Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-22 / 17. szám
___________________________________________________________________________- -__________________ __- --------------------------------------------------------------------------------------------------------- ■ — 17-iksz. Pénteken jan. 22. Kiadóhivatal:Pest, barátok tere 17. sz. Első évfolyam 1864. ______ n 9 Előfizetési díj: MJUTTljT gm*. mmmum a«l JH lHB^ Szerkesztői iroda: .....TPfYlf'n K | M I A Pfiir ~ j? u viituai íjajtujv. Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petitsor . . 4 kr. pokat kivéve mindennap; ko- , Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatálkor • • • 30 218 MTK lap 1864-diki jannuár 1-től kezdve ily alakban elen meg, az ünnep utáni napokat kivéve, naponkint. Előfizetés: félévre helyben úgy, mint vidékre 8 f. évnegyedre: 4 ft. Emich Gusztáv, kiadó (Barátok tere, 7. sz.). HISZ EGYSZER ÉLÜNK! Hisz egyszer élünk e világon: A részkedvet hát dobjuk félre. Sötétben hunyjuk be szemünket, S a tavaszra gondoljunk télbe’. Nevessük ki a gúnyos arcot, Mit sorsnak hívnak e világon. A pokolra mondjuk : mennyország ! S a könyv csak harmat a világon ! Ha lelkünkben a kétség éget, Dobjunk még több tüzet beléje, Ha ön kínunk hulláma lázong, Hát nézzünk másnak tett szivére. Aztán meg biztassuk magunkat Hogy még föl is dobhat az örvény! Hisz le és föl, kavarg egy képen : Ez nála már őskori törvény. S mig mind lejebb-lejebb sülyedve, Magunk biztatjuk : hátha, hátha . . . Egyszer szemünk csak béborul majd, S nem látunk se elő, se hátra. Milyen jó lesz vigasztalásnak, Hogy békén élt tőlünk a végzet , Hogy bölcsek voltunk, amig éltünk, Hogy szivünk nem sirt, csupán vérzett... CSERÉNYI IMRE: A BARÁTSÁG HATÁRA. (Történeti beszély.— Folytatás.) — Számítottad-e a férgek számát, melyeket a cél felé futtadban sarkaid eltapodtak ? A halhatlanok játszanak a halandókkal. Fogd a lantot! Már fél Róma lángban állt, és az általános riadal, kétségbeesett kiáltások, haldoklók nyögése, s röpülő szikrák között felhangzott az imperator érces hangja, melyre hízelgő barátja felelt. Ezer meg ezer átok szállt fel az éneklők felé a kétségbeesettek ajkairól. — Lukánusz ! — mond végre Néró — meg vagyok elégedve veled... szivedbe látok: barátja maradtál Nérónak. Tudd meg, hogy Róma méltó feje legyen a világnak, két harmadrészének el kellett hogy égjen. Néró szebben és pompásabban fogja azt felépíttetni, mint ahogy halandó képzelni tudja. — El vagy bocsátva. Lukánusz bámulva távozott. Lenn az ékreszi bíborba szegett mellény, arany gyűrű és toporzékoló paripa várta. Ezenkívül egy 30,000 forintnyi vagyonról szóló iratot nyújta kt Néró egyik pretoriánus tisztje. Róma 6 napon és 7 é en át égett. Ki volt számítva : kétharmadának, a régi ronda városrésznek kellett leégni. Néró szavát beválta. A romok helyén pár év alatt százszor fényesebb Róma emelkedett. Lukánusz is kiállá az első próbát. Éneke még magasabb hangon szólt a tyranról. III. Nagy ünnepet hirdetett az imperator. Egy még soha nem élvezett látmány várt az élvvágyó s most épen boszul lihegő rómaiakra. A Róma felgyujtásával vádolt keresztyéneknek kellett nyilvánosan lakolniok. Néró minden kémje egy hétig abban volt foglalatos, hogy az uj hitfelekezethez tartozókat fürkészsze és vonszolja elő barlangjaikból, hova Krisztus szelid hitének az üldöztetés elöl költöznie kelle s Néró minden lakója a felett tépelődött, minő képzeletet fölülmúló kinokat találjon ki e szerencsétlenek számára. Végre abban jön a megállapodás hogy mivel gyújtással vádoltatnak, hasonnemü (talio) büntetésök legyen, mártassanak mindannyian forró szurokba s a Mársz terén égettessenek meg. Ez volt az a nagyszerű és örvendetes látomány a melyre még a távol Galliából és Brittaniából is özönlöttek a nézők. mert az akkori Róma igen méltó volt imperátorához! Az előkelők és kegyencek, mint valami élvezetes lakomára meghivó jegyeket kaptak azon emelvényre, mely a Mársz tér közepén emelkedett s melyen Néró és vendégei az isteneknek szánt ezer meg ezer áldozat elégése felett kéj szemlét fognak tartani. Lukánusz a költő és már lovag is meg volt híva az ünnepélyre. Gondolkozott is egy alkalmi költeményen, mely méltó legyen egy ily nagyszerű áldozathoz, Róma isteneihez, kiknek az szenteltetik, és a halhatatlan uralkodóhoz, ki jól tudja mivel kell megtermékenyíteni Róma földét, hogy azon egy az előbbinél büszkébb város emelkedjék. Igaz, hogy nagyszerű látvány is volt. Amennyire csak a szem a beláthatlan téren elhalhatott, mindenütt leásott cölöpök állottak, közeikben csak annyi térrel, hogy a felgyújtó hóhérok élete a meggyújtáskor