Fővárosi Lapok, 1864. március (1. évfolyam, 49-74. szám)

1864-03-26 / 71. szám

— Elégedett, ha boldog nem is. — De még mindig a hajdani szép s érdekes Rózsi. — Ne­ csúfólodjék, még most sem hagyott fel régi szokásával, mitsem változott. E pillanatban arra menvén ismerőseim egyike, kalapot emelek, észrevévén a Rózsi arcán végig vo­nuló mosolyt, kérdem: — Még most is azt tartod ? — Hogy mindig oly jókedvű, mint hajdan. — Okos felelet mondhatom, mert kitérő. — Hajdani mestere nyomán indul a tanítvány; hányszor nem bánkódtam kitérő válaszain, melyeket ismeretségünk végszakában, egyes kérdéseimre adott. — S emlékezel még mind arra ? Rózsi nem felelt kérdésemre, hanem kosarának, most gazdagabb tartalmát vizsgálván, mondá : — Mennem kell, még sok végzendőm van, vár­nak otthon. — Isten veled, a mint lehet meglátogatlak, hol van lakástok? Rózsi hallgatott s zavarttá lön, mit én tagadó vá­lasz gyanánt magyarázván, folytatom: — Vagy talán jobb lesz nem mennem, nemde ? — A mint gondolja, pedig nem is képzeli meny­nyire örültem mai’ találkozásunknak. — Okosabb vagy most is nálam ; minek elevení­teném fel mások irányában azon emlékeket, melyek fölé fát volt vonni: volt egykoron legszorgosabb ügye­­kezetem ? Rózsi helyeslőleg mosolygott, s némi tétova után kezet nyújtva, szívélyes búcsút mondott. Kevéssel azután újra felkeresem barátomat, s befejezvén teendőimet, még az­nap falura indultam. Bár csekély érdekűnek tartom e beszélyke cse­­lekvényeit, mégis, mint ifjúkorom egyik életképét, örömmel állitom egybe e néhány jelenetet. Valent, quantum valere potest. VOLTAIRE ÉS UDVARI ÉKSZER­­ÁRUSA. Novella. Mühlbach Luizától. (Folytatás.) — Voltaire! sikolt Mária csodálkozva. — Fölismerte tehát kegyed ezt is, így meg va­gyok elégedve. Ezer köszönet kedves testvérem, hogy fogadtatása által engem ennyire boldoggá tett, éljen boldogul, sietek Voltairehez. Dupuis gyorsan összeszedte kincseit, és gyor­san eltávozott. Nem látta mint nézett Mária utánra, s nem hallá, mily szomorúan sohajta e szavakat. — Testvér­­ő testvérének nevez. Sebesen haladt előre, nem tudott, nem gondolt semmit, mint hogy most Voltairehez megy, tőle elis­merést, vagy megvetést nyerni. Szemei ragyogtak, arca égett,midőn Voltaire szo­bájába lépett. — Ah! Dupuis hát Ön még él! mond Voltaire barátságosan köszönve. Azt gondoltam, elhamarko­dott tettét megbánta, s minden további szó nélkül vissza­ment a sardinai királyhoz. Mi volt oka, hogy azóta nem is mutatta magát ? — Dolgoztam, méltóságod. Ha egyszer szol­gálatába álltam, meg kell mutatnom, mit tudok. — Már ennek igazán örülök, mutassa csak mit dolgozott. Dupuis elővette serlegét és átnyújta Voltaire­nek. Hosszú csönd állott be. Feszült figyelemmel, do­bogó szívvel vizsgálta Dupuis a költő arcvonásait, hogy róla tetszését vagy nem tetszését olvassa le.—De Voltaire arca egy becsukott könyvhöz hasonlított, szemeiből Dupuis mit sem olvashatott ki, mert azok merően a serlegre voltak irányozva. Voltaire szüntelenül a serleget nézve, az ablak­hoz közeledett, sokáig némán vizsgálta azt. Kezeiben forgatta, s rajta minden legkisebb helyet pontosan megvizsgált. Végre Dupuisre emelte tekintetét, ki félelemmel telve, reszketve állott vele szemközt. — Önnek nem lehet, nem szabad szolgálatom­ban maradni, szólt mogorván; ön megcsalt engem, mert nem aranyműves, s nem ékszerárus, s én meg­tiltom önnek, hogy magát Voltaire ékszerárusának nevezze. Dupuis elhaloványodott, s kénytelen volt a fal­hoz támaszkodni, hogy össze ne roskadjon. — Én megcsaltam ? gagyogott megsemisülve. — Igen, ön azt tette, aranyművesnek nevezte magát, és nem az. — Istenem, mi vagyok tehát, szólt Dupuis ke­zeit