Fővárosi Lapok, 1864. augusztus (1. évfolyam, 175-198. szám)

1864-08-02 / 175. szám

Előfizetést lapunkra a kiadó hivatal folyvást elfogad, s teljes számú példányok­kal szolgál. NAGYVILÁGI HÁZASSÁG. — Beszély. — Benicky-Bajza Lenkétől. I. Nehány év előtt egy délután, két fiatal ember találkozott Pesten a váci utcán. — Jó reggelt, mondá az egyik, ki magas, barna és már meglehetősen kopasz volt, bár arca még fia­tal, s kezet nyujta a másik, nála sokkal alacsonyabb, sokkal vékonyabb férfinak, kinek arca egyike vala azon semmit jelentő arcoknak, melyek sem nem szé­pek, sem nem rútak, és sem együgyü, sem eszes ki­fejezéssel nem bírnak, s bár dereka tartásán és föl- nyulni igyekvésén meglátszott, hogy magasabb s ez által tán imposantabb szeretne lenni, szemei merege- tésén, hogy szellemdús, s öltözékén, hogy csinos és felötlővé óhajt válni: mind a mellett, az egész alak,' több ember között soha sem tűnnék föl, s egyszer látva, nehéz leendne megismerni. — Jó reggelt, viszonzá emez, hallottad-e a leg­újabb hirt, mely tegnap este óta kering? — Hogy Kálmán vőlegény? — Igen, és pedig Valerienak vőlegénye. — Mi nagy dolog van ebben! Valerie jó parthie, de csúnya, Kálmán kevésbé vagyonos, de szép! ez hiú nagyra törő, fülig szerelmes, mi kell több, hogy boldog házasság legyen, kérdé gúnyosan mosolyogva a barna fiatal ember. — Te gúnyolódol Andor, mint mindig, azonban szólj őszintén, mi a véleményed e dolog felöl ? — Kedves barátom, ez igen naiv kívánság tőled, miután tudod,hogy Valerie imádóinak én is egyike va­lók, s kiről a világ azt állitá, hogy Kálmánhoz ha­sonló eszmékkel közeledtem a gazdag örököshöz, miután köztudomású dolog, hogy erszényem nekem sincs kellőleg telve. Azonban hagyjuk e tárgyat,épen amott jön Kálmán, gratuláljunk neki. Es valóban e percben, a korona utcából egy ma­gas alak lépett ki, haja felgöndöritve, szemei tün­döklők, tartása kihivó, öltözéke legújabb szabású, gomblyukában viruló rózsa, s pár nefelejts diszlik. Már messziről inte kezével a két szemközt jövő ifjú­nak, kézszoritása leereszkedő, szeme mosolygó, szája kedves, fehér mellénye ragyogó, szóval az egész alak a boldogság mintaképe. — Fogadd legöszintébb örömünket, s legjobb kivánatainkat, te szerencsés és szerencsétlen halandó, mondá a barna, sötét arcú Andor, s e percben eltűnt vonásairól minden gúny, őszinte nyájas és megnyerő volt egész külseje. Az ujonjöttnek mosolygó arca egy percre láng­vörös lett, homlokára pár redő vonult, s bizonytala­nul nézett Andorra. — Szerencsés, és szerencsétlen ? kérdé oly han­gon, mely még sem neheztelő, sem derült nem volt, de pillanat alatt válhatott épen úgy azzá, mint emezzé. Andornak egy pillanatra újra ama gúnyos mosoly vonult el arcán, de a másik percben már le- küzdé azt, s majdnem hízelgő hangon szólt. — Szerencsés, mint boldog vőlegény, és szeren­csétlen, kinek e boldogság annyi irigyet, s csak a le­győzött vetélytársból annyi ellenséget szerez. —1 Ah mindig a rendes tréfás, ki aztán hátunk mögött jól kinevet, kigúnyol bennünket, nemde De­zső, viszonzá Kálmán, a szőke kis fiatal emberhez fordulva, ki eddig némán állt, s csak fejével adá he­lyeslését mindenhez a mit mondtak. — Tehát mikor lesz az esküvő ? kérdé Andor, mitsem felelve az előbbi szavakra. — Két