Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-22 / 17. szám

___________________________________________________________________________­­- -__________________ __- ---------------------------------------------------------------------------------------------------------­­ ■ — 17-ik­sz. Pénteken jan. 22. Kiadó­hivatal:­­Pest, bar­átok­ tere 17. sz. Első évfolyam 1864. ______ n 9 Előfizetési díj: MJUTTljT gm*. mmmum a«l JH lHB^ Szerkesztői iroda: .....TPfYlf'n K | M­ I A Pfiir ~ j? u v­iituai íjajtujv. Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petitsor . . 4 kr. pokat kivéve mindennap; ko- , Bélyegdíj minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatálkor • • • 30 218 MTK lap 1864-diki jannuár 1-től kezdve ily alakban el­en meg, az ünnep utáni napokat kivéve, n­a­p­o­n­­­kint. Előfizetés: félévre helyben úgy, mint vidékre 8 f­. évnegyedre: 4 ft. E­m­i­c­h­ Gusztáv, kiadó (Barátok tere, 7. sz.). HISZ EGYSZER ÉLÜNK! Hisz egyszer élünk e világon: A részkedvet hát dobjuk félre. Sötétben hunyjuk be szemünket, S a tavaszra gondoljunk télbe’. Nevessük ki a gúnyos arcot, Mit sorsnak hívnak e világon. A pokolra mondjuk : mennyország ! S a köny­v csak harmat a világon ! Ha lelkünkben a kétség éget, Dobjunk még több tüzet beléje, Ha ön kínunk hulláma lázong, Hát nézzünk másnak tett szivére. Aztán meg biztassuk magunkat Hogy még föl is dobhat az örvény! Hisz le és föl, kavarg egy képen : Ez nála már őskori törvény. S mig mind lejebb-lejebb sü­lyedve, Magunk biztatjuk : hátha, h­átha . . . Egyszer szemünk csak béborul majd, S nem látunk se elő, se hátra. Milyen jó lesz vigasztalásnak, Hogy békén élt tőlünk a végzet , Hogy bölcsek voltunk, a­mig éltünk, Hogy szivünk nem sirt, csupán vérzett... CSERÉNYI IMRE: A BARÁTSÁG HATÁRA. (Történeti beszély.— Folytatás.) — Sz­ámítottad-e a férgek számát, melyeket a cél felé futtadban sarkaid eltapodtak ? A halhatlanok játszanak a halandókkal. Fogd a lantot! Már fél Róma lángban állt, és az általános ria­­dal, kétségbeesett kiáltások, haldoklók nyögése, s röpülő szikrák között felhangzott az imperator érces hangja, melyre hízelgő barátja felelt. Ezer meg ezer átok szállt fel az éneklők felé a kétségbeesettek aj­kairól. — Lukánusz ! — mond végre Néró — meg va­gyok elégedve veled... szivedbe látok: barátja ma­radtál Nérónak. Tudd meg, hogy Róma méltó feje legyen a világnak, két harmadrészének el kellett hogy égjen. Néró szebben és pompásabban fogja azt felépíttetni, mint a­hogy halandó képzelni tudja. — El vagy bocsátva. Lukánusz bámulva távozott. Lenn az ékreszi bíborba szegett mellény, arany gyűrű és toporzékoló paripa várta. Ezenkívül egy 30,000 forintnyi va­gyonról szóló iratot nyújta kt Néró egyik pretoriánus tisztje. Róma 6 napon és 7 é en át égett. Ki volt szá­mítva : kétharmadának, a régi ronda város­résznek kellett leégni. Néró szavát beválta. A romok helyén pár év alatt százszor fényesebb Róma emelkedett. Lukánusz is kiállá az első próbát. Éneke még magasabb hangon szólt a tyranról. III. Nagy ünnepet hirdetett az imperator. Egy még soha nem élvezett látmány várt az élvvágyó s most épen