Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-09 / 231. szám

CORA­LIE A VIDÉKI SZÍNÉSZNŐ. — Beszély. —­­Egy angol színész naplójából.) (Folytatás.) Ezután reszkető kezekkel a csomagot fölnyitá. Egy elhervadt rózsa hullott ki belőle, melynek leve­lei, az asztalra esvén, porrá törtek. Lionel egy pilla­natig rátekintett, azután igy szólt: — Az első adomány, melyet tőlem elfogadott! — Elhervadt, elhervadt, elhervadt! Azután egy hajból font zsinóron óra tűnt elő. — Órám, — szólt, — melyet Coralie asztalán hagytam, midőn Londonba menék, hogy soha többé ne lássam őt. E zsinór hajából van! — A zsinórt megcsókolá, azután ismét sírni kezdett. Végül egy gyűrű hullott ki —egy gyémántokba foglalt opal. — Ez, — mondá, — az egyetlen ajándék, me­lyett tőlem elfogadott, a jegygyűrű, a hűség záloga helyet, a­mit soha sem viselhete. Óh isten! — kiáltá, — megörülök ! — és ezzel fölugrott, haját tépte, és görcsösen zokogott. — Kérem, nyugtassa meg magát. — mondom, őt megszelídíteni igyekezvén; — mégis vigasztalód­nia kell önnek, a tudatban, hogy Coralie utósó gon­dolata is ön vala. — N­yugalom! vigasz! — kiáltá. — Ezeket csak a halálban találhatom meg ... a dicsteljes ha­lálban, melyet keresni fogok, és bizonynyal meg is találandok. Nem én vagyok-e, a legnyomorultabb em­ber, a­ki csak valaha lélegzett? Nem gyilkolom-e meg a legédesb, legártatlanabb lényt? „Hallja ön, uram, — folytatás — ön férfiú, kül­önben Coralie e dolgot nem bízta volna önre. Ön­nel közölni akarom,azt,mit eddig egyetlen lénynek sem fedeztem föl, bár a titok széttépte keblemet, mint egy bezárt ragadozó állat, mely bensőmből ki akará ma­gát rágni. Meg fogok könnyebbülni, ha tőle szabadu­lok . Coralie emlékét fogom igazolni, megtudni en­gedvén önnek, hogy nem ő volt az oka, a­miért ér­téktelen nevemet nem viselheté. Végre, egy kis eny­hülést nyújtana nekem, ha önnek elmondom, hogy miért hagyom el, et oly pimasz módon, és mily titok volt, mely engem elvakított, őrültté tett, és hazámból és szerelmem tárgyától elűzött? Akar ön engem­­ meghallgatni ? — A legnagyobb figyelemmel, — viszonzom. „Engedje először elmondanom, — kezdő Ran­som, — hogy azon pillanattól, midőn Londonban az iszonyú csapás ért, azon időig, midőn a hajó velem az atlanti Óceánba kisietett, nem voltam képes nyu­godt gondolatra jönni, nem voltam képes az elvadult vért lecsillapítani, mely szünetlenül forrva, szívem­ből fejembe ömlött, nem voltam képes, még csak egy pillanatra se menekülni, a gonosz ellenségtől, mely engem mindinkább , mindjobban korbácsolt. Egy napon, a hajón fölébredtem lázas álmomból, teljes öntudatával mindannak, a­mit szenvedek, a­mit vesztettem. Fájdalmam határtalan volt. Hajamat tép­tem, és ájult dühömben, mint egy őrült meggörnyed­tem, szerencsétlen hirtelen elhatározásom miatt. — Örömmel odaadtam volna életemnek egész hátralévő napjait öt percért, az ő közelében, öt percért az ő lá­bainál, hogy térdre borulva, bocsánatot kérhettem volna. De lehetetlen volt. Úszó börtönömben tova siettem tőle. Körültem csak szél és víz, menekvés sehol, remény sehol, Coralie sehol! Kétségbeesésem­ben félig felöltözve, a fedélzetre sietek, és a vízbe akartam ugrani, mintha a hullámok lábaihoz vittek volna, azonban erős kezek megragadtak, levittek és az ágyba kényszeritettek. Ennek eredménye három heti láz jön. — Az első körülményt, melyre ez idő óta em­lékszem, e szavak képezék „a révkalauz már a fe­­délzeten van,“ — fejemet elfordítom, és szólni akar­tam, de a rendszerezetlen hangok elhaltak ajkimo. Azután egy női hang folytatá: „Önnek egészen nyu­­godtnak kell lennie. Ön már jobban van, de beszélnie még nem szabad. Igya meg ezt és tegyen kisérletet elaludni.