Fővárosi Lapok, 1864. március (1. évfolyam, 49-74. szám)
1864-03-26 / 71. szám
— Elégedett, ha boldog nem is. — De még mindig a hajdani szép s érdekes Rózsi. — Ne csúfólodjék, még most sem hagyott fel régi szokásával, mitsem változott. E pillanatban arra menvén ismerőseim egyike, kalapot emelek, észrevévén a Rózsi arcán végig vonuló mosolyt, kérdem: — Még most is azt tartod ? — Hogy mindig oly jókedvű, mint hajdan. — Okos felelet mondhatom, mert kitérő. — Hajdani mestere nyomán indul a tanítvány; hányszor nem bánkódtam kitérő válaszain, melyeket ismeretségünk végszakában, egyes kérdéseimre adott. — S emlékezel még mind arra ? Rózsi nem felelt kérdésemre, hanem kosarának, most gazdagabb tartalmát vizsgálván, mondá : — Mennem kell, még sok végzendőm van, várnak otthon. — Isten veled, a mint lehet meglátogatlak, hol van lakástok? Rózsi hallgatott s zavarttá lön, mit én tagadó válasz gyanánt magyarázván, folytatom: — Vagy talán jobb lesz nem mennem, nemde ? — A mint gondolja, pedig nem is képzeli menynyire örültem mai’ találkozásunknak. — Okosabb vagy most is nálam ; minek eleveníteném fel mások irányában azon emlékeket, melyek fölé fát volt vonni: volt egykoron legszorgosabb ügyekezetem ? Rózsi helyeslőleg mosolygott, s némi tétova után kezet nyújtva, szívélyes búcsút mondott. Kevéssel azután újra felkeresem barátomat, s befejezvén teendőimet, még aznap falura indultam. Bár csekély érdekűnek tartom e beszélyke cselekvényeit, mégis, mint ifjúkorom egyik életképét, örömmel állitom egybe e néhány jelenetet. Valent, quantum valere potest. VOLTAIRE ÉS UDVARI ÉKSZERÁRUSA. Novella. Mühlbach Luizától. (Folytatás.) — Voltaire! sikolt Mária csodálkozva. — Fölismerte tehát kegyed ezt is, így meg vagyok elégedve. Ezer köszönet kedves testvérem, hogy fogadtatása által engem ennyire boldoggá tett, éljen boldogul, sietek Voltairehez. Dupuis gyorsan összeszedte kincseit, és gyorsan eltávozott. Nem látta mint nézett Mária utánra, s nem hallá, mily szomorúan sohajta e szavakat. — Testvérő testvérének nevez. Sebesen haladt előre, nem tudott, nem gondolt semmit, mint hogy most Voltairehez megy, tőle elismerést, vagy megvetést nyerni. Szemei ragyogtak, arca égett,midőn Voltaire szobájába lépett. — Ah! Dupuis hát Ön még él! mond Voltaire barátságosan köszönve. Azt gondoltam, elhamarkodott tettét megbánta, s minden további szó nélkül visszament a sardinai királyhoz. Mi volt oka, hogy azóta nem is mutatta magát ? — Dolgoztam, méltóságod. Ha egyszer szolgálatába álltam, meg kell mutatnom, mit tudok. — Már ennek igazán örülök, mutassa csak mit dolgozott. Dupuis elővette serlegét és átnyújta Voltairenek. Hosszú csönd állott be. Feszült figyelemmel, dobogó szívvel vizsgálta Dupuis a költő arcvonásait, hogy róla tetszését vagy nem tetszését olvassa le.—De Voltaire arca egy becsukott könyvhöz hasonlított, szemeiből Dupuis mit sem olvashatott ki, mert azok merően a serlegre voltak irányozva. Voltaire szüntelenül a serleget nézve, az ablakhoz közeledett, sokáig némán vizsgálta azt. Kezeiben forgatta, s rajta minden legkisebb helyet pontosan megvizsgált. Végre Dupuisre emelte tekintetét, ki félelemmel telve, reszketve állott vele szemközt. — Önnek nem lehet, nem szabad szolgálatomban maradni, szólt mogorván; ön megcsalt engem, mert nem aranyműves, s nem ékszerárus, s én megtiltom önnek, hogy magát Voltaire ékszerárusának nevezze. Dupuis elhaloványodott, s kénytelen volt a falhoz támaszkodni, hogy össze ne roskadjon. — Én megcsaltam ? gagyogott megsemisülve. — Igen, ön azt tette, aranyművesnek nevezte magát, és nem az. — Istenem, mi vagyok tehát, szólt Dupuis