Fővárosi Lapok, 1864. július (1. évfolyam, 148-174. szám)
1864-07-01 / 148. szám
EGY EMBER TÖRTÉNETE. I — Achard regénye. — János gróf fiai. I. Képzeljetek magatoknak egy élénk, lesült arcú gyermeket, ki minden percben kész a civódásra vad, szilaj, de e mellett bátor s minden kicsapongása közepette nyilt s nemes szivü, a ki bármily idő legyen, hajadon fővel futkossa be a mezőket, arcát beárnyalják sűrű szőke fürtei, hangja erős, csengő, fasorra felett élénken villognak sötét fekete szemei — ilyen voltam tíz éves koromban. Három ujjal voltam magasabb, mint a többi időmbeli gyerek , futásban senki sem bírt utolérni, mindegyik félt, reszketett előttem. Az erdő szélén majd mindennap megverekedtem a vidékbeli pásztorfiúkkal. Bármily gyerek voltam, jól ismertem az orvadászokat, és sokszor követtem őket kirándulásaikban. Az ő életmódjuk tetszett legjobban , de ha az erdő kerülő fegyvert adott volna a kezembe, örömmel vettem volna őket űzőbe. Mindennemű veszély csábító hatással volt reám nézve, semmiféle játékot sem szerettem, ha a veszély valami kis színezete nem volt vele összeköttetésben. Szőrén ültem meg a lovat a legbiztosabban, ha a mezőn lovat láttam legelészni, egy pillantás alatt, mielőtt az észrevehette volna, már hátán voltam; korbácsommal vérig zaklattam a szegény állatokat; minél vadabb, szilajabb volt, annál jobban szerettem: nem ijesztett vissza lovaglásomban sem árok, sem sövény, sem patak. Néha, ha egy egy szilaj csikó kifogott rajtam s ledobott, óra hosszat öntudatlanul, megzúzva feküdtem a gyepen, de másnap már ismét újra kezdtem ; de végre nem akadt már oly szilaj csikó, mely nem hódolt volna akaratomnak. Legelső úszási leckém is sajátságos volt; egy öreg halászszal csónakázni voltunk, midőn egy sebzett vadrécét láttam lehullani, felöltözködötten, úgy ahogy voltam ugortam utána, szegény halász alig bírt visszahúzni csónakába , egy hét múlva úgy úsztam, mint ő. Ha nem találtak kinn a mezőn vagy a folyóban, úgy bizonyára az erdőben valamely fa csúcsán kúsztam. Nivedra is egész környékén nem volt oly bátor, vakmerő madarász, mint én. Mai napig sem tudom, hogy tanultam meg olvasni. Neveltetésem makacsságomhoz volt szabva, melyben felismerték jellemem fövonását. Ezen időből egy hang még most is füleimben cseng. Nem tudom mért elég, az hozzá egy ízben egy pásztor gyerekkel kaptam össze, ki a juhait őrzé az ugaron. Ha nem csalódom, egy a földön talált ostor volt összezörrenésünk oka. A pásztor gyerek sokkal nagyobb s izmosabb volt, mint én, midőn fel akartam kapni a földről az ostort, jól ráhúzott botjával kezemre. Fájdalmamban felorditottam. Ekkor egy hang ütötte meg füleimet hátulról. — Ne hadd magad! Visszanéztem, megettünk apám nézte hidegen a küzdelmet. Én nem engedtem s az ostor az enyém lett. Oh, azért mily sokszor, s mily különböző körülmények közt hallom szivem mélyéből e hangot: ne hadd magad! Mint aféle gyerek, szenvedéllyel hallgattam, ha valamit meséltek. Ha néha apám térdére ültetett, ami pedig nagyon ritkán történt meg, mert gróf Neuvailler azon régi jellegű apákhoz tartozott, kik félelmet s tiszteletet akartak maguk iránt a gyermekekben támasztani, nem pedig vonzó nyájas szeretetet; de ha még is megtörtént s térdeire ültetett, nem tündérekről s angyalokról beszélt, hanem csatáit mesélte el, miket Lesmes Bonchamps vezérlete alatt a Verdéeban küzdöttek. Ilyenkor csupa fül voltam, majd elhalaványodtam, majd ismét kipirultam, az egyik percben mintha mindenem égett volna, majd ismét egész testemben reszkettem. S ha ilyenkor szobámba vezetve lefektettek, egész éjszaka fegyver csattogást s ágyú morajt hallottam álmomban. Gyermekéveimből főleg két esemény hagyott bennem mélyebb nyomot, ezt azért említem meg, hogy tiszta fogalmat adjak gyermeki jellememről, milyenné a természet, s a szabad nevelés érlelt. Az egyik eseményben egy fiatal bika szerepel, melyet örökösen ingereltem óljában; a másikban egy Mederic nevű nagy fiú, kivel utóbb még találkoztam az életben. Fejembe vertem, hogy megtöröm annak a bikának a bősz dühét. Ezen eszmét egy kép érlelte meg bennem, mit egyik könyvemben találtam. Át-átugráltam az eleven sövényen, mely