hónap múlva, julius 24-én. — Természetesen itt Pesten, hol is történhetnék az másutt, miért fosztanánk meg a közönséget e kel­lemes és szép látványtól. Hadd sirjanak a leányok ez esküvőn, kiknek bálványuk voltál, hadd őrjöngjenek a nők, kik még mindig remélték, hogy végre egymás után mindnyájokra kerül a sor, szemeidbe tűnni. Kálmán figyelmesen nézett Andor arcába, de őszinte, természetes volt annak minden vonása, hang­ja elfogulatlan, tekintete derült s egy árnya sem léte­zett rajta a gúnynak. — És a férfiak között nem lesznek oly őrjöngök jelen, kik reméltek, s kiknek ez esküvő váratlan törlés lesz számításaikon? kérdé Kálmán, szemeit erősen és jelentékteljesen szögezve Andorra. De an­nak vonásai mozdulatlanok, szeme nyugodt maradt. — Meglehet, mondá könnyedén, s téged boldo­gítson azon meggyőződés, hogy nemcsak a nők,"de a férfiak is örjöngeni fognak jesküvödön. Ekkor urasági fogat hajtott el elöttök, s midőn Kálmán megismerő azt, inte a bakon ülő inasnak, a hintó azonnal megállt,s az ablakon át nevető leány arc volt látható. —Valerie, mondá Kálmán, jertek mond­junk nekik jó reggelt, s a három ifjú a kocsi ablak­hoz lépett. A kocsi belsejét idősb és fiatabb hölgy foglalá el, s mindketten nyájasan intének az odalépő if­jaknak. Az idősb szelid, hervadt arcú nő volt, kinek vo­násain m eghagyták nyomaikat az idők viharai. Sze­meiből inkább jóság mint szellem látszott, ajkain azon mosoly ült, mely nehány év óta a népszerüségkere- sést jelenti, haja egészen ősz, de az egész arc kifeje­zésén, a kellemteljes kéznyujtáson, melylyel az ifjakat fogadá, a fej negédes meghajlásán látszott, hogy fe­hér haja és a viharok nyomának dacára, még nem mondott le egészen az élet örömeiről. A mellette ülőn az első percben látszott, hogy az idősbn ek leánya. Ugyanazon szabású arc, hasonló vágású szemek, ha­sonló alakú fej, és egészen hasonló testalkat. E hasonlatosság legyen elegendő beszélyünk hős nőjének ismertetésére. Nincs, mit mondani róla. Né­melykor az iró képzelődése sem képes a hályogos sze mböl csillagot csinálni a formátlan hús darabból görög szabású orrot, és az esetlen csontos, nehézkés tagokból junói termetet. Szomorú, de vannak körülmények, hol sem a költő sem a művész, nem képes egy oly néz- pontra emelkedni, honnét minden bájos, minden ró­zsa szintivé válik. Kálmán és Andor az idősb nőhöz léptek, mig a kis szőke Dezső a fiatal leány felöli ablakhoz állott. — Jó reggelt, jó reggelt, hangzott minden ajk­ról s megkezdődött a beszédár, mely gratulatió, szin- ház, bál, esküvő, öltözék, látogatás, vadászat, és lovag­lásból állott. Ki tudná mindazt elmondani, mit a tiz percig tartó társalgás összehalmozott, mig végre újra kéz- szoritás, újra átalános jó reggel, két epedö tekintet, egy csintalan mosoly, mély főhajtás, mely az arcra nyomuló percnyi gúnyt takará, — végzé be a jele­netet, s a fogat elrobogott, az ifjak pedig sétálni mentek. II. Julius huszonnegyediké volt. A főváros nagy napnak nézett elébe, az ismert férfi szépség, Somváry Kálmán tartá esküvőjét. Dél­után öt óra volt, s bár a szertartás csak hatra volt ha­tározva, a tért, melyen a végbemenendö esküvő tem­ploma állt, sürü néptömeg lepé el, s minden arcon várakozás, minden vonáson kiváncsiság látszott. Közel a templom