kezeit lebocsátva, s könyező szemekkel tekintve szigorú birájára. Voltaire közelebb lépett hozzá s mosolyogva tette kezeit Dupuis vállára. — Ön művész, mond ünnepélyesen, ön egyike azoknak, kiket a genius, születésekor gyermekének választ. — Ah barátom, nem tudom szerencsét kivánjak-e önnek ehhez, mert a genius áldása többnyire az emberek átka lesz, ezek kigunyolnak mindenkit, ki náluknál magasabban áll. De önnek hordozni kell sorsát, s annak eleget tenni épen azért, mert művész. — Én művész ? kiált Dupuis kitörő örömmel, mialatt Voltaire lábaihoz borult, s annak kezeit ajkaihoz szokta. Voltaire művésznek nevez engem ? S aztán egyszerre ismét szomorú lett. — Dehát mért akar engem elűzni ? mért nem akarja megengedni, hogy ezután is udvari ékszerárusának nevezzem magam ? — Mert nem akarom, hogy a világ engem felfuvalkodott bolondnak, s dölyfösnek nevezzen, ki a hozzá hasonlókat, mint alattvalóit szolgálatába veszi, és a génjét maga előtt megalázni akarja, hogy ezek mellett ő magát még nagyobbnak érezze. Én nem kergetem el önt, hanem megtiltom ama hóbortos megalázkodását, hogy magát ékszerárusomnak nevezze, s hogy szolgálatomban maradjon. Ön művész, s a művésznek szabadnak, függetlennek kell lenni, nem szabad senkit is szolgálnia,csak geniusát, ne nevezzen senkit urának, csak művét, melynek ura viszont ön legyen. Ön hivatva van nagy műveket teremteni, menjen tehát a világba, s teljesítse hivatását. Dupuis hosszas könyörgése, erős esküje, hogy ő csak egyedül Európa költőjét akarja szolgálni, s hogy csak attól függve teremthet Remekműveket, s hogy ez egyedüli dicsvágya, továbbá könyei megindították s költőt a belegyezett kérelmébe. — De legalább akarom, hogy ismerje önt a világ, s hite legyen, mond Voltaire, mosolyogva Dupuis örömujongásain. Magam fogom e serleget Párisba küldeni, hogy közszemlére kitegyek. Határozza meg árát. — Árát ? kérdé Dupuis csaknem haragosan. El akarja a serleget adni, melyet az ön számára készítettem ? — Csak nem akarja ön ezt nekem ajándékozni? Oh, ön igen gazdag lehet, hogy ily drága ajándékokat osztogathat. — Nem emlékszik méltóságod, hogy előre kifizetett ez évnegyedre, még pedig aranyokban. Én tehát ebből negyven louisdort összeolvasztottam,s készítettem belőlök serleget. Méltóságod művésznek nevezett, ha az vagyok, jogom is van sajátommal azt tenni, a mit akarok. Ha méltóságod megveti e serleget, ismét összeolvasztom azt. (Folyt, köv.) „A rómaiak.“ (A párisi színvilágból.) — Berlioz Hector után. — (E.) Néró volt, ki legelőször szervezett oly céhet, melynek kötelességében állott tapsolni, ha ő nyilvánosan mint énekes lépett föl. Innen van, hogy még mai nap is Franciaországban azon embereket, kik a tapsolást professióból űzik, azaz a „Claqueureket“ rómaiaknak nevezik. A rómaiak ma is azon emberfajtából állanak, melyekből már Néró képezte segédcsapatjait. Ezek este a színházba vagy koncertbe mennek, és ott vezérük vezetése alatt megtapsolok azon művészeket és műveket, akik és amik megtapsolására kötelezték magukat. A tapsolásnak több fajai vannak. Az első legközönségesebb, mint mindenki tudja: abból áll, hogy a kezek heves összecsapása által a lehető legnagyobb zaj okoztassék. Ennek több „nuance“i vannak; ha a jobb kéz ujjvégeire a bal tenyér csapatik meg, ez átható zajos hangot okoz, s ezt legjobban szereti a legtöbb művész. Mindkét kéz tenyerének egymáshoz csapása ellenben közönséges hangot ad , így csak az első éves claqueurök s a borbélylegények tesznek. A divatosan öltözött keztyüs „dandy claqueur“ amennyire csak lehet, kinyújtja karjait a páholyból, s csendesen majd minden zaj nélkül, mintegy mondván: „lássátok én is méltóztatom tapsolni.