Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)
1864-09-02 / 200. szám
200-ik sz. Pénteken, sept 2. Kiadó -hivatal: Pest, barátok-tere7. sz. Első évfolyam 1864 Előfizetési dij : OMHHM jfaL HHB / J A Szerkesztői iroda: &:::!£ FŐVÁROSI LAPOK. Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindennap. ko- Bályogdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatólkor • • • 30 fer Vége lesz majd ... Vége lesz majd az embernek, Vége a remek munkának , Vége lesz a koldusbotnak, Vége lesz a koronának. Csak a nagy gép, az marad meg, Uj erőket nyer cserébe; Uj ember kap koronát, s uj kap koldusbotot kezébe. És ez igy tart mindörökké, Óh mert az idő meg nem áll. S az időben van az élet, Az időben van a halál . . . Németh János. Lúwys . -- * LÓNYAI ANNA. — Történeti elbeszélés. — Ábras Károlytól. (Folytatás.) — Mit akarsz Barcsayval ? tudakolá az illetők eltávozta után Lónyai Anna férjét. — Mit ily esetben minden uralkodó kénytelen lenne tenni, hogy hasonló bűnös merényletnek jövőben elejét vegye. Büntetni fogom őket, az árulók súlyos büntetésével. — S mióta lett Erdélyben a fejedelem szava parancsoló törvénynyé? ha bűnös, idéztesd őt társaival együtt az ország bírái elé. Ítéljen ott aztán felettük az igazságos törvény. — Ily kivételes esetben, s rendkivüli körülmények között nem lehet várnom a csigalassú törvény lefolyását. Az országgyűlés különben is teljhatalommal ruházott fel engem, Barcsay uram személyét illetőleg. — S te vissza akarsz élni hatalmaddal; nem súgja e szived, hogy ez által bűnt követsz el, melyet visszatorlás nélkül nem hagy a sors; nem érzed-e, hogy melletted áll őriző angyal gyanánt szerelmed, mely visszariad még kezed érintésétől is, ha jogtalanul megölettek vére piroslik azon. Kemény! Kemény! emlékezzél azon órára, azon percre, midőn hosszú szenvedés után hazádba érkezve, karjaim közt pihentél, szerelmemből merített lelked uj életet, emlékezzél, hogy az üdv egy pillanatában esküre nyiltak ajkaid, melyben fogadtad, hogy ez óra emlékéül, bár mit kérjek is valaha tőled, nem fogod tőlem megtagadni; ez ideig soha nem kértem tőled semmit. Szomorú azon nő sorsa, kinek valami kegyet kell férjétől kikoldulnia, soha nem hittem, hogy ez valaha reám bekövetkezzék. Íme ezt teszem most, esdeklem előtted, ajándékozd nekem ez ember életét. Kemény sokáig fontolgatva mintegy önmagával küzdve nézett szép nejére, mialatt márvány kemény vonásai lágyulni kezdettek, mint bére fagya, a tavaszi nap meleg sugarainak csókjaira. — Vedd pecsét gyűrűmet, szólt végre nejéhez, s tégy mint jónak látod, de siess, nehogy elkéssél. VI. Változtak az idők, változtak az emberek. Akkoriban szinte megszokott dolog volt már, hogy minden évben más más egyént lásson a világ Erdély trónján. Kit ma kedveltek, holnap már megunták, kit ma szerettek, holnap már gyűlölték, kit ma megkoronáztak, holnap már hajlandók lettek volna megfeszíteni. Mindig akadt elégületlen, ki a politikai zavarokban szeretett halászni, fanaticus, ki azt hitte, hogy ő van hivatva a haza sorsát jobbra fordítani, nagyravágyó önző, ki azt remélte, hogy más uralkodó kegye talán magasabb polcra emeli, kincsszomjas, ki a közhaza nyomorából akarta kiürült pénztárát megtölteni, gyűlölködő, ki igy óhajtott ellenségein boszul állani, egyének, kiknek hitvány életükön kivül semmi más elveszteni valójok nem volt, s kik mindent csak nyerhettek. Mit gondolnak az ilyenek a hazával, nekik minden darab föld, mely táplálékot ad, hazájok, minden éghajlat alatt, hol jó dolguk van, otthon érzik magokat. Elismerjük, hogy Erdélynek sok hű fia volt, ki hazájáért s a közjóért életét is örömest áldozá fel, előttünk lebegnek a történelem tükrében, a múltak nagy, dicső szellemalakjai, de valamint az ég boltozata nincs felleg nélkül, valamint a nap fényképén is vannak homályfoltok, föltűnnek előttem azoknak árnyai is, kik annyi vészt és vihart idéztek szegény testvérhazám egére! . . . Ali basa részint a Kemény uralkodásával elégületlenek kérelmeire hallgatva, részint a török főuraságot veszélyeztetve látva, az előbb említett fejedelem kormánya alatt, Tömösvárról nagy hadsereggel indult Erdély felé, minek következtében a fejedelem személye biztonsága tekintetéből kénytelen volt Kolozsvárról annyival is inkább elvonulni, mivel maga a császári hadak vezére Montecuculi tábornok, ki kemény sógora, Veselényi nádor befolyása következtében némi sereggel Erdélybe küldetett, maga sem akart a feles számú ellenséggel megütközni, s elégnek tartotta biztosításul Kolozsvárt német őrséggel megerősiteni. Forgandó a szerencse! Kit ma fölemelt, fölmagasztalt, holnap meglehet, hogy letaszít és eltipor. A fejedelem a Kolozsvárban oltalmul hagyott német őrség mellé vitéz Ebeni István uramat is ott hagyván