“ Szájamba valami folyadékot öntött, mit gépszerűleg lenyeltem, és a­mi kevés perc múlva is­mét levitt a feledékenység tengerébe. — Midőn az uj-yorki kikötőt elértük, az orvos, még igen betegnek nyilvánított, arra nézve, hogy azonnal a partra vitethessem, és még három napig a hajón kelle maradnom, míg végre ágyammal együtt bátorkodtak a partra kitenni. Egy hét múlva már képes voltam felülni. Visszatérő erőmet legelőször arra használom, hogy Coralienak írtam, és esdve kér­j­­em, feledje a történteket, és csak mint gonosz álmot tekintse, bocsásson meg nekem és az isten irgalmáért jöjjön hozzám, miután még igen beteg vagyok a visz­­szautazásra, különben levelem helyett magam men­nék. E kevés sort csak lassan és bizonytalanul vol­tam képes megirni, azután egy bankjegyet hozzá csatolván, bepecsételtem és címezem, és székembe ájultan visszaestem. Több nap múlt, mielőtt ez iz­gatottságomból felüdülhettem volna, és rémületemre észrevevem, hogy levelem nem küldetett el. Azonnal a postára küldöm, hogy az első hajóval tovább szál­líttathassák, és a hosszas időt, míg válasz érkezhetett, beteges türelmetlenséggel éltem át. Végre egy levél jött ... de nem tőle — a cím Henderson kézirata volt, a levélből megtudom, hogy Coralie meghalt. — Ekkor újból elvesztem eszméletemet, és két hóig az őrültek házába kellett, hogy vigyenek. Azon­ban mindenütt becsületes emberekkel volt dolgom, mert midőn végre fölgyógyultam, a britt konzul, ha­jóskapitányom megbízásából, betegségem minden költségének levonásával 500 font sterlinget kézbesí­tett nekem. Miután e pénzt biztosan elhelyezem, azon­nal nyűgat felé mentem, és ott egy darabig mint va­dász éltem, vagy egyedül az úttalan erdőségekben bolyongva, vagy pedig nyers és vad cimborák társa­ságában, kikkel, a mennyire tehetségemben állt, mi­nél kevesebbet érintkeztem. — De az istenért, mi lehetett az ok, mely miatt ön Coraliet elhagyá ? — kérdeztem. —­ Mindjárt meg fogja tudni, — viszonzá. — Engedje, hogy egy pillanatig gondolataimat ren­dezzem. Kezeit nehány pillanatig szemei elé tartva foly­tatá:­­— Mihelyest Coralie szerelmében, a melyet ki­tartásom által nyerhettem meg, megbizonyosodom, sürgettem őt, hogy nemmé legyen. Sajátságos módon azonban a társalgást e tárgyról mindannyiszor másra vitte át, és megzavarodva, kellemetlenül látszott érin­tetni, midőn arra ismét visszatértem. Egy napon szemrehányásokat tevek neki, hogy szerelmemmel csak tréfát űz, és kértem, hogy ha oly őszintén gon­dolkozik, mint én, határozza meg a napot, a­melyen enyémmé akar lenni. (Folyt, köv.) Még egy séta — Okt. 2. — Talán már untatom is olvasóimat a sok „sétá­­lással.“ — De bocsánat! én a sétát kimondhatlanul szeretem, mert, amint magam írtam már meg e la­pokban („A házi és társadalmi élet Rómában“) „a tevékeny lélek is örömest keres pihenést, s szinte fel­üdül, ha szerepét, a működést, egy időre a testnek adhatja át. Séta közben a lélek minden erőszak nél­kül, mintegy magára hagyatva tévelyeg a tárgyakon, melyeket a véletlen eléje hoz. Az ilyen foglalkozás kevésbe kerül; édes annak, a­ki a természetet élvez­ni tudja, s csak az előtt nem bir érdekkel, a ki mind­azt megveti, a mi természetes, a­mi egyszerű.“ Egy szép őszi reggel — mi mai nap ritkaság, — gyalog indultam ki a gyönyörű Tárnokvölgyébe, melyről múlt alkalommal olvasóimnak némely törté­neti mozzanatot mondtam el. A­mint a Gellérthegyet elhagyjuk,alacsony hegy­enyészeten álló csinos német falu felé vezet az út, melyet Promontoriumnak neveztek el, valószínűleg még a rómaiak, mert a Vértes hegység itt a Dunáig nyúló hegy fokán áll. Átellenben Sorokság (és nem Soroksár) táján római erőd volt, mely a hősök roha­mával igenis, de az idő lassú harcával dacolni nem tudott. Innen nem messze Promontoriumtól ,állt a múltkor említett Potentiana, melynek sáncai Érden, Százhalmon, Ercsin, Adonyon, keresztül, talán egész Rác-Almásig húzódnak. E művek elpusztulnak, de a nép emlegeti még a római sáncokat. Ó-Budánál na­­gyobbszerü kettős várda állott, melynek csillagai viz­­vezető művek által voltak kapcsolatban, ha tudo­mányi észleleteim nem csalnak, ezzel szemközt K. Megyer környékén is állott valamely erőd, de mely­nek romjairól nem tudok. E várakat azonban csak azért soroltam elő, hogy bebizonyítsam, miszerint a környék, melyről írok, már a rómaiak idejében roppant fontossággal bírt, miután ők — kik inkább a nyílt csatának, mint a várharcnak voltak barátai — ezen aránylag nem nagy tért ily nagyszerű erődítésekkel látták el. Hogy később bevándorlott őseink szintén e vi­déket tartották az országban legfontosabbnak, tanú­sítja, hogy Árpád is ezt tette új hazája középpont­j­­ává, hogy ő is itt lakott leginkább, s ugyanitt Ó­­Buda felett temettette el magát. De ránk nézve évszázadok tették drágává ősz Buda környékét, melyet őseink vére át meg át ázta­tott, s hol minden hant, minden gyepecske egy-egy magyar hősnek portetemét fedi : „Hantra dől a pásztor, fütyörészve legelteti nyáját, És nem tudja kinek hős pora nyugszik alant.