boszul lihegő rómaiakra. A Róma felgyujtásával vádolt keresztyéneknek kellett nyilvánosan lakolniok. Néró minden kémje egy hétig abban volt foglalatos, hogy az uj hitfeleke­­zethez tartozókat fürkészsze és vonszolja elő barlang­jaikból, hova Krisztus szelid hitének az üldöztetés elöl költöznie kelle­ s Néró minden lakója a felett tépelődött, minő képzeletet fölülmúló kinokat talál­jon ki e szerencsétlenek számára. Végre abban jön a megállapodás hogy mivel gyújtással vádoltatnak, hasonnemü (talio) büntetésök legyen, mártassanak mindannyian forró­­ szurokba s a Mársz terén égettesse­­nek meg. Ez volt az a nagyszerű és örvendetes látomány a melyre még a távol Galliából és­ Brittaniából is özönlöttek a nézők.­­ mert az akkori Róma igen méltó volt imperátoráh­oz! Az előkelők és kegyencek, mint valami élveze­tes lakomára meghivó jegyeket kaptak azon emel­vényre, mely a Mársz tér közepén emelkedett s me­lyen Néró és vendégei az isteneknek szánt ezer meg ezer áldozat elégése felett kéj szemlét fognak tartani. Lukánusz a költő és már lovag is meg volt híva az ünnepélyre. Gondolkozott is egy alkalmi költemé­nyen, mely méltó legyen egy ily nagyszerű áldozat­hoz, Róma isteneihez, kiknek az szenteltetik, és a halhatatlan uralkodóhoz, ki jól tudja mivel kell meg­termékenyíteni Róma földét, hogy azon egy az előb­binél büszkébb város emelkedjék. Igaz, hogy nagyszerű látvány is volt. A­mennyire csak a szem a beláthatlan téren el­halhatott, mindenütt leásott cölöpök állottak, közeik­ben csak annyi térrel, hogy a felgyújtó hóhérok élete a meggyújtáskor biztosítva legyen. Minden cölöphöz egy-egy áldozat volt láncolva, szurokkal bevont öltönyben; némelyek már félig aléltan, a nők többnyire elájulva. Csal­ a férfias lelkű martyrok arca volt égre emelve, mig ajkaikon a sz. király zsolozsmái zengettek, elnyomva néha a jaj­hangokat, melyeket néha a gyöngébb szivüek, vagy azoknak kedvesei hallattak. Mindez egy borzalmas harmóniává olvadt a kel­lemes nyár esti jégben. Néró már emelvényén állt, közelében bará­tai, udvaroncai, hízelgői s ezek között a költő Lu­kánusz. — Az érdemes Pizó nem jőve el — mond a bölcs Szenéka. Gyenge lelke alkalmasint irtózik e látványtól. — Ó, Pizónak más oka van! — mond gúnyo­san nevetve az imperator. Minden meglévőt felfor­gatni szerető hozzátartozói közöl nem egynek hamva száll ma az istenek kiengesztelésére a magasba. — Hogyan ? A Pizó családjából ? — Úgy van. Nem az egyetlen előkelő család ez, melynek tagjait ez est megtizedeli — felelt jó kedvűen az imperátor. Ha az elv kimondatott, az alkalmazásnak be kell következnie! Igaz-e kedves Lukánuszom? — kérdi az elmerült költőhöz for­dulva. — Az isteni Néró nem csalódhatik — mondja hizelgve a poéta. — Nos, ha te is helyesled, kezdődjék a mu­latság ! Néró meglobogtatá tógáját s azon pillanatban mindenütt felgyultak a máglyák ; repedező harci zene igyekezett elnyomni ezrek halálkiáltását, mely ezeket még borzasztóbbakká tette. — Nos urak — mond az imperátor — kinek van kedve egy közelebbi szemle végett útra indul­ni velünk ? Itt csak a szemle nagyszerűsége vár reá­lok. A részletek néha