Fővárosi Lapok, 1864. július (1. évfolyam, 148-174. szám)

1864-07-15 / 160. szám

EGY EMBER TÖRTÉNETE. — Ackard regénye. — János gróf fiai. (Folytatás.) Midőn a párisi sorompókhoz értem, bevégezték a harmadik véres napot, mely egy trónt döntött porba. A torlaszokon keresztül törtem magamnak utat, de hiába kerestem egy hű ezredet, zászlóaljat vagy századot, minden megadta magát. Lábaimmal svájci vitézek hulláiban botlottam meg. E percben, most először, nem gondoltam Luizra. A boszos harag tölte el keblemet. Tehát már egyetlen egy vitéz sem védi az ős Franciaország zászlóját, nincs már hely, hol küzdve el lehetne esni. Utamban kétszer mentem el a kaszárnyák mellett, a kóbor nép mind hatalmába ejté s az ablakokból a diadal ittas nép örömrivalgása hallatszott. A bedöntött kapuk előtt hű királyi harcosok holtteste feküdt. Derék vérteseim! eszembe jutottatok ! ha velem lennétek, micsoda küzdés, micsoda diadal, minő bosszú lenne az! Midőn a Tuileriák keresése közben a quai-ra értem, egy csapat felkelővel találkoztam; mindegyik kezében szuronyos fegyver s kard csillogott; elöl hajadón fővel egy fiatal ember vitte az összeszaggatott háromszinü zászlót s a zászló mellett kivont karddal, lőportól barnult arcú ifjú lépdelt rongyokban tépett ruhában. Mintha a villám csapott volna le előttem. Vilfrid volt. Az én öcsém, egy Neuvailler a király engesztelhetlen ellenei közt! Hozzá rohantam. — Vilfrid! — orditám, — hadd itt ezt a koldus csapatot, jer, kövess! — Istenem! Róbert! kiáltott fel meglepetten. — Nos, hallottad? Jösz? Vilfrid vad rajongásában rendithetlen volt. — Az Istenre kérlek távozzál! — szólt — én választottam. — Választottál ... szerencsétlen! Húsz fegyver csöve volt mellemnek szegezve. Vilfrid hozzám ugrott s testével fedezett. — Mindenre, a mi szent, kérlek távozzál! Az ittas dühös csapat körül vett, dühösen s kihivólag néztem végig rajtok, mindegyiknek arcán még a küzdelem láza égett. Öcsémre rohantak. — Ah! tehát mégsem csalódtam! kiáltok fel. Wilfrid nem válaszolt. — Áruló! orditám. Tíz szurony villogott homlokom felett egyszerre; Vilfrid kardjával mind félre csapta, s én felemelt fővel hatoltam keresztül a sokaságon. VII. Újra éreztem azon leirhatlan aggodalmat, mely a templomban ébredt fel bennem először, midőn Luiz esküdött. Most azonban nem a harag, nem a düh tüzelt, mint inkább a megvetés. Ha meghalt volna az édes testvér, mily vad öröm lenne megboszulni halálát , de ő él! Egész éjszaka fel s alá futkostam a városban, minden ismerős kapun bezörgettem, hogy egy végső küzdelmet megkísérthessek. Hogy nézett ki a szép Páris ! Az utcákon mindenütt mint tenger hullámzott a nép , a paloták üresek voltak. Mindenfelé fegyveres csapatok járkáltak, itt ott tüzet raktak, s a tűz körül csőcselélt nép ujjongott. Itt ott a nyilvános kertek fasorai közt, vagy az elfoglalt paloták árnyában királyi tisztek lézengtek, kiket a forradalmi csapat megfosztott kardjuktól. Sehol egy kis maroknyi elszánt csapat, melynek élén a halált feltalálhattam volna! Vérző szívvel indultam Rambouillet felé. Felséges királyom szomorú kíséretéhez akartam csatlakozni, megadni a végtiszteletet, kit ismét kiűzött Franciaországból örökös ellensége. Csatlakoztam azon kevés hű vitézhez, kik X. Károly ő felségét Cherbourgig kisérték. Midőn az ősz király rám nézett, szégyenüit futotta végig arcomat. Azt hittem arcomról leolvassa a másik Neuvailler árulását. Ha ekkor kérdezni találta volna, van-e testvérem, a szégyen s bánat rögtön megölt volna. Néha remélni kezdtem, hogy Wilfridben feltámad a lelkiismeret, s elhagyva az igaztalan ügyet, eljön szaporítni a szomorú kíséretet. Ilyenkor, ha lódobogást hallottam, szívem úgy dobogott. De ő nem jött! Kényes szemmel búcsúztam el a hajótól, mely a királyi családot elszállttá, mintha az egész országot egy eszme lelkesítette volna, semmi jel sem mutatot arra, hogy egy második Vendée létre jöhessen. A vitorlával, mely a láthatáron eltűnt, eltűnt utolsó reményem. Visszatértem Párisba, s a Clerfons palotában szálltam le, hol először láttam nagynénémet. A Clerfons palota roppant terjedelmével s nagyszerű