Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)

1864-02-14 / 36. szám

36-ik sz. Vasárnap febr. 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Első évfolyam 1864* Félévre...................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­ronként képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-ső emelet. Hirdetési díj: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . 30 kr. ÚJ ELŐFIZETÉS a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra. A másfél hónapos előfizetések ideje e hó köze­pén lejárván, tisztelettel figyelmeztetjük t. c. másfél hónapos előfizetőinket megrendeléseik szíves meg­újítására. Előfizetési feltétel: február közepétől március vé­géig 2 frt. Azok kedvéért, kik előfizetéseiket továbbra is ki akarnák terjeszteni, febr. közepétől a félév, vagyis június végéig terjedő előfizetést is nyitunk: 6­árttal. Kérjük azokat, kik óhajtják, hogy egy irodalmi napilapunk is legyen, ne engedjék elaludni a „fővá­rosi lapok­ iránt mutatkozott szép részvétet, ne en­gedjék megvalósulni azon vádat, hogy a magyar kö­zönség csak percekre karol föl valamit s aztán elejti, mutassák meg e részben is a kitartást s járuljanak állandó megalap­zásához egy oly lapnak, mely iro­dalmi, művészi s más ily érdekeinket a legterjedel­mesebben képviseli s a legjobb írói erőknek folyto­nos munkaingert nyújt. Pest, febr. 1. 1864. A „Fővárosi lapok“ szerkesztősége. A MI KÉSIK, NEM MITLIK. Regény. — JÓSIKA MIKLÓSTÓL. (Folytatás.) Mikor az öreg úr — a mogorva épület előtt, — ha­bár, mint mindig, jó távol haladott el, ajkai körül kétes mosoly lebegett. A haragé, vagy megvetése, kihívó, vagy lemondó, nehéz lett volna eltalálni. Azután a kezdetleges, kissé ragadozó hidat érte, mely a patakon átvezetett, s jó sokára a falu végén volt, s annak utolsó háza előtt megállt. Igen régi, egyszerű, de kőből épült kis falusi lak volt ez, a bevakolt repedések nyomaival, s uj szalma födéllel. Világos, hogy mikor Monori Hékutra érkezett, e ház is üres volt, szalma födele is hiányzott; — de a faluban mindenki tudta, hogy c­sak az előbbi birtoko­sok, különösen Tamásfalvi Dienes által, va­lami hűséges vén szolgának volt inscribálva, miként akkor mondák; s hogy ez is a Basta kormá­nya alatt elpusztulván, vagy elbujdosván, az uj hé­­kuti gazdatiszt — Bertalan urnak meghittje — kivel bővebben meg fogunk ismerkedni, névszerint Gya­log János uram, Geszti Bertalan beegyezésével eladta a házat Monori uramnak. Bertalan ur, soha sem állt szóba Hékut ezen uj lakosával, s ellenszenvet sem érzett iránta. Monori, a durva koronákból összeillesztett ka­put felnyitotta, s mikor a házhoz ért, annak ajtaja előtt, egy lócán, egy másik öreget talált, ki legalább ruházatára nézve keveset különbözött tőle. Ezen ember, alkalmasint Monori uram szolgája, csendesen fölemelkedett üléséből, de egyik sem kö­szönt, s Monori behaladott a házba. Néhány perc múlva, az öreg szolga is követte őt. Monori mihelyt szobájába lépett, leemelte süve­­tegét, görcsös botját egy szögletbe támasztá, azután az egyik ablak mellé leült s maga elé nézett. Az alacsony, habár elég tágas szoba, első tekin­tetre láttató, hogy abban szegény ember lakik. Üres, nem rég kimeszelt falain, semmi egyéb fel nem tűnt, mint egy jókora fogas; ezen függött az öregnek csá­vázatlan báránybőr bundája, a téli napokra zöld vi­seltes köpenye, egy hatalmas foltos, ódon rézveretes kardja, mint a nemesi rend kiváltságai egyike, s két lőszer, mind a kettő rövid, és tiszta, mintha csak az­nap fényesítették s takarították volna ki. E lőszerek egyike az volt, mit akkor k­u­r­­­á­n­y­­n­a­k neveztek, a másiknak csöve a török és tatárok ellen használt tölcséres puska nyilassal bírt. Monorinak nyoszolyája festetlen fenyőfából ké­szült, s azon mindössze egy lepedővel betakart szal­mazsákot, kemény szőrrel telt vánkost, s brassai durva pokrócot lehetett látni. Az elég tágas, fenyőfa asztal, keresztberótt desz­kalábakkal s három fenyőszék, szivalaku lyukakkal támláján egésziték ki a bútorzatot. A legszegényebb parasztember, nem lakhatott egyszerűebben, s annak sem lehetett kezdetlegesebb kemencéje. Mindazáltal a szegényes lak, tiszta volt, s az öreg pórias öltözete is ment minden szenytől. Mikor a szolga belépett, s az ajtót maga után húzta. Monori csendesen emelte föl fejét, azután lát­ván, hogy a szolga a kemence patkáján helyet foglal, de hallgat, kérdé: még mind senki ? — Senki. — Monori uram. Erre az öreg újra elhallgatott, azután fölemelvén az ablak keskeny párkányáról egy vörös rézkupaku cseréppipát, egy — szintúgy az ablak párkányán he­verő — hólyagból megtöltötte azt s a rövid gyalog­­fenyőszárból színi kezdé a fűszeres füstöt. Ez volt Monori uramnak egyedüli fényűzése. Akkor tájban a dohányzás nem volt átalános, a szép tajtékpipák kövekkel kirakva, igen ritkák és drágák valának s a jó dohány többnyire Törökor­szágból jött s hasonlóul nagy áron fizettetett. E körülmény tanúskodott némileg arról, hogy Monori úrnak mégis lehetett egy kevés félretett vagy megmentett pénze ; ritka madár ez időben, mire egyébiránt a házvétel is mutatott. —­ogy van úgy, Andoriás, kezdé az öreg újra: egyik nap telik a másik után és mind csak ott va­gyunk, a hol voltunk.