“ * Ki fogná azután tőlem rész néven venni, ha én, kit az Isten csakúgy magyarnak teremtett, mint tite­ket nyájas olvasóim — ha én mondom, — legna­gyobb élvezetemnek tartom, valahányszor ősz Buda ormain s alattuk a síkokon andaloghatok. Ilyenkor mindent otthon hagyok, — csak kép­­zelmemet hozom magammal, úgy mint a gourmand, ki, ha valami jó falathoz ér, még a szemét is behuny­ja, csak hogy minden élvezet egy érzékének jusson. Legfölebb egy pár igénytelen szivarkát viszek zsebemben e magános sétáimon, melyeknek malóka füstgomolyaiban mintegy megtestesítem a múlandó­ságnak körülem lebegő árnyait. Most elfojthatlan vágy vonzott a völgybe, hol At­tila teteme nyugszik. Kő nem mutatja helyét, s a vég­zet az utókornak nem engedte meg, hogy ez emlék­­dus nyughelyét kijelölhetné. Keresték nálamnál fel­­mérhetlenül kitűnőbbek, kerestem már egy ízben ma­gam is, de az eredménynek még csak árnya sem lett jutalmunk. Annyit tudunk ma, mint tudtak króniká­saink ezelőtt pár száz évvel. Attila sírja a Tárnokvölgye , s ha majd évszázadok múlva a hálás utókor egy másik feled­­hetlen őst fog keresni, ki nem szerzett dicsőséget a magyar fegyvernek, hanem kifejezést a magyar szív legmélyebb érzelmeinek, hangot a néma alaknak, s ret­tegés helyet becsülést és szeretetet a magyar nemzet iránt — ennek sirja Segesvári völgy. Ők is majd annyit tudnak, mennyit őseink tud­tak azelőtt pár száz évvel. Ez alkalommal kirándulásom inkább puszta sé­ta, sem mint tudományos célú ut volt. A kis Promon­­toriumot elhagyva, a tétényi dús szőlőhegyeknek foly­tattam sétámat, hol csodálva tapasztalom, hogy a sző­lő míg az egyik tövön még majdnem éretlen, a másikon már úgy össze van úszva, mint a Hegyalján szüret­kor. E sajátságos jelenség arra mutat, hogy az idén ott a bor, ha tán kevés, de mindenesetre kitűnő mi­nőségű lesz. Tárnok és Tordas között találtam ezelőtt pár év­vel egy halmot, mely sokban hasonlít a Csurgó körül talált hun sírhalmokhoz. Gondolhatja az ol­vasó, minő sejtelmesen dobogó szívvel léptem akkor e halomra. Megléptem körülékét — 75 lépést tett; — megmértem legnagyobb magasságát: ez le­a öl­­nyi volt, s midőn azután további kutatás végett a fa­luba mentem volna, ott tudtam csak meg, hogy sej­telmemben mennyire csalódtam, hogy e domb régi ugyan, de nem sirhalom. Most ismét erre menvén, az erdő szélén jámbor pásztor embert pillantottam meg, ki könyvvel kezé­ben heverészett. — „Dicsértessék a Jézus“ szólított meg, mikor közelébe érkeztem. — „Mindörökké! — válaszoltam. Mit olvasgat kend? kérdem tovább. — Azt hittem valami „Ferenc istóriája“ lesz , de mennyire bámultam, midőn a könyvet átvevén, Bálla „Világtörténetét“ ismertem fel benne. — Ezen ember érdekelni kezdett, s alig pár szó után már láttam, hogy egyikével azon természetes, józan eszű paraszt embereknek van dolgom, kik tehetségeiket ismervén, magukat, a mennyire körülményeik engedik, ki szok­ták mivelni, s kik — bármit mondjanak is részaka­­róink, hazánkban igen gyakoriak. Bántott a kíváncsiság; nagyon szerettem volna látni,valjon mennyire terjednek ezen ember ismeretei, s hogyan fogja fel azt, a­mit tanul. Kérdéseket intéztem tehát hozzá, melyekre ő körülbelül a következő szavakban adta elő a „hét bölcs“ történetét (az efféle embereknek ez igen ked­ves thémájuk, már maga a 7. szám is varázserőt gya­korol rájuk.) „Volt hajdanában egy igen hires nép , ott lak­tak valahol a két *) Dunán túl arra le a tétényi torony irányában. Ez pedig igen bölcs nép volt, a papjai mind versben prédikáltak, sőt még az istóriáját is versben irta meg egy vakember. Történt pe­­ r A Csepel szigete lévén itt e vidék lakói a Duna két ágát két Dunának nevezik. — 958 —

Next