“ Röviden előadtam, hogy Schwabrinnal összevesztem és őt, Iván Ignatitsot kérem párbajsegédemnek. Iván Ignatits figyelmesen végig hallgatott, egyetlen szemével rám pislogva. „Azt tetszik mondani", kezdém ,hogy ön Schwabrint keresztül akarja szúrni, és kívánja, hogy én legyek tanú ? Nem úgy van, ha szabad kérdenem ?“ „Igen is, úgy van.“ „Az isten szerelmére! Péter Andrejits, hogy jutott eszébe efféle ? Összeveszett Schwabrinnal ? Nagy szerencsétlenség! Tréfaszók nem maradhatnak függve a galléron. Megbántotta önt, hát szidja össze jól, megragadta az órát, csipadjon a füle tövébe egyszerkétszer, aztán váljanak el, és mi megbocsátunk önöknek. Ha nem a legjobb ismerősét az embernek keresztülütni — úgy van ? ha szabad kérdenem. De jó, ha keresztül szúrja, isten neki, Schwabrin nem nagy kár, úgy sem örömest látom. Ha nem, mi lesz akkor, ha átalfúrja őt? Mi fog történni? Kire háromlik a legnagyobb baj, ha szabad kérdenem?“ A józanelméjű hadnagy előterjesztése legkevésbbé sem ingatott meg. Szándékomnál maradtam. „Amint tetszik“ — mondá Iván Ignatits: „tegye, amit jónak lát, de mért lennék én itt a tanú? Mi okból? Hogy egy pár ember megverekedjék, olyan valami különös esemény, ha szabad kérdenem? Hála istennek, harcoltam a svédek és törökök ellen mindent láttam.“ Igyekeztem, ahogy tudtam, a párbajsegédség szükségéről felvilágosítani őt, de Iván Ignatits sehogysem értett meg. „Engedelmével,“ — mondá — ha már egyszer a dologba elegyedtem, nincs egyéb hátra, mint kötelességemhez képest a kapitánynak feljelenteni, hogy az erősségben oly bűn követtetett el, mi a nyilvános érdekkel ellenkezik vajon nem tetszik-e a várparancsnok úrnak a szükséges intézkedéseket foganatba venni . . . .“ Megijedtem, s kértem Iván Ignaticsot, egy szót se mondjon a parancsnoknak ; nagy bajjal tudtam rávenni. Szavát adta s nyugodtan távoztam. Az estét szokás szerint a várparancsnoknál töltöttem ; igyekeztem vidámnak és közönyösnek látszani, hogy semmi gyanú fel ne ébredjen és hogy alkalmatlan kérdésekkel ne terheljenek, de megvallom hiányzott hideg vérem, melylyel majd mindenki dicsekszik, kik helyzetemben voltak. Azon estve különösen hajlandó voltam a megindulásra és gyöngédségre. Mari jobban tetszett nekem, mint valaha. A gondolat, hogy talán utolszor látom őt — szememnek bizonyos elfogultságot kölcsönzött. Schwabrin is eljött. Félrehivtam s elbeszéltem neki Iván Ignaticscsal való beszédemet. „Mi szükségem secundansra?“ mondá szárazon. Most összebeszéltünk hogy az erösségbeli boglyok megött vivunk és pedig reggel hét órakor találkozunk. Oly barátságosnak látszott beszélgetésünk, hogy Iván Ignatics majd elolvadt az Örömtől. „Így jó!“ mondá nekem elégült pofával. „Jobb a roszakban a béke, mint jobban a harc , ha nem hoz is becsületet, de egészséges.“ „Mi az? Mit teszen az? Iván Ignaties !“ kérdé a várparancsnoknő, ki a szoba szögletében kártyát vetett. „Semmit sem hallottam tisztán !“ Iván Ignaties zavarba jött, mivel észrevette boszankodásomat és ígéretére emlékezett. Nem tudta, mit feleljen. Schwabrin sietett segítségére : „Iván Ignaties — mondá — megbékülésünknek örül !“ „Kivel veszett ön össze?“ „Meglehetős heves harcom volt Péter Andrejicscsel.“ „Miért?“ „Csekélységért, egy dalocskáért, Vasilissza Jegorowna.“ „Na, igazán nagy ok a veszekedésre . . . Egy dalocska ! Hogy történt az ? “ „Lássa ön, Péter Andrejics nem rég egy dalt szerzett, ma elénekelte jelenlétemben, de én is utána énekeltem azén nótámat.“ „A kapitány szép leánya. Hova sétál éjféltájba Egyedül ?“ Ez okozta az egyenetlenséget, Péter Andrejics dühös lett, de aztán átlátta, hogy mindenkinek joga van azt énekelni, mit tetszik. S ezzel aztán az egész ügynek vége szakadt.