Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)
1864-09-27 / 220. szám
220-ik Kedden, sept. 27- Kiado-hivatal: Pest, baratok tere7. sz. Első évfolyam 1864 ______ // / _____ _____ - | FŐVÁROSI LAPOK ~:Kr megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr. , okát kivéve mindennap. ko- _ bélyegdíj minden igenkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatáskor . . .30 kv Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ cimli. irodalmi napilapra. A folyó félév eleje, mely annyi lapvállalatot meg- rengetett, reánk nézve kedvezőleg nyílt meg. Lapunkat, mely a legterjedelmesebb s leg-többször megjelenő irodalmi lap, a közönség folytonos részvéttel kiséri, s mi e részvétnek megfelelni iparkodunk. A közönség látja, hogy mi egész tömegdolgozatot adtunk, folyvást a legismertebb íróktól, hogy a költői rész mellett mindennap közlünk egy vagy két ismeretterjesztő cikket, hogy a tárcai rovat egy lapban sem változatosabb, mint nálunk, s újdonságaink száma naponkint 70—80-ra megy, s hogy irányunk becsületes, hangunk higgadt s rovatainkban minden szépnek, jónak szeretete nyilatkozik. Kérjük a közönséget, hogy részvétével jövőre is támogasson bennünket; mi e részvétel legkevésbé zsákmányoljuk ki, s mig lapunknál három négy iró állandó foglalkozást nyer, másfelől is mondhatjuk, hogy írói díjazásokra folyvást jelentékeny öszveget fordítunk s az irói munkálkodást ezáltal is lehetőleg iparkodunk elősegíteni. Pest, September 15. 1864. Tulajdonos és felelős szerkesztő: Tóth Kálmán. Főmunkatárs: Vadnai Károly. A „Fővárosi lapok“ ezután is egy napilaphoz képest szép kiállításban fog megjelenni s minden nap pontosan szétküldetni. Tekintettel a női közönségre, intézkedtem, hogy a nagy saison divatkép (7—8 alakkal) ezután mindig színezve jelenjen meg a lap mellett, mindig a megnyíló saisonok előtt. Előfizetési dij októbertől december végéig: 4 ft. helyben úgy, mint vidékre. A gyűjtők 8 p. után egy t. példányban részesülnek. Emich Gusztáv, akad. nyomdász, s a „Fővárosi Lapok“ kiadója. A KORONA. Történeti elbeszélés. Vértesi Arnoldtól. (Vége.) Bálint levette a kendőt a pecséttel, melyet a várnagy reá nyomott, kinyitotta az ajtót és bement szolgájával. Helena künn maradt s remegve és aggódva őrt állott. Hallotta belölről a hangos zajt, a mint a lakatokat lereszelték s az ajtókat feltörték. Mindent jól hallott. Jéghideg borzadással futott át fején a gondolat, ha a kalapálást és reszelést a várőrök közül valaki meghallaná?! Nem kétkedhetett róla, hogy irtózatos dühhel vagdalnák darabokra őt és társait. Letérdelt s buzgón imádkozott a boldogságos szűzhöz, hogy nyújtsa nekik segélyét e veszedelmes vállalatban. De az erős lelkű asszony jobban remegett lelkének üdvösségéért, mint életéért, s kérte Istent, hogy ha az, amiben most fárad, Isten ellen való dolog volna, úgy, hogy a miatt kárhozatra jut, vagy abból az országra nagy szerencsétlenség háramlik, Isten legyen kegyelmes lelkének, s hagyja őt itt mindjárt helyben meghalni. Amint igy imádkozott, egyszerre csak nagy zaj és zörgés üti meg füleit mintha páncélok, fegyverek csörrenését hallaná a kápolna felöli ajtón. Remegve fölállt s Bálinthoz akart sietni, hogy hagyjanak föl a munkával. De előbb mégis visszaordult s az ajtóhoz ment, hogy hallgatózzék. Mikor oda ért, nem hallott többé semmit; a zaj megszűnt. A kápolnában csendes volt minden, a köböl faragott szentek az oltár fölött, s a királyi halottak koporsóikban csendesen nyugodtak. Valami kisértet lehetett, gondola Helena és ismét imádkozáshoz látott, és fogadást tett, hogy búcsút fog járni mezítláb a boldog asszony templomá-hoz Mária-Cellbe s mindaddig, míg fogadását nem teljesíti, szombat éjjel nem fog ágyban aludni. Ekkor ismét úgy tetszik neki, hogy nagy zörejt hall és páncélok csörgését, de most az ellenkező oldalról, a másik ajtón, a merről a bejárás volt az aszszonyok szobájéba. — Szent isten ! — szólt összerázkódva, — ez nem kisértet. Jól hallottam. S mig én itt álltam a kápolna ajtajában, körülmentek s most a másik oldalon jönnek be. El vagyunk árulva, el vagyunk veszve! Hideg veritékcseppek gyöngyöztek le homlokáról s a rémület majd mint jéghideg borzadás, majd mint égető tűz futott végig testén. Lábai roskadoztak s a lélek egész erejére volt szüksége, hogy bátorságát megtartsa. Lélekzetét visszafojtva hallgatott, vájjon nem csalódtak-e fülei ? Talán csak képzelődött ? A zörejt folyvást hallotta, ott páncélos, fegyveres férfiak közelgetnek. Ez irtózatos pillanatban elszántan előre jött. Talán mégis csalódott ? Fölizgatott képzelődése rémíti csak ? Vagy a sátán ijesztgeti, ki szeretné meghiúsítni a dolgot, hogy a szent korona Zsigmond császár leányának kezébe ne jusson, mivelhogy a nemes császár mindenkor buzgó ellensége volt a sátánnak és a cseh eretnekeknek? Helena hallgatózott, nem hall-e