Fővárosi Lapok, 1864. július (1. évfolyam, 148-174. szám)

1864-07-01 / 148. szám

EGY EMBER TÖRTÉNETE. I — Achard regénye. — János gróf fiai. I. Képzeljetek magatoknak egy élénk, lesült arcú gyermeket, ki minden percben kész a civódásra vad, szilaj, de e mellett bátor s minden kicsapongása kö­zepette nyilt s nemes szivü, a ki bármily idő legyen, hajadon fővel futkossa be a mezőket, arcát beárnyalják sűrű szőke fürtei, hangja erős, csengő, fasorra felett élénken villognak sötét fekete szemei — ilyen vol­tam tíz éves koromban. Három ujjal voltam maga­sabb, mint a többi időmbeli gyerek , futásban senki sem bírt utolérni, mindegyik félt, reszketett előttem. Az erdő szélén majd mindennap megverekedtem a vidékbeli pásztorfiúkkal. Bármily gyerek voltam, jól ismertem az orvadászokat, és sokszor követtem őket kirándulásaikban. Az ő életmódjuk tetszett leg­jobban , de ha az erdő kerülő fegyvert adott volna a kezembe, örömmel vettem volna őket űzőbe. Min­dennemű veszély csábító hatással volt reám nézve, semmiféle játékot sem szerettem, ha a veszély valami kis színezete nem volt vele összeköttetésben. Szőrén ültem meg a lovat a legbiztosabban, ha a mezőn lo­vat láttam legelészni, egy pillantás alatt, mielőtt az észrevehette volna, már hátán voltam; korbácsommal vérig zaklattam a szegény állatokat; minél vadabb, szilajabb volt, annál jobban szerettem: nem ijesztett viss­za lovaglásomban sem árok, sem sövény, sem pa­tak. Néha, ha egy egy szilaj csikó kifogott rajtam s ledobott, óra hosszat öntudatlanul, megzúzva feküd­tem a gyepen, de másnap már ismét újra kezd­tem ; de végre nem akadt már oly szilaj csikó, mely nem hódolt volna akaratomnak. Legelső úszási lec­kém is sajátságos volt; egy öreg halászszal csóna­­kázni voltunk, midőn egy sebzett vadrécét láttam le­hullani, felöltözködötten, úgy a­hogy voltam ugortam utána, szegény halász alig bírt visszahúzni csónaká­­ba , egy hét múlva úgy úsztam, mint ő. Ha nem ta­láltak kinn a mezőn vagy a folyóban, úgy bizonyára az erdőben valamely fa csúcsán kúsztam. Nivedra is egész környékén nem volt oly bátor, vakmerő ma­darász, mint én. Mai napig sem tudom, hogy tanul­tam meg olvasni. Neveltetésem makacsságomhoz volt szabva, mel­yben felismerték jellemem fövonását. Ezen idő­ből egy hang még most is füleimben cseng. Nem tu­dom mért elég, az hozzá egy ízben egy pásztor gye­rekkel kaptam össze, ki a juhait őrzé az ugaron. Ha nem csalódom, egy a földön talált ostor volt összezörrenésünk oka. A pásztor gyerek sokkal na­­­gyobb s izmosabb volt, mint én, midőn fel akartam kapni a földről az ostort, jól ráhúzott botjával kezem­re. Fájdalmamban felorditottam. Ekkor egy hang ütötte meg füleimet hátulról. — Ne hadd magad! Visszanéztem, megettünk apám nézte hidegen a küzdelmet. Én nem engedtem s az ostor az enyém lett. Oh, azért mily sokszor, s mily különböző körül­mények közt hallom szivem mélyéből e hangot: ne hadd magad! Mint aféle gyerek, szenvedéllyel hallgattam, ha valamit meséltek. Ha néha apám térdére ültetett, a­mi pedig nagyon ritkán történt meg, mert gróf Neuvailler azon régi jellegű apákhoz tartozott, kik félelmet s tiszteletet akartak