“ Majd kiugrottam bőrömből Schwabrin szemtelensége miatt. De kívülem senki sem értette aljas célzását, legalább semmi figyelemre nem méltatták. A dalokról a költőkre jött a szó : a kapitány megjegyezte, hogy azok korhely, iszákos naplopók és nekem barátságosan tanácsokva hagyjak fel a költészettel, mint amely a szolgálattal homlokegyenest ellenkezik, és semmi jóra sem vezet. Schwabrin jelenlétét nem tűrhettem. Majd ajánltam magamat a kapitánynak és nejének. Amint haza érkeztem, elővettem kardomat, megvizsgáltam hegyét és lefeküdtem, miután megparancsoltam Saweljutsnek, hogy hét órára költsön fel. Másnap reggel a kitűzött órára már a boglya mellett valók és vártam ellenfelemet. Majd ő is megjelent. „Meglephetnek“, monda — siessünk.“ Akkor levetettük az egyenruhát, egyszerű camisorban maradtunk és kirántottuk kardunkat. E percben jött elő Iwan Ignaties egy boglya megöl, öt invalidus kíséretében. A várparancsnokhoz rendelt bennünket. Boszankodva engedelmeskedtünk. Katonáktól körülvéve követtük Iván Ignaticsot, ki diadalmasan vezetett bennünket, bámulatos méltósággal léptetve előre. Beléptünk a parancsnok lakásába. Ivan Ignatics kinyitotta az ajtót és ünnepélyesen kiáltott : „Elhozattak!“ Vasilissza Jegorowna elünkbe jött. „Ah! mind a ketten! minek nevezzem ezt? mi a...? Várunkban gyilkosságot követni el! Ivan Kuzmics, ültesd őket tüstént börtönbe! Péter Andrejics! Alexej Ivanics ! Kardotokat! Adjátok csak, adjátok ide, Palassa vidd be a kardokat a kamrába. Péter Andrejits, ezt nem vártam volna tőled. Hogy nem szégyenled magadat ? Schwabrinon nem csudálkozom, ő most is gyilkosság miatt van eltévé a testőrseregből, ő nem is hiszen istenben, de te ? hogy jutott eszedbe ?“ (Folytatása köv.) A ZENE HATÁSÁRÓL. (A „Revue des deux mondes“ után.) Régi papiraim közt keresgélve egy párbeszédre akadtam, mely a zene hatására vonatkozik s melynek egy részét elég érdekesnek találtam a végre, hogy az olvasó közönségebbe terjeszszem. Beszélgető társam egy gyöngéd kedélyű s kényes lelkiismeretű puritán, a művészet e részegítő s ellenállhatlan nemének határozott ellensége volt. A közönségesen divatozó nézettel ellenkezőleg a zenét úgy a mint jelenleg létezik, nem az eszményi és földi világ közvetítőjének, hanem az erkölcsi elaljasodás legfélelmesebb eszközének tekintette. Elmés de komor képzelődésével különös módon fejtegeté az emberek örüléssel határos zenekedvelését, mit mindenkitől az isten nevében — vagy hogy az ő puritán szólásmódját használjam, az öszhangzás ördögének nevében követelnek. Az ő véleménye szerint, a sátán sok tapasztalás és sok boszankodás után végre két lényeges igazságnak jutott ismeretére, mit egész a legujab időkig nem tudott, mely tudatlansága miatt diplomatiájának legügyesebben szőtt hálói s legelmésebben gondolt cselszövényei is ártalmatlanul foszlottak szét. Egyik igazság az volt, hogy, mikor ő úgy mutatja magát a milyen s nevét és tulajdonságait elmondja, az emberek tőle nagyon félnek s tudván kivel van dolguk, ügyelnek magukra s könnyen kifizetik ; átalában véve bizonytalan fogadalmakkal s kevéssé biztos hűségi ígéretekkel — egy-egy bolond káromkodásával s egy-egy beteg szív kétségeskedésével kelle megelégednie. Tegyük hozzá, hogy már maga a megjelenés hatalmas ellengyógyszerül mutatkozott ; a bolond, ki káromlásaiban emlegette, meglátván, úgy megrettent, hogy rögtön észre tért. Ha pedig szólott, a beteg szív, mely segédül hívta, hirtelen gyógyulni érző sedeit s bízni kezdett önerejében. A másik igazság az volt: a tapasztalás megtanitá az ördögöt, miszerint az emberek vonakodnak lelköket végkép és egészen eladni s az efféle feltétlen vásártól visszaijednek s épen nem jelszavuk a mindent vagy semmit. Nyilt, őszinte feltétellel állott volt elé: a lélek örök leírását követelte ideig való földi javakért s az emberek birálgatták, ravaszkodtak, tréfáltak, alkudoztak; az ajánlatot sértőnek s a feltételeket nyomasztóknak találták. Tán negyed, harmad, sőt fele részbe is beleegyeztek volna, de lelkeket egészen eladni: ez sok volt; igy el kelle kotródni, a