“" Az enthullasticus claqueur (mert csakugyan van ám ilyen is) sebesen, erősen s tartósan tapsol, s tapsolás között fejét jobbra balra billegeti. Sőt még ez sem elég neki, lábával is dobog, és kiáltja , „bravo, bravo!“ vagy „brava, brava!“ Ez utóbbi már mivelt claqueur, ki tud annyit olaszul (az olasz operában tanulta, hogy a férfinemet a nőnemtől a nyelvben is meg tudja különböztetni. A méltóságos claqueur, öreg rentier, vagy nyugalmazott ezredes-forma ember, az ilyen komolyan s atyai arccal kopog botjával. A hegedűs claqueur vonójával kopog a hegedűre. A nagy dobos claqueur nagy dobjaira ver fölváltva. Az ily esemény azonban ritka. Minden 10 évben egyszer történik meg. A római nők is összecsapják némelykor glacé kertyűs kezecskéiket, de ez csak úgy bír jelentőséggel, ha bokrétáikat is a megtapsolt művész lábaihoz dobják. Minthogy azonban a tetszésnyilvánításnak e neme költséges, e költségeket többnyire a művész valamely barátja, rokona, vagy maga a művész fedezi. A római hölgy ennyit és ennyit kap a virágokért, ennyit és ennyit az enthusiasmusért, azonkívül egy ügyes emberről vagy gyermekről kell gondoskodni, ki a virágeső után a színpadra fusson, a virágokat összeszedje, és a prosceniumba visszahozza, ahol azután másodszor, sőt néha harmadszor is hasznukat lehet venni. Van ezenkívül egy érzelgős római nőfaj, ki sir: nervosus görcsöket kap, elájul. — Ez ritka faj, rokona a fejér hollónak. De szorítkozzunk a tulajdonképeni római népre, s vizsgáljuk, hogyan s mily föltételek alatt dolgozik az. Föltévén, hogy valaki ellenállhatlan belső ösztön, vagy tartós és szorgalmas tanulmány folytán mindazon ügyességeket eltanulta, melyekkel egy valódi rómainak bírnia kell, az ily ember egyszer csak betoppant egy színházigazgatóhoz, s így szól hozzá: „Uram !Ön egy drámai intézet élén áll, melynek gyenge oldalai előttem igen ismeretesek. Önnek még senkije sincs, ki,a siker elintézését elvállalta volna. Bízza ön reám. Én önnek ezért 20,000 franknyi készpénzt és 1000 franknyi évi jövedelmet biztosítok.“ „Nem lehet! Nekem 30,000 frank készpénz kell.“ Így szokott rendesen az igazgató felelni. „Jól van, ily bagatelle ne legyen alkunk útjában, itt a 20,000 frank, a többi tízezret még ma elküldöm.“ „Megnyugszom, — de azt is megmondom, hogy száz ember kell a rendes, és legalább ötszáz minden első és fontosabb előadáskor.“ „Meg lesz, és még ennél több is.“ „Hogyan, mondják önök, még az igazgató fizettet is magának ? Én mindig az ellenkezőt hittem ?“ Úgy van uraim, e hivatalok megvásároltatnak és pedig drága pénzen. Midőn ez megvan, „a siker intézője,“ a rómaiak császára összeszedi seregét, mely fodrász legények, commis voyageurek, dispositióban levő frakkerek, szegény deákok, számfeletti choristák és több efféle emberekből, könnyű szerrel kitelik. Találkozóul egy homályos kávéházat, vagy dohányboltot jelöl ki; ott szemlét tart, kiadja parancsait, s kiosztja a jegyeket a parterre és harmadik karzatra, melyekért a szegény emberek, gyakorlottságuk kisebb nagyobb foka szerint 30—40 soust fizetnek. A segédtisztek és nyargoncok szabad jegyet kapnak , igen fontos alkalmakkor még fizetést is. Állítják, hogy voltak esetek, midőn az imperátor az emberekből kifogyván, s a dolog nagyobb fontosságú lévén, rendkívüli módokhoz volt kénytelen nyúlni, s akkor megtörtént, hogy egynek egynek három frankot s egy pohár pálinkát fizetett. Ily fontos esetben a Caesar hallatlan számú bementi jegyek birtokába jut. Valamely művész, ki az első előadás alkalmával különösen tekintetbe kiván vétetni, Caesart néhány jegygyel megkínálja. 282