maguk iránt a gyermekek­ben támasztani, nem pedig vonzó nyájas szeretetet; de ha még is megtörtént s térdeire ültetett, nem tün­dérekről s angyalokról beszélt, hanem csatáit me­sélte el, miket Lesm­e­s Bonchamps vezérlete alatt a Verdéeban küzdöttek. Ilyenkor csupa fül voltam, majd elhalaványodtam, majd ismét kipirultam, az egyik percben mintha mindenem égett volna, majd is­mét egész testemben reszkettem. S ha ilyenkor szo­bámba vezetve lefektettek, egész éjszaka fegyver csat­togást s ágyú morajt hallottam álmomban. Gyermekéveimből főleg két esemény hagyott bennem mélyebb nyomot, ezt azért említem meg, hogy tiszta fogalmat adjak gyermeki jellememről, milyenné a természet, s a szabad nevelés érlelt. Az egyik eseményben egy fiatal bika szerepel, melyet örökösen ingereltem óljában; a másikban egy Mede­­ric nevű nagy fiú, kivel utóbb még találkoztam az életben. Fejembe vertem, hogy megtöröm annak a bikának a bősz dühét. Ezen eszmét egy kép érlelte meg bennem, mit egyik könyvemben találtam. Át-át­­ugráltam az eleven sövényen, mely a mezőt elvá­­lasztá azon helytől, hol az szabadon legelészett. A bika, midőn észrevett, rendesen elém futott, tán hogy utánitól megkíméljen. Micsoda ugrásokat csinált! Rám-rám rohant, de én mindannyiszor gyakorlott ügyességgel kerültem ki megtámadásait; órákig el­viaskodtunk ; az összecsődült parasztok a sövény hoszszában kívülről bámultak. Egyik reggel végre si­került ellenem szarvát megragadni, s levágtam a fűre. Félistennek hittem magamat, kiknek csoda tetteiről oly sokat olvastam. Legyőzött állatomat nem adtam volna oda Franciaország koronájáért. Gróf Neuvailler csak akkor tudta meg csatározásomat, midőn már legyőztem ellenfelemet. Megveregette vállamat s igy szólt: — Jól van, de elég volt! . . Ne kezd újra, Ró­bert. Engedelmeskedtem. Apám ritkán s keveset be­szélt, de midőn megszólalt, volt valami a hangjában s szemeiben, mely megreszkettetett. Jobban féltem pillantásától, mint egy csapat farkastól. Mederic, kit előbb említettem, pásztorunk fia volt; a szomszéd vá­rosban inásképen dolgozott a fegyverkovácsnál; minden vasárnap kijött a városból apját meglátogat­ni. Őt tartották az egész vidéken a legerősebb gye­reknek. Ez bánta hiúságomat. Három, négy évvel le­hetett idősebb, mint én. Két ízben útját álltam az ös­vényen, s kihivólag bántam vele, ő azonban gúnyo­san vállat vonított s tovább ment. Lenézése még job­ban felingerelt. Éjszakánkint mindig csak azon tűnőd­tem, miként lehetne felingerelni. Egy ízben, midőn szokás szerint ismét útját áll­tam, kezével félre tolt. — Félre, kis ember — szólt — sietnem kell. Az ott álló gyerekek elkezdtek kacagni. Minden vér arcomba szökött, felragadtam egy száraz ágat s végig húztam a hátán. — Nesze gyáva poltron! kiáltam dühömben. Mederic sem vette tréfának a dolgot s rám ro­hant; én erősen tártául magamat s Mederic csakha­mar látta, hogy itt minden erejét elő kell venni. A küzdelem sokáig tartott, úgy össze voltunk fűződve, mintha egy test lettünk volna. Ő piros volt mérgében, én halavány dühömben. Végre legyőzött, izmaim el­lankadtak s lezuhantam, szerencsétlenségemre esé­semben fejemet éles