a palotahölgyek alvó kamráiban valami zajt. Talán itt ébren vannak s a lárma innen jött? Nem hallott semmit. Aludtak mind csendesen. Lassan lejött a kis lépcsőn, a hölgyek kamráján át, az ajtóig, hol a közönséges bejárás volt az asszony szobába. Nem hallott semmit. A néma éjben nem hallatszott semmi hang, semmi zaj. Hálát adott istenének, és visszatért előbbi helyére. Még egyszer hallgatózott. Semmi más hangot nem hallott, csak a kamrából, hol a koronával bajlódtak, a reszelek súrolását s a zörejt, amint a lakatokat fölfeszítették. Helena kínos várakozásban s reszkető figyelemmel állt őrt. Azok ott bent munkásokkal még mindig nem voltak készen. Az éj lassú, ólom szárnyakon haladt, minden perc órának látszott, minden óra a végtelenségnek. Azok ott bent mégsem voltak készen munkájokkal. Helena remegett, hogy a hajnal itt éri őket, mielőtt munkájukat elvégeznék. Úgy látszék neki, mintha a sötétség oszlani kezdene. Aggódva körülnézett, nem látja-e már a hajnal fölkelését? Az éj még sötét volt, a hajnal távol. A percek ismét múltak gyötrelmes várakozásban. A sürü sötét és kezdett halványodni, a szürkület foglalta el a fekete éj helyét. Helena lázas remegéssel lépett a kamrába, hol a koronával bajlódtak ; látni akarta, mit csináltak és mennyire haladtak ? Amint belépett, Bálint épen jött kifelé. — Örülj, szólt halkan és komoran; megtörtént. Szolgája, kezében hozta a koronát. A lakatokat szerencsésen lereszelték és feltörték, csak a koronát rejtő ládának lakatjai voltak oly erősek, hogy nem bírták lereszelni s kiégették a deszkát, és csak úgy voltak képesek feltörni s kivenni a koronát. Az ajtókat most ismét bezárták, a magukkal hozott uj lakatokat fölrakták az előbbiek helyére s a királyné pecsétjével lepecsételték. A külső ajtóra föltették a várnagy pecsétes vászon kendőjét is, épen úgy, mint volt. Semmi nyoma nem maradt az éjjeli feltörésnek, csak a füst, mely a korona ládájának kiégetéséből támadt s mely az egész boltozatban elterült. Reggel, az asszonynép a mint fölébredt, látta a nagy füstöt, de okát senki nem gyanította. A szent koronát ezalatt a hajnal első sugáránál Bálint és legénye a kápolnán keresztül kivitték s egy veres bársony vánkosba a tolla közé bevarrták. Már reggel jön egészen. Mindenki fölkelt s az asszonyság útra készült. Bálint parancsolta szolgájának, hogy a veres bársony vánkost tegye a szánba, melyben ő ült Kottanner Helénával. A legény vállára vetette a vánkost s egy tehénbőrt reá, melynek hosszú farka lelógott utánna. A várőrök, Dara László katonái jót nevettek rajta és senkinek esze ágában sem volt, hogy a tehénkör alatt mit visz ki a vár kapuján. Amint leértek a várból az alsó városba, a piacon megállapodtak s enni akartak, mert Komárom messze van, s még az nap estére Komáromban kellett lenniük. Más enni valót nem találtak a piacon, csak besózott halat, abból ettek egy keveset. Helena lázasan sürgette a kocsisokat: — Tovább, tovább! Gyorsabban! És gyakran visszanézett a vár felé, nem jönnek-e üldözésükre ? Bálint vitéz egész után komor, mély hallgatásba sülyedt, süvegét szemére vonta s kezeit ökölbe szorítva fektette kardjának széles markolatára. A várban senki sem gyanitotta, mi történt ez éjjel. De Helena még mindig aggódva nézett vissza, nem jön-e senki utánuk ? Lassan lassan elveszett a vár a távol homályában. Helena felsóhajtott s az égre nézett. És fogadást tön, hogy a visegrádi vár kápolnája számára egy ékes oltárteritőt s misemondó ruhát fog ajándékozni. Aztán lázasan kiáltott újra a kocsisokra: — Gyorsabban! gyorsabban! Késő este értek Komáromba. Útközben még egy helyütt forgottak veszedelemben, midőn a Duna jegén átmentek. A jég kocsijaik alatt beszakadt, a megrémült nők iszonyatos sikoltozást csaptak. — Ha gonosz cselekedetet tettünk volna az isten színe előtt? gondolá Helena. Ha az ég büntetése volna, hogy most itt veszszünk mindnyájan a koronával együtt a hullámok alatt! ? S pillanatnyi tépelődés után nyugodtan mondá magában : — Kötelességemet teljesítettem : engedelmeskedtem királynémnak. Azonban a rémülésen kívül semmi más baj nem esett. Szerencsésen átjutottak a túlsó partra. — Midőn megérkeztek a komáromi várba, Kottanner Helena, ragyogó arccal rohant a királyné szobájába. A királynét ágyban fekve találta. — Isten kezünkbe adta a szent koronát, szólt Helena lelkesülten. — És ma este megszületett Magyarország királya, ki a koronát viselni fogja! szólt lázas örömmel Erzsébet. VII. A hit alattvaló öröme rövid volt; Hildegardra kellett gondolnia, kit szivtelen eladtak a királyi ház javáért. Szomorúan ölelte meg kis testvérét, s fájdalmas szívvel nézett ki a vár udvarára, hol nagy vigaszsággal, fáklyák világánál s trombiták harsogása közt hirdettette ki Cilley Ulrik gróf, hogy királya született ez országnak. A bortól részeg zsoldossereg tombolt örömében. "