a mezőt elválasztá azon helytől, hol az szabadon legelészett. A bika, midőn észrevett, rendesen elém futott, tán hogy utánitól megkíméljen. Micsoda ugrásokat csinált! Rám-rám rohant, de én mindannyiszor gyakorlott ügyességgel kerültem ki megtámadásait; órákig elviaskodtunk ; az összecsődült parasztok a sövény hoszszában kívülről bámultak. Egyik reggel végre sikerült ellenem szarvát megragadni, s levágtam a fűre. Félistennek hittem magamat, kiknek csoda tetteiről oly sokat olvastam. Legyőzött állatomat nem adtam volna oda Franciaország koronájáért. Gróf Neuvailler csak akkor tudta meg csatározásomat, midőn már legyőztem ellenfelemet. Megveregette vállamat s igy szólt: — Jól van, de elég volt! . . Ne kezd újra, Róbert. Engedelmeskedtem. Apám ritkán s keveset beszélt, de midőn megszólalt, volt valami a hangjában s szemeiben, mely megreszkettetett. Jobban féltem pillantásától, mint egy csapat farkastól. Mederic, kit előbb említettem, pásztorunk fia volt; a szomszéd városban inásképen dolgozott a fegyverkovácsnál; minden vasárnap kijött a városból apját meglátogatni. Őt tartották az egész vidéken a legerősebb gyereknek. Ez bánta hiúságomat. Három, négy évvel lehetett idősebb, mint én. Két ízben útját álltam az ösvényen, s kihivólag bántam vele, ő azonban gúnyosan vállat vonított s tovább ment. Lenézése még jobban felingerelt. Éjszakánkint mindig csak azon tűnődtem, miként lehetne felingerelni. Egy ízben, midőn szokás szerint ismét útját álltam, kezével félre tolt. — Félre, kis ember — szólt — sietnem kell. Az ott álló gyerekek elkezdtek kacagni. Minden vér arcomba szökött, felragadtam egy száraz ágat s végig húztam a hátán. — Nesze gyáva poltron! kiáltam dühömben. Mederic sem vette tréfának a dolgot s rám rohant; én erősen tártául magamat s Mederic csakhamar látta, hogy itt minden erejét elő kell venni. A küzdelem sokáig tartott, úgy össze voltunk fűződve, mintha egy test lettünk volna. Ő piros volt mérgében, én halavány dühömben. Végre legyőzött, izmaim ellankadtak s lezuhantam, szerencsétlenségemre esésemben fejemet éles kőbe ütöttem meg; egyszerre vér bobta el arcomat; a szégyen,a harag s a fájdalom miatt eszméletemet vesztem. Midőn a gyerekek véremet kiömölni látták, mindnyájan szétfutottak. Mederic mellettem maradt, vállára vett s bevitt a kastélyba. A legelső cseléd, ki meglátott, elsikoltotta magát; vérrel s porral voltunk tele, én eszméletlenül, halványan, a fáradság s aggodalom miatt, holtakhoz hasonlítottunk. Hideg vizes kendőt tettek sebemre, erre feleszméltem; midőn szemeim felnyitám apám állt előttem. Mederic öszszekulcsolt kezekkel reszketve állt mellettem. Ilyen arccal sohasem láttam még apámat! Semmit sem hallottam, de sejtem mi történt. Roppant erőfeszítéssel felugrottam s Mederic elé álltam. — Én vagyok a hibás! kiáltám — én támadtam meg minden ok nélkül . . megvert . . jól tette ! Apám nem felelt, hanem megölelt. Egy hét múlva Mederic vándorútra kelt; elmenetelekor azt szente, ha valaha szükségem lesz valakire, ki a tűzbe is beugorjék érttem, Csak szenjek neki. (Folyt. köv.) Napoleon végnapjai. Közli :Lévay József. Le volt már sújtva az óriás, kinek „nagysága miatt megdőlnie kellett.“ A watterlói viharos nap (jun. 18. 1815.) végkép eloszlatá újabb korunk eme Prométheuszának égbetörő álmait és terveit. Nem vala egyéb hátra, mint a fátumok kérlelhetlen bőszúja Szent Ilona rideg bércei között. Az angolok, kiknek védelme alá szabad elhatározásából adta magát a legyőzött világhódító, csakhamar éreztetek vele, hogy a boszú érzelme túlcsapott az emberiesség tekintetein s „una salus victis, nullam sperare salutem!