lebocsátva, s könyező szemekkel tekintve szi­gorú birájára. Voltaire közelebb lépett hozzá s mosolyogva tet­te kezeit Dupuis vállára. — Ön művész, mond ünnepélyesen, ön egyike azoknak, kiket a genius, születésekor gyermekének választ. — Ah barátom, nem tudom szerencsét kiván­jak-e önnek ehhez, mert a genius áldása többnyire az emberek átka lesz, ezek kigunyolnak mindenkit, ki náluknál magasabban áll. De önnek hordozni kell sorsát, s annak eleget tenni épen azért, mert mű­vész. — Én művész ? kiált Dupuis kitörő örömmel, mialatt Voltaire lábaihoz borult, s annak kezeit aj­kaihoz szok­ta. Voltaire művésznek nevez engem ? S aztán egyszerre ismét szomorú lett. — Dehát mért akar engem elűzni ? mért nem akarja megengedni, hogy ezután is udvari ékszeráru­sának nevezzem ma­gam ? — Mert nem akarom, hogy a világ engem felfu­­valkodott bolondnak, s dölyfösnek nevezzen, ki a hozzá hasonlókat, mint alattvalóit szolgálatába veszi, és a génjét maga előtt megalázni akarja, hogy ezek mellett ő magát még nagyobbnak érezze. Én nem kergetem el önt, hanem megtiltom ama hóbortos megalázkodását, hogy magát ékszerárusomnak nevez­ze, s hogy szolgálatomban maradjon. Ön művész, s a művésznek szabadnak, függetlennek kell lenni, nem szabad senkit is szolgálnia,csak geniusát, ne nevezzen senkit urának, csak művét, melynek ura viszont ön legyen. Ön hivatva van nagy műveket teremteni, men­jen tehát a világba, s teljesítse hivatását. Dupuis hosszas könyörgése, erős esküje, hogy ő csak egyedül Európa költőjét akarja szolgálni, s hogy csak attól függve teremthet Remekműveket, s hogy ez egyedüli dicsvágya, továbbá könyei megin­dították s költőt a belegyezett kérelmébe. — De legalább akarom, hogy ismerje önt a vi­lág, s hite legyen, mond Voltaire, mosolyogva Dupu­is örömujongásain. Magam fogom e serleget Páris­­ba küldeni, hogy közszemlére kitegyek. Határozza meg árát. — Árát ? kérdé Dupuis csaknem haragosan. El akarja a serleget adni, melyet az ön számára készí­tettem ? — Csak nem akarja ön ezt nekem ajándékozni? Oh, ön igen gazdag lehet, hogy ily drága ajándéko­kat osztogathat. — Nem emlékszik méltóságod, hogy előre kifi­zetett ez évnegyedre, még pedig aranyokban. Én te­hát ebből negyven louisdort összeolvasztottam,s készí­tettem belőlök serleget. Méltóságod művésznek ne­vezett, ha az vagyok, jogom is van sajátommal azt tenni, a mit akarok. Ha méltóságod megveti e serle­get, ismét összeolvasztom azt. (Folyt, köv.) „A rómaiak.“ (A párisi színvilágból.) — Berlioz Hector után. — (E.) Néró volt, ki legelőször szervezett oly cé­het, mely­nek kötelességében állott tapsolni, ha ő nyil­vánosan mint énekes lépett föl. Innen van, hogy még mai nap is Franciaországban azon embereket, kik a tapsolást professióból űzik, azaz a „Claqueureket“ ró­maiaknak nevezik. A rómaiak ma is azon emberfajtából állanak, melyekből már Néró képezte segédcsapatjait. Ezek este a színházba vagy koncertbe mennek, és ott vezé­rük vezetése alatt megtapsolok azon művészeket és műveket, a­kik és a­mik megtapsolására kötelezték magukat. A taps­olásnak több fajai vannak. Az első legközönségesebb, mint min­denki tudja: abból áll, hogy a kezek heves összecsa­pása által a lehető legnagyobb zaj okoztassék.­­ En­nek több „nuance“i vannak; ha a jobb kéz ujjvégei­re­ a bal tenyér csapatik meg, ez átható zajos hangot okoz, s ezt legjobban szereti a legtöbb művész. Mind­két kéz tenyerének egymáshoz csapása ellenben kö­zönséges hangot ad , így csak az első éves claqueurök s a borbélylegények tesznek. A divatosan öltözött keztyüs „dandy cla­que­u­r“ a­mennyire csak lehet, kinyújtja karjait a páholyból, s csendesen majd minden zaj nélkül, mint­egy mondván: „lássátok én is méltóztatom tap­solni.