érdekesebbek. Lukánusz! Jer velem. Költőknek e képekre nagy szükségük van. Ezzel Néró karját Lukánuszéba ölté s meg­indult. Bármennyire „növelve“ volt már ez időben ilyen látmányokhoz a római ifjú szive, Lukánusz mégis elborzadt a halál ennyi torz rajzától s inkább udvari­asságból ejtett egy-egy igenlő választ Néró megjegy­zéseire. — Jevünk az éneklő bolondok közöl — mondja az imperátor — Íme ott egy pár szép nőt látok; nézzük hogyan válik a szépség torz­ alakká ? S azzal vonta inkább mint vezette Lukánuszt a kijelölt irány felé. Valósággal szép nők voltak azok. Szemeik égre emelve s egymással össze­ölelkezve, hogy még a ha­lálban se szakadjanak el egymástól. Gyönyörű vesztai arc az egyik, szabályos hibátlan vonásokkal és szokottnál nyitottabb fekete szemek­kel. Sötét haja nehézsége miatt fátyolként függ alá s egyszerű fehér öltözetét térdig borítja el, szemeiben mintegy második Nióbénak megfagyottnak látszik a köny. A másik szelid Madonna arc, világos szőke fürtökkel, melyek aranyán a felgyűlő máglya fénye látszik. Szemei az előbbi alakra vannak függesztve. Vonásaiból látszik, hogy mig amaz az égből, ez aman­nak szemeiből meríti bátorságát. — Nézd nézd Lukánusz ! Már ez megérdemelte a fáradtságot; szinte restelem­, hogy a máglya füstje már kezdi befogni őket. Gyönyörű két alak! Lukánusz feltekintett, de az e pillanatban felcsa­­pódó füst oszlop nem engedi jól kivehetni az alako­kat. A­mint azonban a láng gazdag hajzatukba és ru­háikba kezdett kapni, egyszerre teljes világítást ka­pott a két arc is. Lukánusz mint megsebesített párduc ordított fel s karját Néróéból kirántva a máglyának rohant, torok­szakadtából kiáltva: — Nővéreim! Cornélia! Fulvia! Néró intett a mellette lévő poroszlóknak, hogy e dühöngő költőt rántsák le az égő máglyáról. Ezek engedelmeskedtek. Lukánusz tógája már égett; ezt is csakhamar elolták. A lány azalatt összecsapott Lukánusz nővérei fölött: — Ne oly tüzesen fiatal barátom — mond Néró — az imperátor nem oly könnyen engedi elveszni legkedvesebb barátait.­­• Hah, barátod a balsora, mely minden ostorá­val elérjen; barátod az eb, mely a közterek szemetén éledik s az ocsmány sertés, mely Róma posványai­ban hentereg. Te szörnyeteg, kit az istenek azért te­remtettek, hogy a természet megtagadásának egy re­mekét mutassák be: — légy átkozott örökre, mind örökre! — Csak lassan! lassan! — mond Néró. íme ez irat itt, mulasd vele magadat holnapig s ha reggelig más gondolatra térvén, átkaidat megbántad volna : palotám előcsarnokában lesz letéve számodra a kvesz­­tori (pénzügyőri) palást és kulcs, —­vidd el, Lukánusz elrohant. Az iratot csak késő éjjel volt ereje elolvasni. Feladás volt az, melyben nővérei Cornélia és Fulvia, egy összeesküvésben való részvéttel vádolják. Mert Róma női később szűntek meg rómaiak lenni, mint férfiai s a zsarnok gyűlölőinek legnagyobb szégyenük az volt, hogy testvérök e szörnyeteg ke­­gyence. A feladás célja eltávolítás volt; az irat hite­lessége kétségtelen. A kvestori palástnak nem sokáig kellett kitéve lenni; Lukánusz még a reggeli órák egyikében jel­ölte azt. II. SZATHMÁRY KÁROLY. (Folytatása köv.)

Next