kőbe ütöttem meg; egyszerre vér bob­ta el arcomat; a szégyen,a harag s a fájdalom miatt eszméletemet vesztem. Midőn a gyerekek vére­met kiömölni látták, mindnyájan szétfutottak. Mede­ric mellettem maradt, vállára vett s bevitt a kastély­ba. A legelső cseléd, ki meglátott, elsikoltotta magát; vérrel s porral voltunk tele, én eszméletlenül, halvá­nyan,­­ a fáradság s aggodalom miatt, holtakhoz ha­sonlítottunk. Hideg vizes kendőt tettek sebemre, erre feleszméltem; midőn szemeim felnyitám apám állt előttem. Mederic öszszekulcsolt kezekkel reszketve állt mellettem. Ilyen arccal sohasem láttam még apá­mat! Semmit sem hallottam, de sejtem mi történt. Roppant erő­feszítéssel felugrottam s Mederic elé álltam. — Én vagyok a hibás! kiáltám — én támadtam meg minden ok nélkül . . megvert . . jól tette ! Apám nem felelt, hanem megölelt. Egy hét múlva Mederic vándorútra kelt; elme­netelekor azt szente, ha valaha szükségem lesz vala­kire, ki a tűzbe is beugorjék érttem, Csak szenjek neki. (Folyt. köv.) Napoleon végnapjai. Közli :Lévay József. Le volt már sújtva az óriás, kinek „nagysága miatt megdőlnie kellett.“ A watterlói viharos nap (jun. 18. 1815.) végkép eloszlatá újabb korunk eme Prométheuszának égbetörő álmait és terveit. Nem vala egyéb hátra, mint a fátumok kérlelhetlen bősz­úja Szent Ilona rideg bércei között. Az an­golok, kiknek védelme alá szabad elhatározásából adta magát a legyőzött világhódító, csakhamar érez­­tetek vele, hogy a boszú érzelme túlcsapott az embe­riesség tekintetein s „una salus victis, nullam sperare salutem!“ Augusztus 4-én, a Bellerophon hajó fedélzetéről írt ünnepélyes tiltakozását az angol eljá­rás ellen, hogy őt, ki önszántából, a britt nép nagylel­kűségében bízva, lépett angol hajóra, hadi­foglyul tekintik. Azonban a megejtett oroszlán szava nem talált többé sem engedékeny, sem félelmes szívekre. Öt nap múlva a North­umber­land hajó vette föl a császárt s kevés híveiből álló kíséretét, hogy egy távol világrész sivatagjára szállítsa a legnagyszerűbb harcok hőseit és mártírjait. Indulásuk a La Man­che csatornából történt. Sűrü köd borttá a vidéket, mint legtöbbnyire. Azonban, mintha az időjárást in­téző Hórák megsajnálták volna a távozó hősöket, egyszerre oszolni kezdének a sűrű párázatok s B­re­tag­n­e felől felvillantak a francia partok, hogy még­­egyszer fogadják e hű fiúk pillantását s búcsuköszön­­téseit. A császár megindulva tekinte a partok felé, levette kalapját s érzékenyen mondá : „isten veled, hősök hazája ! Franciaország, isten veled“ ! S október 16-án kilépett a sivár sziget földére, mely ezentúl új hazája, vagy inkább börtöne s hat év múlva temetője is lett. Montbolon tábornok,egy volt ama hivek kö­zül, kik Napóleont végső útjában kisérték. Ő róla, halála előtt kevéssel, maga mondá a császár : „úgy megszoktam gondoskodását, mintha fiam lett volna; ő maradjon körültem; ő fogja fel végrehajtásomat s hiv szolgálataiért ez legyen a jutalom.