“" Az enthullasticus claqueur (mert csak­ugyan van ám ilyen is) sebesen, erősen s tartósan tapsol, s tapsolás között fejét jobbra balra billegeti.­­ Sőt még ez sem elég neki, lábával is dobog, és kiáltja , „bravo, bravo!“ vagy „brava, brava!“ Ez utóbbi már mivelt claqueur, ki tud annyit olaszul (az olasz operában tanulta,­ hogy a férfinemet a nőnem­től a nyelvben is meg tudja különböztetni. A méltóságos claqueur, öreg rentier, vagy nyugalmazott ezredes-forma ember, az ilyen ko­molyan s atyai arccal kopog botjával. A hegedűs claqueur vonójával kopog a hegedűre. A nagy dobos claqueur nagy dobjaira ver fölváltva. Az ily esemény azonban ritka. Minden 10 évben egyszer történik meg. A római nők is összecsapják némelykor glacé kertyűs kezecskéiket, de ez csak úgy bír jelentőség­gel, ha bokrétáikat is a megtapsolt művész lábaihoz dobják. Minthogy azonban a tetszésnyilvánításnak e neme költséges, e költségeket többnyire a művész valamely barátja, rokona, vagy maga a művész fede­­zi. A római hölgy ennyit és ennyit kap a virágokért, ennyit és ennyit az enthusiasmusért, azonkívül egy ügyes emberről vagy gyermekről kell gondoskodni, ki a virágeső után a színpadra fusson, a virágokat összeszedje, és a prosceniumba visszahozza, a­hol azután másodszor, sőt néha harmadszor is hasznukat lehet venni. Van ezenkívül egy érzelgős római nő­faj, ki sir: nervosus görcsöket kap, elájul. — Ez ritka faj, ro­kona a fejér hollónak. De szorítkozzunk a tulajdonképeni római nép­re, s vizsgáljuk, hogyan s mily föltételek alatt dolgo­zik az. Föltévén, hogy valaki ellenállhatlan belső ösz­tön, vagy tartós és szorgalmas tanulmány folytán mindazon ügyességeket eltanulta, melyekkel egy va­lódi rómainak bírnia kell, az ily ember egyszer csak betoppant egy színházigazgatóhoz, s így szól hozzá: „Uram !Ön egy drámai intézet élén áll, melynek gyenge oldalai előttem igen ismeretesek. Önnek még senkije sincs, ki,a siker elintézését elvállalta volna. Bízza ön reám. Én önnek ezért 20,000 franknyi kész­pénzt és 1000 franknyi évi jövedelmet biztosítok.“ „Nem lehet! Nekem 30,000 frank készpénz kell.“ Így szokott rendesen az igazgató felelni. „Jól van, ily bagatelle ne legyen alkunk útjában, itt a 20,000 frank, a többi tízezret még ma elkül­döm.“ „Megnyugszom, — de azt is megmondom, hogy száz ember kell a rendes, és legalább ötszáz minden első és fontosabb előadáskor.“ „Meg lesz, és még ennél több is.“ „Hogyan, mondják önök, még az igazgató fizet­tet is magának ? Én mindig az ellenkezőt hittem ?“ Úgy van uraim, e hivatalok megvásároltatnak és pe­dig drága pénzen. Midőn ez megvan, „a siker intézője,“ a rómaiak császára összeszedi seregét, mely fodrász legények, commis voyageurek, dispositióban levő frakkerek, szegény deákok, számfeletti choristák és több efféle emberekből, könnyű szerrel kitelik. Találkozóul egy homályos kávéházat, vagy dohányboltot jelöl ki; ott szemlét tart, kiadja parancsait, s kiosztja a jegyeket a parterre és harmadik karzatra, melyekért a szegény emberek, gyakorlottságuk kisebb nagyobb foka sze­rint 30—40 soust fizetnek. A segédtisztek és nyar­­goncok szabad jegye­t kapnak , igen fontos alkalmak­kor még fizetést is. Állítják, hogy voltak esetek, mi­dőn az imperátor az emberekből kifogyván, s a dolog nagyobb fontosságú lévén, rendkívüli módokhoz volt kénytelen nyúlni, s akkor megtörtént, hogy egy­nek egynek három frankot s egy pohár pálinkát fi­zetett. Ily fontos esetben a Caesar hallatlan számú be­menti jegyek birtokába jut.­­ Valamely művész, ki az első előadás alkalmával különösen tekintetbe kiván vétetni, Caesart néhány jegygyel megkínálja. 282

Next