biztosítva legyen. Minden cölöphöz egy-egy áldozat volt láncolva, szurokkal bevont öltönyben; némelyek már félig aléltan, a nők többnyire elájulva. Csal a férfias lelkű martyrok arca volt égre emelve, mig ajkaikon a sz. király zsolozsmái zengettek, elnyomva néha a jajhangokat, melyeket néha a gyöngébb szivüek, vagy azoknak kedvesei hallattak. Mindez egy borzalmas harmóniává olvadt a kellemes nyár esti jégben. Néró már emelvényén állt, közelében barátai, udvaroncai, hízelgői s ezek között a költő Lukánusz. — Az érdemes Pizó nem jőve el — mond a bölcs Szenéka. Gyenge lelke alkalmasint irtózik e látványtól. — Ó, Pizónak más oka van! — mond gúnyosan nevetve az imperator. Minden meglévőt felforgatni szerető hozzátartozói közöl nem egynek hamva száll ma az istenek kiengesztelésére a magasba. — Hogyan ? A Pizó családjából ? — Úgy van. Nem az egyetlen előkelő család ez, melynek tagjait ez est megtizedeli — felelt jó kedvűen az imperátor. Ha az elv kimondatott, az alkalmazásnak be kell következnie! Igaz-e kedves Lukánuszom? — kérdi az elmerült költőhöz fordulva. — Az isteni Néró nem csalódhatik — mondja hizelgve a poéta. — Nos, ha te is helyesled, kezdődjék a mulatság ! Néró meglobogtatá tógáját s azon pillanatban mindenütt felgyultak a máglyák ; repedező harci zene igyekezett elnyomni ezrek halálkiáltását, mely ezeket még borzasztóbbakká tette. — Nos urak — mond az imperátor — kinek van kedve egy közelebbi szemle végett útra indulni velünk ? Itt csak a szemle nagyszerűsége vár reálok. A részletek néha érdekesebbek. Lukánusz! Jer velem. Költőknek e képekre nagy szükségük van. Ezzel Néró karját Lukánuszéba ölté s megindult. Bármennyire „növelve“ volt már ez időben ilyen látmányokhoz a római ifjú szive, Lukánusz mégis elborzadt a halál ennyi torz rajzától s inkább udvariasságból ejtett egy-egy igenlő választ Néró megjegyzéseire. — Jevünk az éneklő bolondok közöl — mondja az imperátor — Íme ott egy pár szép nőt látok; nézzük hogyan válik a szépség torz alakká ? S azzal vonta inkább mint vezette Lukánuszt a kijelölt irány felé. Valósággal szép nők voltak azok. Szemeik égre emelve s egymással összeölelkezve, hogy még a halálban se szakadjanak el egymástól. Gyönyörű vesztai arc az egyik, szabályos hibátlan vonásokkal és szokottnál nyitottabb fekete szemekkel. Sötét haja nehézsége miatt fátyolként függ alá s egyszerű fehér öltözetét térdig borítja el, szemeiben mintegy második Nióbénak megfagyottnak látszik a köny. A másik szelid Madonna arc, világos szőke fürtökkel, melyek aranyán a felgyűlő máglya fénye látszik. Szemei az előbbi alakra vannak függesztve. Vonásaiból látszik, hogy mig amaz az égből, ez amannak szemeiből meríti bátorságát. — Nézd nézd Lukánusz ! Már ez megérdemelte a fáradtságot; szinte restelem, hogy a máglya füstje már kezdi befogni őket. Gyönyörű két alak! Lukánusz feltekintett, de az e pillanatban felcsapódó füst oszlop nem engedi jól kivehetni az alakokat. Amint azonban a láng gazdag hajzatukba és ruháikba kezdett kapni, egyszerre teljes világítást kapott a két arc is. Lukánusz mint megsebesített párduc ordított fel s karját Néróéból kirántva a máglyának rohant, torokszakadtából kiáltva: — Nővéreim! Cornélia! Fulvia! Néró intett a mellette lévő poroszlóknak, hogy e dühöngő költőt rántsák le az égő máglyáról. Ezek engedelmeskedtek. Lukánusz tógája már égett; ezt is csakhamar elolták. A lány azalatt összecsapott Lukánusz nővérei fölött: — Ne oly tüzesen fiatal barátom — mond Néró — az imperátor nem oly könnyen engedi elveszni legkedvesebb barátait.• Hah, barátod a balsora, mely minden ostorával elérjen; barátod az eb, mely a közterek szemetén éledik s az ocsmány sertés, mely Róma posványaiban hentereg. Te szörnyeteg, kit az istenek azért teremtettek, hogy a természet megtagadásának egy remekét mutassák be: — légy átkozott örökre, mind örökre! — Csak lassan! lassan! — mond Néró. íme ez irat itt, mulasd vele magadat holnapig s ha reggelig más gondolatra térvén, átkaidat megbántad volna : palotám előcsarnokában lesz letéve számodra a kvesztori (pénzügyőri) palást és kulcs, —vidd el, Lukánusz elrohant. Az iratot csak késő éjjel volt ereje elolvasni. Feladás volt az, melyben nővérei Cornélia és Fulvia, egy összeesküvésben való részvéttel vádolják. Mert Róma női később szűntek meg rómaiak lenni, mint férfiai s a zsarnok gyűlölőinek legnagyobb szégyenük az volt, hogy testvérök e szörnyeteg kegyence. A feladás célja eltávolítás volt; az irat hitelessége kétségtelen. A kvestori palástnak nem sokáig kellett kitéve lenni; Lukánusz még a reggeli órák egyikében jelölte azt. II. SZATHMÁRY KÁROLY. (Folytatása köv.)