“ Augusztus 4-én, a Bellerophon hajó fedélzetéről írt ünnepélyes tiltakozását az angol eljárás ellen, hogy őt, ki önszántából, a britt nép nagylelkűségében bízva, lépett angol hajóra, hadifoglyul tekintik. Azonban a megejtett oroszlán szava nem talált többé sem engedékeny, sem félelmes szívekre. Öt nap múlva a Northumberland hajó vette föl a császárt s kevés híveiből álló kíséretét, hogy egy távol világrész sivatagjára szállítsa a legnagyszerűbb harcok hőseit és mártírjait. Indulásuk a La Manche csatornából történt. Sűrü köd borttá a vidéket, mint legtöbbnyire. Azonban, mintha az időjárást intéző Hórák megsajnálták volna a távozó hősöket, egyszerre oszolni kezdének a sűrű párázatok s Bretagne felől felvillantak a francia partok, hogy mégegyszer fogadják e hű fiúk pillantását s búcsuköszöntéseit. A császár megindulva tekinte a partok felé, levette kalapját s érzékenyen mondá : „isten veled, hősök hazája ! Franciaország, isten veled“ ! S október 16-án kilépett a sivár sziget földére, mely ezentúl új hazája, vagy inkább börtöne s hat év múlva temetője is lett. Montbolon tábornok,egy volt ama hivek közül, kik Napóleont végső útjában kisérték. Ő róla, halála előtt kevéssel, maga mondá a császár : „úgy megszoktam gondoskodását, mintha fiam lett volna; ő maradjon körültem; ő fogja fel végrehajtásomat s hiv szolgálataiért ez legyen a jutalom.“ E tábornok jegyzetei, melyek közvetlen tapasztalásait s a császár által tollába mondott részleteket tartalmaznak, érdekes képét rajzolják a nagy világhős szentironai lassú halálának. Töredékvonásokat közlünk itt e képből, melyek némi világot vetnek az ő jellemére. Mindent elkövettek, hogy a fogolylyá tett nagy ellenség életét elkeserítsék. Nem gyilokkal, nem egyszerre, hanem lassan kint, mérgezett tövisekkel akarták eloltani életét. S a rendszabályok, a szigetkormányzó Hudson Loweban a leghidegebb vérű megátalkodott végrehajtót találtak, ki süket, mert szíve nincs, nem érzékeny, és nem sérthető, mert gyengéjét nehezen találhatni meg. Hiába volt minden tiltakozás hozzá és a kormányhoz ez embertelen eljárás ellen , a lassú öldöklés egyre folytattatott s a császárnak abban kelle némi vigasztalást keresnie, hogy szenvedései emlékezetét saját szavaival adhatta által az utóvilágnak. „Ha a vétkek egybehangzottak volna véleményemmel — mondá többek közt az őt meglátogató becsületes Wright hajóskapitánynak — most se XVIII-dik Lajos, se Ferdinand nem uralkodnának. Gyakran ajánlották nekem zsoldért az ő fejeket, s halálukat naponkint tanácsolták. Viszszautasitom s nem is bántam meg. Dicsvágyam, megvallom, nagy volt! de a tömegek véleményén alapult az. Mindig úgy gondoltam, hogy a felség, a szuverenitás, a népben nyugoszik. A császárság, mint én azt tervezem, nem egyéb leendett, mint köztársaság. A nép szava által hivatva trónra, elvem volt mindig, tért nyitni a tehetségek előtt, születési különbség nélkül. Ez egyenlőségi rendszerért kárhoztatott engem az európai olygarchia. Azonban önöknél, angoloknál, talentum és nagy szolgálatok az első polcra nyitnak utat. Önöknek meg kellett volna engem érteniök.“ Az előre kitűzött kínzási rendszerhez tartozott az is, hogy az angol kormány rendeletet ad ki, mely szerint Napóleon császár, a sziget kormányzósága által ne császárnak, hanem tábornoknak címeztessék. Az ily s ezekhez hasonló intézkedések mélyen sérték a rabbá lett nagy embert s élénk tiltakozásokban tört ki azok ellen. „A Bonaparte tábornok cím — úgymond — kétség nélkül kitűnően dicsőséges; — a császár e címet viselte Lodi, Castiglione, Rivoli, Arcole, Leoben, Abukir és a Pyramisok mellett, de tizenhét év óta első consul vagy császár címe volt. E megtagadást elfogadni annyi, mint megegyezni abban, hogy ő se a köztársaság első tisztviselője, se a negyedik uralkodó család feje nem vala. Kik a nemzeteket nyájaknak hiszik, melyek isteni jognál fogva, egy vagy más család birtokai, sem a század, sem az angol törvényhozás szellemében nem járnak el, mely gyakran változtatta uralkodó családja rendét, minthogy a közvéleményben előfordult nagyszerű változások, melyekben ugyan az uralkodó fejdelmek részt nem vettek, ellenségivé tették őket a nemzeti nagy többség jóllétének. Mert hiszen a királyok csak öröklő tisztviselők, kik egyedül a nemzetek jóllétéért, nem a királyoknak való elégtételére léteznek. A gyűlölet e szelleme rendelé, hogy Napoleon császár se nem irhat, se nem kaphat levelet a nélkül, hogy fel ne nyissák az angol kormány szentironai tisztet. S igy elrabolták tőle annak lehetőségét, hogy anyja, neje, fia s testvéreitől hirt vegyen.“ Olykor az estveli társalgás nyugodtabb óráiban gyakran ereszkedett szemlélődésekre, bevégzett nagy 624