nélkül, hogy valamit végezhetett volna. És e felett őszinteségének az a jutalma lett, hogy még uzsorásnak is nevezték. Sokáig gondolkodott s azon eredményre jutott, hogy többé személyesen nem fog megjelenni s nem fog ily feltétlen ajánlatokat tenni. „De ki fogok gondolni valami eszközt — mondá magában — mely helyettem mindent elvégezzen s hozzám térítse ezeket a pujalelkü dacoskodókat a nélkül, hogy őket egyszerre megrohanná s ekkor részenként hátumonként fogom megvásárolni lelköket; egyik nap férfias erélyöket, másik nap őszinte merészségöket, ma gyakorlati tevékenységüket, holnap a munkakedvet. S igy lassanként egész életök felém fog folydogálni, csepről csepre, mint a szűrőn vagy szitán az apró, csaknem láthatlan porszemek. Miután nyíltságom és őszinteségem nekik nem tetszik és őket elijeszti, tudni fogok beszélni csábitó nyelven s koszorúkkal és füzérekkel fogom ékíteni fejeket. Csak nevem hallásától is meggyógyulnak?!.. Jól van! Azon mód, melyet felhasználok, táplálni fogja bohóságaikat, merész álmodozásokra fogja hevíteni, elcsendesíti sebeiket, de izgató balzsamot fog rájuk önteni. Elrészegülnek a felgerjedésben és szenvedésük édesnek fog tetszeni. El fogom lankasztani idegeiket, hogy a fájdalomra annál fogékonyabbak s oly érzékenyek legyenek, hogy az én országomból lengő legkisebb szellőt is megérezzék s legfőbb győzelmem az lesz, hogy könyeik, ez a megszentelt kincs, mely bennök rejtve van s mely által nyilatkozik minden mi bennök isteni: az emberiség szerelme, a jóság, az önmegtagadás, ez a kincs, mely lelkek záloga, ez a forrás, melyben a lélek újjászületik s magát istenhez újra méltóvá teszi — miután hozzám lesznek méltók, az én birtokomba fog kerülni. Ezeket a drága könyeket, melyek az életnek csak ünnepélyes pereiben s csak égi hatalom befolyása alatt szoktak ömleni, mindennapivá, közönségessé fogom tenni. S bűvszerem akarata szerint fognak ömleni e könyek csupa érzékiségből, szeszélyből, mulékony s gyanús vágyak miatt. Ha ők irtóznak a hirtelen halál alakjában megjelenő kárhozattól, elsatnyulást bocsátok rájok! Ily komor színben fejtegető az én ifjú puritánom kortársaink ízlésének eredetét a zene iránt s a zenének aljas jellemét, melyben e hajdan legistenesebb művészet jelenleg mutatkozik. — Nem oszthatom — mondám én — ön kárhoztatását és gunyorát, mely különösen bizonyítja ön szenvedélyét azon művészet iránt, melyről állítja, hogy gyűlöli. Részemről távol attól, hogy a zenében az ördög tőrét venném észre , ellenkezőleg isten jelenlétét látom abban; távol attól, hogy az erkölcsi sülyedés eszközéül tekintsem, a civilisatió leghatalmasabb terjesztőjének tartom, mely valaha a világon volt. Önnek kárhoztatásai, jól tudom, hogy különösen a formát illetik, melyet a divatos zene magára öltött s melyet ön túlzásában aljasnak, ördöginek nevez ; de a zene még ezen formában is, melyet én kevesebb szigorral csak világiasnak mondok, nem fajult el ősi eredetétől s képes — talán inkább mint valaha, betölteni isteni hivatását. Igen uram, bármit gondoljon ön, a zene ma sem az ördög számára, hanem isten országának toborz híveket, és nem zűrzavar kovásza, hanem az erkölcsi világ apostola, mert kisebbíti és gyengíti az emberi társaság két ostorát: a tudatlanságot és az elszigeteltséget. Minden társadalmi résznak két forrása van : a tudatlanság és elszigeteltség. Hogy az emberek lelkei mily távol állanak egymástól, arról a nagyobb rész nem kételkedik; én pedig és én igen jól tudjuk, hogy ők egymásról, a legtöbbször majd semmit sem tudnak és igen ritkán van alkalmuk egymással érintkezni. A földi burok, mely a szellemet körülveszi, vastag, tömött és siket s a legbölcsebb, legvallásosabb szavak, szavak, melyek ifjú barátom, önéihez hasonlók, d• hatástalan enyésznek szét e sáncokon, és mint a legszilárdabb és gyorsabb golyó szétpattan a sziklavárakon, melyeket az épitész még egyszer 90