építészeti modorával a dicső ősök fényes lakát juttatta eszembe; a palota a Saint-Dominique utca s a Boulevard des Invalides szögletét foglalá el. Míg oda voltala, öcsém számtalanszor keresett. Mielőtt véglegesen oda hagynám Párist, hová többé visszatérni nem akartam, szerettem volna még egyszer látni Wilfridet, nem azért, mintha reméltem volna őt magam részére megnyerni, de meg akartam állapítni a köztünk leendő új viszonyt. Hivattam. Páris ekkor még telve volt a forradalom diadalmas zajával. Ez a zaj, lárma rám nézve oly gyűlöletes volt! Nem hallottam mást mint dobpergést, a torlaszok kövei zaját, s a győzök dalát. Mindenfelé ellenséges csapatokat lehetett látnom, de egyetlen királyi egyenruhát sem, mely örömöm s büszkeségem volt. Ezen pokoli zajban két név jött örökösen ajkaimra : Luiz ! Vilfrid! A megvetett szerelem, s az elárult barátság! Mit vétettem, hogy minden, mi kedves volt előttem, remény, szerelem, barátság, elhagyott? Oly egyedül álltam az életben. Elveim, a múlt terhei, a név, mit viseltem, napról napra kisebbre szabták körömet. Épen a legjobban zajongtak bennem ezen érzelmek, midőn Wilfridet bejelenték. — Bocsássátok be! mondám indulatosan a szolgának. Ugyanazon oszlopzatos nagy teremben voltam, hol Clerfons marquise először fogadott. Nyári napfény játszadozott a kert fái közt, s az ablakon bejövő sugarait százszorosan törte meg a falak aranyzata. A nagy fali tükörbe pillantottam. A húsz álmatlanul töltött éjszaka meglátszott vonásomon. Tíz harcban töltött év nem öregitett volna meg ennyire. Wilfrid belépett. Némán mutattam a szemben levő támlányra. Arca mély bánatot árult el. Magam is megvoltam kissé zavarodva. (Folyt, böv.) A lézer folyam mentén. (Töredék naplómból.) I. Egy rövid, de több oldalról érdekes utam leírása foglalja el naplóm utásó írott lapjait .. A Vézer-völgyi út ez, mely folyó a hannoveri királyságnak Mündhen nevű városában veszi eredetét, s fut az északi tengerbe. — E folyó mentén tettem én — lévén ugyanis jelenben göttingai egyetemi polgár — a pünkösdi egyetemi szünnapok alatt, egy honfitársammal utat, s ha a t. olvasó megajándékoz figyelmével , elmondom híven, naplóm jegyzetei szerint, ez út leírását. A természet kinyílása óta az első kellemes nap mosolygott felénk, élénkség látszott mindenfelé, öröm sugárzott minden emberi arcon, az ily fényben már rég nem tündöklött nap látásánál; mi is örömmel telve indultunk kitűzött utunkra. Vasúton menénk el a Göttingától nyugatra eső — egy hegycsoportozat által elválasztott — München városáig. Szép változatos szinü hegyek s erdők közt kanyargott utunk, körülbelül egy óra hosszáig, midőn egyszer két szép hegylánc közül föltárult előttünk München városa egy mélyen eső völgyben, s pár perc múlva — mely alatt egy nagy félkörnyi, merészen eső ivet futott meg a vassut,a városnak fele részét megkerülve,— eljutánk a müncheni pályaudvarba, honnan utunk más irányba vezetvén — mit csak per pedes apostolorum szándékozunk megtenni, — elhagytuk a vasutat, s München városába mentünk. Kellemes látvány lepett itt meg minket; három kedves völgy egyesülési pontja terült el előttünk, melynek mindegyike egy egy folyót ápol ölében; a völgyekben keskeny virágos rétek terülnek el; mindegyik völgynek magas hegyek képezik oldalait, melyeknek elragadó fekvése, majd eleven, majd sötétzöld, majd sárgásra hajló színezete , valódi bűvös hatással van a szemlélőre. A hegyek alsóbb részein páratlan szorgalommal s valódi ízléssel kiállított kertek ékeskednek; itt ott facsoportozatoktól körülvéve tűnik elő egy egy nyári lak , s mindezek megannyi festői színezetet kölcsönöznek a bájos völgynek. E hegyek csoportozata közt, azon ponton, hol a három kedves völgy összeér egymással, — fekszik a kis Mündhen városa, két folyó veszi őt ölelő karjai közé : egyfelől a Verra, másfelől a Fulda, mely egymással egyesülve Vézer nevet nyer, s egy harmadik völgyben — mint hajókázott folyam — siet az északi tengerbe. A bájos völgy csinos városa azonban kevéssé; élénk lakosai nagyrészt iparosok. Rajtuk némi jóllét szinezete látszik, s elégültség,hogy ily szép helyen élik napjaikat. E