­­ E szavakra az Andoriásnak nevezett koros, ősz­be vegyült szolga, szó nélkül felkölt s majdnem ön­­tudatlanul közeledett urához s annak fehér, elég szá­raz kezét vonta ajkaihoz. Még nem égett sem gyer­tya, sem mécs a szobában, az est is mindinkább ho­­mályosodott, nem lehetett tehát a könyet látni, mely a szegény vén szolga szemeiben fénylett, csak mikor ujjaival szétnyomta azt, jön sejthető, hogy ott vala­mi volt. Monori reá nézett, azután csendesen szólt: — szegény Andoriás! A szolga pedig visszament ülhelyére s elfogult hangon rebegte: — O hogy mindezt meg kelle ér­nünk öreg napjainkra — Monori uram! Se név, sem birtok, pedig talán most lehetne valamit megkísér­teni — — Mit ? Andoriás! A szolga folytatá, mintha e kérdést nem is hal­lotta volna: — azt mondják, hogy a fejedelem vitéz és igazságos férfiú. — Ugy­e ? tehát te erre gondolsz ? mond Mo­nori, mig vonásai komorabbakká váltak s szemei fel­szikráztak. — Erre is. — Ez az utolsó s bizony, ha egészen egyedül állnék a világon, erre nem is gondolnék. Tudod te jól, öreg hű szolgám, ki jó- és balszerencsémben el nem hagytál engemet, kinek életemet köszönhe­tem —! —Ó uram! nem szedett-e föl az öreg ur, kit isten nyugtasson — a sövény mellől engemet s növelte­­tett gazdaggá —• kedves Klárimat kiházasitotta ? Nem vagyok-e minden kegyelmed, szegény bátyja —• és az öreg úr, a családapa — a nagy hazafi által — Monori merengve szitta pipáját, talán felét sem hallotta az öreg szolga beszédének, de mikor ez vég­re elhallgatott, csak ennyit mondott:­­ — Es­te Andorrás, ki talán csendesen meghúz­hattad volna magadat valahol; bányán mentették meg bőrüket! míg te mindent kockára tettél. — Kockára? nem Monori uram, a tartozó Mia, nem kocka, mely vakra is fordulhat. Azon pillanat­ban, mikor én és jámbor feleségem magára hagyjuk kegyelmedet — átok száll fejünkre. A mi életünk itt van, e szegény házban s ha olykor szólok, kegyelmed javára teszem azt. — Tudom szolgám! de el ne felejtsd, a mit jól tudsz, mi nélkül reám nézve nyugalom nincsen. — Nem feledtem jó uram; de hiszen kegyel­medtől baltám nem egykor, hogy: a mi késik, nem múlik! ! — Ő nem­ riadt föl az öreg ur, fölemelkedve székéről s szemeit a boruló égre függesztvén; nem ! nem fog az múlni! — De múlik az élet, Monori uram. — úgy van Andoriás — múlik az élet! E szavak után mindketten elhallgatták. Ando­riás kiment s mécscsel jött vissza. Mintegy fél kilencre lehetett, mikor az ajtó meg­­nyilt s azon egy öreg nő lépett be, szó nélkül terí­tette meg az asztalt, három tányért, szintannyi faka­nalat s bicskát és egy fél rozskenyert rakván az asz­talra. — Azután újra távozott. Azon időben villa s asztali kés ritkaság volt a szegényebb házaknál. Andorrás utána nézett.—Jó Klárim! szólt, —mi­kor még hajad szőke s derekad karcsú volt, még se­lyem kötöt is viseltél, guzsalyad gombja pedig meg volt aranynyal futtatva s a szegény háznál pár ezüst kanál is megakadt. Most -------úgy jár szegény — mintha a piaci templom előtt ülne s várná, hogy egy fillér hulljon a kötényébe. MÉG SZEMEMBEN.... Még szememben van a könyv, De már ajkam mosolyog. — Ah, feledni olyan könnyű Azoknak kik boldogok ! Az éhező, szegény árva Sirva lép a meny­országba: De feledi a bút, kint, Ha rá áldást angyal hint. Menyországban vagyok végre; Tudtam én, hogy fellelem ; Árvaságom szét van tépve : Ím angyalom van velem ! Simogatja halvány ci­cám; Égi hangon beszél hozzám ; Ah, könnyű megértenem: Minden szava — szerelem. Csodálatos kijelentés, Mely e szóban nyilvánul, Mit a szívbe az isten vés : Öröméül, kínjául — Benne rejlik az üdvösség, Ha a szív szent tüzétől ég; S benne van a kárhozat... Jaj, kinek ily sorsot ad! Én hordozom mérges nyilát; Vállamon volt a kereszt; Kisértésen, próbán vitt át, Azt hittem, hogy elepeszt. — Már kezemben volt a pohár ; A Golgotha reám ott várt; Már halkan rebegtem ezt : „Minden elvégeztetett.­“ Ekkor tértél vissza ismét, Én elvesztett angyalom: Szórod reám lelked kincsét, S csókod érzem ajkamon... Még szememben van a könyv ; De feledni olyan könnyű, Ha a szivek boldogok ... Nézd, ajkam már mosolyog. O­szisz GEBŐ.

Next