ezer lovas katonával, maga Zsibó felé kivonult a zaklatott hazából, seregével az egész hideg őszön át Erdőszáda tájékán a Szamos mellett, és Kővár környékén táborozván. Hideg, zivataros őszi napok voltak. Az eső csaknem megszűnés nélkül folytonosan szakadt, maró hideg szél zúgott át hegyeken, völgyeken, s a fejedelem vékony szövet sátorában, melyről mindenütt kövér csöppek hullottak alá, s melyen minden irányban keresztül fújt a vihar, ült egyik bizalmas emberével. A társalgás azonban nem valami nagyon kedvderitő lehetett közöttük, mert a fejedelem arcvonásai több rászalást, elégületlenséget, kárhoztatást, mint helyeslést, megelégedést tolmácsoltak. — Hanyagok, gyávák voltak kegyelmetek, szándékosamé ? azt nem tudom, de azt tudom, hogy a világ engem fog érette kárhoztatni elitélni. — Higyye meg nagyságod, mentegetőzék a férfiú, mindent elkövettünk Váradi János urammal, hogy megmentsük életét, de mit sem tehettünk a túlnyomó számú dühös nép ellen, mely elkeseredve a török ellen, ki, mint hivé, Barcsay uram kiszabadítására jött, ismét szegény fejünkre ily módon szerzett magának a múltak sérelmeiért is elégtételt. A nép uram fejedelem mindenható. — Ne beszéljetek nekem mindig a népről, ne takarózzatok mindig ezzel, szakitá félbe Kemény a beszélet, századok óta szokás Erdélyben minden bűnt a nép nevében követni el, vagy legalább az elkövettet ezzel fedezni; a nép jó, nyugalom szerető s a múltak bántalmait örömest feledő, nem haszúálló, egyesek itt az okai mindennek, hanem elégtételt veszek az ártatlanul kiontott vérért. E szavainál széttárult a sátor szövetajtaja s neje lépett be rajta, úti köntösben, fáradtan, de mind a mellett is izgatott lelki állapottal. Ruháiról, fürtéiről csurgott a viz, mig szemeiben a szokatlan tűz égett. — Annám! kiálta Kemény,midőn ama előbbi férfiú eltávozott, — kedves egyetlen Annám, drága feleségem, szólt tovább édes meglepetés hangján, örömmel tárva karjait az érkezett elé, mily gyöngéd figyelem ez tőled azon férfiú iránt, kit oly sokan elhagytak. Lónyai Anna visszavonult férje ölelő karjai elől. — Nem hiszem, szóla meglehetős hidegen, hogy jelenlétem sok örömet okozhasson kegyelmednek, mert.... — Anna! szakitá félbe öt kemény szelíd szemrehányással. Azelőtt mindig a bizalom szeretet hangján szólottak egymáshoz, most, úgy látszott, megszakadt, elpattant a szíveiket összekötő lánc. — úgy hallom, folytatá a nő félbeszakított szavait, hogy Barcsay Ákos kivégeztetett. —• E pillanatban értesülök magam is a szerencsétlenség felől. — Igen jól adja kegyelmed az ártatlant, s valószínű , hogy szavait sokan el is fogják hinni, de én nem vagyok oly könnyen félrevezethető. — S mióta vesztettem el nem előtt szavaim hitelét. — Kemény ! szólt Lónyai Anna szilárd hangon, tudod mily soká s mily forróan szerettük egymást, nem akarom a múltakat fölemlegetni, lehet hogy szemrehányás gyanánt hangzanának azok, hanem azon régi kedves napok emlékére kérlek, esdeklem, ne titkolózzál előttem, mond ki a valót: a hir azt mondja, hogy te végeztetted ki Barcsayt ? — A hir hazudik. — Féltetted tőle fejedelmi székedet! — Oly gyenge ellenség irányában gyávaság lett volna tőlem, ha ezt tettem volna. — Küldötteid által, kik előre mentek, föllázitottad a népet ellene! — Aljas rágalom! — Várady uramnak titokban meghagytad, hogy ne sokat törődjék foglyaival, bár mi történjék is velök, bizza őket sorsukra. — Egyetlen betű sem igaz mindezekből, hisz ily eljárás orgyilkoshoz illenék, nem szabad nemzet fejedelméhez, ki bűnös alattvalóit, a törvény szigorával is sújthatja, nem az orgyilok becstelenítő fegyverével. — Mikép történhetett tehát még is? — Várady uram ellenparancsodhoz híven Kővár felé szállittatá a görgényi foglyokat. A rész hir szárnyon jár, mondja a példabeszéd. A nép meghallván, hogy Barcsay uramat kisérik, azon Barcsayt, ki a múlt időkben annyi adót zsarolt ki a néptől, csak hogy a török basák kegyét maga iránt folytonosan föntarthassa, azon Barcsayt, kiért most is nyakára jött, kiért most is vagyonát prédálja, testvérét gyilkolja, azon Barcsayt, ki egyedül oka az ország minden szerencsétlenségének, elkeseredve föltámadt ellene, s Várady uramat a melléje adott őrséggel együtt szétkergetvén, boszut vett a múltak és jelen sérelmeiért, s biztosította magát, legalább hite szerint, a jövőre. — Valót mondasz-e nekem ? kérdő a nő, mig szemeiből kilátszott, hogy férjének minden szavát oly örömest elhivé. — Az örök Isten tanúbizonyságom, hogy még a gondolatot is megbántam, mely egykor bennem föltámadt, hogy őt, törvényeink ellenére büntessem. — Úgy örömmel zárlak kebelemre, mert akkor te ismét az én Jánosom, az én egyetlen drága szeretett férjem vagy, szólt Lónyai Anna karjait tárva föl férje ölelésére. (Folyt, köv.)