völgyet nem hiába nevezem szépnek , mert hiszen Tempe völgye ez,— a németek Tempéje, melyet híres költőjük Göthe — áthatva ennek kellemétől — nevezett igy, mint a mi Kazinczynk a diósgyőri völgyet. Maga a város történeti nevezetességgel is van egybekötve, s keleti oldalán — habár elég elhagyatottan, nagy rész raktáraknak alakítva — most is fenn áll ősi vára. 1626-ban itt vívta Tilli véres csatáját, melynek emléke Münchenre nézve máig is szomorító. A vár 800 védői közül csak hét menekülhetett meg az ellenség kezei közül, s a város lakói is nagy részt a legborzasztóbb kegyetlenségek közt legyilkoltattak. Majd a hét éves háború alatt több izbeli háborgattatásnak lőnek ismét kitéve a lakosok. Most azonban a müncheni polgár egész nyugodt s kedélyes örömmel élvezi lakhelye kellemeit; a nép nagy része, ha a vasárnap eljő, kimegy a város szélén eső csinos népkertbe, s itt tánc és másnemű mulatság közt tölti idejét. — Van még a hegyoldalon is egy pár csinos mulató helye, mely hasonlóul kellemes időtöltésül szolgál. Egy napi időtöltés után elhagytuk München városát, s követve a Vézer folyamát, mindenütt kies völgyben vezetett útunk. A legjobban müvett födek, rétek terülnek itt el, s minden felé az emberi szorgalom és igyekezet nyoma látható. — Különösen nagy gond van fordítva a gyümölcstermelésre, s az utak is két felöl nagy részt szép gyümölcsfákkal ékeskednek. Csöndesen halad itt szüntelen hegyek közt a Vézer folyam, s mintha sajnálná elhagyni a szép völgyet,gyakran nagy kanyarulatokat tesz vissza felé. Itt ott egyik vagy másik hegy kanyarulatába regényesen fekvő kis falvak tűnnek elő, s most sziklás, majd sűrü erdős hegyektől környeztetve, mind megannyi festői tájképet mutatnak. A folyó balpartján az úgynevezett Reinhard erdőség (Reinhards Wald) vonul végig, melyről egy bursfeldi mesterember, kivel útközben találkozunk össze, azt beszéltem, hogy a monda szerint a hegy egy Reinhard nevű gróftól vette nevét, a kié volt régenten az egész hegység; ez ugyanis egyszer kártyázás közben az egészet elvesztette, s midőn neki a nyertes azon ajánlatot téve, hogy vettesse be és használja még egy évig birtokát, a gróf— hogy többé használható s művelhető ne legyen — tölgy és bükfával ültetteté be az egészet, s igy állott elő a nagy Reinhard erdőség. Délfelé közelegvén az idő, az épen nem messze fekvő Bursfeld helységébe tértünk be,hol a fogadóban vékony kis német ebédet kapva, pár órát eltöltöttünk. Kedélyes német ember volt a korcsmáros, s sok érdekes — e vidéken ösmeretes—mondákkal — a szeretesi életből — mulattatott. Ebéd után útnak indulva, mindig gyakrabban tűntek elő kis apró falvak, tanubizonyságaikép e vidék igen nagy népességének. — Félórányira Bursfeldtől pedig egy igen ódon kinézésű zárda látható, melynek romladozott épületei közül még temploma az, mi meglehetősen ép. 1080-ban építtetett ez, s azon időben a szerzetesektől igen népes volt. Itt alapították ők ama bursfeldi unió alatt ösmeretes szövetséget, a mely még a Luther reformálása idejében is darab ideig fentartotta magát. — Kinyittatánk magunknak a templomot, s ime a középkori épitészetnek egy ritka példánya tűnt elénk, melyhez az újabbkor keze még nem nyúlt, s benne minden a régi; nehány freskó-kép még épségben látható. Mint ritka példányt, mondják, messze földről jövő építészek is gyakran látogatják. Sajátságos és meglepő e templomnak különös viszhangja. Észrevévén, hogy kopogásunkat nagyon viszhangozák a falak, hangosan elkiáltom : „Isten áldd meg," mire egy túlvilági morajhoz hasonlító mormogás viszonza, — de csak az utolját kettősen : áldd meg, áldd meg! Elhagyva e zárdát, a völgy, hol utunk vezetett, mindinkább inkább szélesedni kezdett. Apró gazdasági épületek terültek itt ott el, s néhány magas kalapos harisnyába szoritott lábú juhász őrizte — vagy is inkább kutyáival őriztette — nyáját. — A folyam bal partján, alig néhány lépésnyire egymástól, két kis falunak fehér tűzfalai emelkedtek ki a sűrü fák lombjaiból, s mivel nevök igen sajátságos, följegyzem, s ez: Gottestreu és Gewissenruh. Mint mondják: 17 és 18-ik században ide települt francia 672 .