ajtajához két föltűnő hölgy alak állt, egymással halkan beszélgetve, s koronkint figyelmesen tekintve azon utca felé, honnét a menet­nek jönie kellett. Egyszerre a tömegből fiatal, általunk már is­mert, férfi közeledék hozzájok, s hátulról megszólitá őket. — Ön itt, szép Cornélia, kérdé mosolyogva te­kintve a szép barna leányra, kinek szemeiben perc alatt haragos tűz lobogott s ajkát fölbigyesztve arcá­nak megvető kifejezést igyekezett adni. — Rabszolgát akarok látni, mondá gúnyosan, kit aranyláncon visznek. — Nem, — szép nagysád, most az egyszer nem volt színésznő, s bár Talleyrand azt állitá: a be­széd azért adatott az embernek,hogy azzal gondolatait titkolja el, kegyed e percben megcáfold ez állítást, mert szavai nem birják eszméit eltitkolni. Kegyed fájó szívvel áll itt, rósz indulattal jött e helyre, lelké­ben káros óhajtások élnek, és e frigyhez nem kíván szerencsét. — Valóban, — mondá majdnem keserűen a le­ány, furcsa kivánság volna bárkitől is, hogy én és anyám másért jöjjünk ily helyre, mint kíváncsiságunk kielégítése végett. Eljöttem megnézni minő szabású a szép menyasszony ruhája, milyen drága és értékes rajta a csipke, hogyan van a koszorú és fátyol fejére tűzve, s ha mindezt láttuk, nyugodt szívvel haza me­gyünk. Arra, hogy szivünkben jó kivánatokat hoz­zunk, ily előkelő nászpárnak nincs szüksége, arra pedig, hogy rósz akarattal nézzünk rájok, igen közö­nyösek előttünk, és távol állnak tőlünk. — Nagysád, szép nagysád, ne e keserű hangon, ne ezen villámló szemekkel beszéljünk a dolog felöl. Hogyan higyjem szavait, ha arcán az ellenkezőt lá­tom. Hogy higyjem, hogy a menyasszonyi ruhát jött nézni, midőn arca haragtól ég, ajka a keserűségtől reszket ? (Folyt, köv.) EGY EMBER TÖRTÉNETE. — Achard regénye. — Második rész. Neuvailler Hermine. I. (Folytatás.) A marquis Médéricot hivatta, kinek mogorva arcát öröm tette ragyogóvá, midőnHerminet meglátta; pa­rancsot adott, hogy vigyék Hermine kis podgyászát a légszebb osztályba, hová Herminet maga kívánta karján elvezetni. Midőn Róbert visszajött a szobába, hol Raoult magát hagyta, arca ismét visszanyerte régi sötét komorságát. Raoul láthatólag meg volt lepve e fordulat miatt. A marquis gondolkodva járt fel s alá a szobában, homloka össze volt ráncolva, szemeit a földre szegzé. Raoul figyelemmel kisérte minden léptét, szerette volna megkérdeni, de nem merte ; nagy teher nyomta szivét; úgy tetszett neki, mintha a fiatal lányka, ki­nek gyengéd lépteit még viszhangozák a mogorva falak, mély örvénybe veszett volna. Aggódva, haboz­va, végre az ajtó felé ment egyenesen. — Maradj ! Szólt Róbert parancsolólag. Raoul leült. A marquis tovább járkált; mint a kalitba zárt vad állat,‘járt egyik szegletből a másikla Végre kezével az ajtó feló mutatott, melyen Hermine távozott. •e -j| — Láttad?— Szólt tompa hangon. — rencsétlenséget hozott magával házamba. A báró ijedten ugrott fel. / L5-ik SZ, KcddöD, äU^USZtllS 2* KLiadó-hivatal: Pest, bar ét tok-ter e r7. sz. Első évfolycllTl 1864 ______n 9 E|«íietesi diJ = nATT A A^T T A —: — FŐVÁROSI LAPOK. Megjelen unmep utáni na- Hasábos petit bot . . 4 kr. pokat kivéve mindenn ip; ko- _ Bélyegdíj minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatáskor . . . 30 k

Next

/
Thumbnails
Contents