“ E tábornok jegyzetei, melyek közvetlen tapasztalásait s a császár által tollába mondott részleteket tartalmaznak, érde­kes képét rajzolják a nagy világhős szentironai lassú halálának. Töredékvonásokat közlünk itt e képből, melyek némi világot vetnek az ő jellemére. Mindent elkövettek, hogy a fogolylyá tett nagy ellenség életét elkeserítsék. Nem gyilokkal, nem egy­szerre, hanem lassan kint, mérgezett tövisekkel akar­ták eloltani életét. S a rendszabályok, a szigetkor­mányzó Hudson Loweban a leghidegebb vérű megátalkodott végrehajtót találtak, ki süket, mert szíve nincs, nem érzékeny, és nem sérthető, mert gyengéjét nehezen találhatni meg. Hiába­ volt min­den tiltakozás hozzá és a kormányhoz ez embertelen eljárás ellen , a lassú öldöklés egyre folytattatott s a császárnak abban kelle némi vigasztalást keresnie, hogy szenvedései emlékezetét saját szavaival adhatta által az utóvilágnak. „Ha a vétkek egybehangzottak volna véleményemmel — mondá többek közt az őt meglátogató becsületes Wright hajóskapitánynak — most se XVIII-dik Lajos, se Ferdinand nem uralkodnának. Gyakran ajánlották nekem zsoldért az ő fejeket, s halálukat naponkint tanácsolták. Visz­­szautasitom s nem is bántam meg. Dicsvágyam, meg­vallom, nagy volt! de a tömegek véleményén alapult az. Mindig úgy gondoltam, hogy a felség, a szuvereni­­tás, a népben nyugoszik. A császárság, mint én azt tervezem, nem egyéb leendett, mint köztársaság. A nép szava által hivatva trónra, elvem volt mindig, tért nyitni a tehetségek előtt, születési különbség nél­kül. Ez egyenlőségi rendszerért kárhoztatott engem az európai olygarchia. Azonban önöknél, angoloknál, talentum és nagy szolgálatok az első polcra nyitnak utat. Önöknek meg kellett volna engem érteniök­.“ Az előre kitűzött kínzási rendszerhez tartozott az is, hogy az angol kormány rendeletet ad­ ki, mely szerint Napóleon császár, a sziget kormányzósága által ne császárnak, hanem tábornoknak cí­­meztessék. Az ily s ezekhez hasonló intézkedések mélyen sérték a rabbá lett nagy embert s élénk tilta­kozásokban tört ki azok ellen. „A Bonaparte tábornok cím — úgymond — kétség nélkül kitűnően dicsőséges; — a császár e címet viselte L­o­d­i, Castiglione, Rivoli, Arcole, Leoben, Abukir és a Pyramisok mellett, de tizenhét év óta első consul vagy császár címe volt. E meg­tagadást elfogadni annyi, mint megegyezni abban, hogy ő se a köztársaság első tisztviselője, se a negye­dik uralkodó család feje nem vala. Kik a nemzeteket nyájaknak hiszik, melyek isteni jognál fogva, egy vagy más család birtokai, sem a század, sem az angol törvényhozás szellemében nem járnak el, mely gyak­ran változtatta uralkodó családja rendét, minthogy a közvéleményben előfordult nagyszerű változások, me­lyekben ugyan az uralkodó fejdelmek részt nem vet­tek, ellenségivé tették őket a nemzeti nagy többség jóllétének. Mert hiszen a királyok csak öröklő tiszt­viselők, kik egyedül a nemzetek jóllétéért, nem a királyoknak való elégtételére léteznek. A gyűlölet e szelleme rendelé, hogy Napoleon császár se nem irhat, se nem kaphat levelet a nélkül, hogy fel ne nyissák az angol kormány szentironai tisztet. S igy elrabolták tőle annak lehetőségét, hogy anyja, neje, fia s testvé­reitől hirt vegyen.“ Olykor az estveli társalgás nyugodtabb óráiban gyakran ereszkedett szemlélődésekre, bevégzett nagy­ 624

Next