Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-09 / 231. szám
CORALIE A VIDÉKI SZÍNÉSZNŐ. — Beszély. —Egy angol színész naplójából.) (Folytatás.) Ezután reszkető kezekkel a csomagot fölnyitá. Egy elhervadt rózsa hullott ki belőle, melynek levelei, az asztalra esvén, porrá törtek. Lionel egy pillanatig rátekintett, azután igy szólt: — Az első adomány, melyet tőlem elfogadott! — Elhervadt, elhervadt, elhervadt! Azután egy hajból font zsinóron óra tűnt elő. — Órám, — szólt, — melyet Coralie asztalán hagytam, midőn Londonba menék, hogy soha többé ne lássam őt. E zsinór hajából van! — A zsinórt megcsókolá, azután ismét sírni kezdett. Végül egy gyűrű hullott ki —egy gyémántokba foglalt opal. — Ez, — mondá, — az egyetlen ajándék, melyett tőlem elfogadott, a jegygyűrű, a hűség záloga helyet, amit soha sem viselhete. Óh isten! — kiáltá, — megörülök ! — és ezzel fölugrott, haját tépte, és görcsösen zokogott. — Kérem, nyugtassa meg magát. — mondom, őt megszelídíteni igyekezvén; — mégis vigasztalódnia kell önnek, a tudatban, hogy Coralie utósó gondolata is ön vala. — Nyugalom! vigasz! — kiáltá. — Ezeket csak a halálban találhatom meg ... a dicsteljes halálban, melyet keresni fogok, és bizonynyal meg is találandok. Nem én vagyok-e, a legnyomorultabb ember, aki csak valaha lélegzett? Nem gyilkolom-e meg a legédesb, legártatlanabb lényt? „Hallja ön, uram, — folytatás — ön férfiú, különben Coralie e dolgot nem bízta volna önre. Önnel közölni akarom,azt,mit eddig egyetlen lénynek sem fedeztem föl, bár a titok széttépte keblemet, mint egy bezárt ragadozó állat, mely bensőmből ki akará magát rágni. Meg fogok könnyebbülni, ha tőle szabadulok . Coralie emlékét fogom igazolni, megtudni engedvén önnek, hogy nem ő volt az oka, amiért értéktelen nevemet nem viselheté. Végre, egy kis enyhülést nyújtana nekem, ha önnek elmondom, hogy miért hagyom el, et oly pimasz módon, és mily titok volt, mely engem elvakított, őrültté tett, és hazámból és szerelmem tárgyától elűzött? Akar ön engem meghallgatni ? — A legnagyobb figyelemmel, — viszonzom. „Engedje először elmondanom, — kezdő Ransom, — hogy azon pillanattól, midőn Londonban az iszonyú csapás ért, azon időig, midőn a hajó velem az atlanti Óceánba kisietett, nem voltam képes nyugodt gondolatra jönni, nem voltam képes az elvadult vért lecsillapítani, mely szünetlenül forrva, szívemből fejembe ömlött, nem voltam képes, még csak egy pillanatra se menekülni, a gonosz ellenségtől, mely engem mindinkább , mindjobban korbácsolt. Egy napon, a hajón fölébredtem lázas álmomból, teljes öntudatával mindannak, amit szenvedek, amit vesztettem. Fájdalmam határtalan volt. Hajamat téptem, és ájult dühömben, mint egy őrült meggörnyedtem, szerencsétlen hirtelen elhatározásom miatt. — Örömmel odaadtam volna életemnek egész hátralévő napjait öt percért, az ő közelében, öt percért az ő lábainál, hogy térdre borulva, bocsánatot kérhettem volna. De lehetetlen volt. Úszó börtönömben tova siettem tőle. Körültem csak szél és víz, menekvés sehol, remény sehol, Coralie sehol! Kétségbeesésemben félig felöltözve, a fedélzetre sietek, és a vízbe akartam ugrani, mintha a hullámok lábaihoz vittek volna, azonban erős kezek megragadtak, levittek és az ágyba kényszeritettek. Ennek eredménye három heti láz jön. — Az első körülményt, melyre ez idő óta emlékszem, e szavak képezék „a révkalauz már a fedélzeten van,“ — fejemet elfordítom, és szólni akartam, de a rendszerezetlen hangok elhaltak ajkimo. Azután egy női hang folytatá: „Önnek egészen nyugodtnak kell lennie. Ön már jobban van, de beszélnie még nem szabad. Igya meg ezt és tegyen kisérletet elaludni.“ Szájamba valami folyadékot öntött, mit gépszerűleg lenyeltem, és ami kevés perc múlva ismét levitt a feledékenység tengerébe. — Midőn az uj-yorki kikötőt elértük, az orvos, még igen betegnek nyilvánított, arra nézve, hogy azonnal a partra vitethessem, és még három napig a hajón kelle maradnom, míg végre ágyammal együtt bátorkodtak a partra kitenni. Egy hét múlva már képes voltam felülni. Visszatérő erőmet legelőször arra használom, hogy Coralienak írtam, és esdve kérjem, feledje a történteket, és csak mint gonosz álmot tekintse, bocsásson meg nekem és az isten irgalmáért jöjjön hozzám, miután még igen beteg vagyok a viszszautazásra, különben levelem helyett magam mennék. E kevés sort csak lassan és bizonytalanul voltam képes megirni, azután egy bankjegyet hozzá csatolván, bepecsételtem és címezem, és székembe ájultan visszaestem. Több nap múlt, mielőtt ez izgatottságomból felüdülhettem volna, és rémületemre észrevevem, hogy levelem nem küldetett el. Azonnal a postára küldöm, hogy az első hajóval tovább szállíttathassák, és a hosszas időt, míg válasz érkezhetett, beteges türelmetlenséggel éltem át. Végre egy levél jött ... de nem tőle — a cím Henderson kézirata volt, a levélből megtudom, hogy Coralie meghalt. — Ekkor újból elvesztem eszméletemet, és két hóig az őrültek házába kellett, hogy vigyenek. Azonban mindenütt becsületes emberekkel volt dolgom, mert midőn végre fölgyógyultam, a britt konzul, hajóskapitányom megbízásából, betegségem minden költségének levonásával 500 font sterlinget kézbesített nekem. Miután e pénzt biztosan elhelyezem, azonnal nyűgat felé mentem, és ott egy darabig mint vadász éltem, vagy egyedül az úttalan erdőségekben bolyongva, vagy pedig nyers és vad cimborák társaságában, kikkel, a mennyire tehetségemben állt, minél kevesebbet érintkeztem. — De az istenért, mi lehetett az ok, mely miatt ön Coraliet elhagyá ? — kérdeztem. — Mindjárt meg fogja tudni, — viszonzá. — Engedje, hogy egy pillanatig gondolataimat rendezzem. Kezeit nehány pillanatig szemei elé tartva folytatá:— Mihelyest Coralie szerelmében, a melyet kitartásom által nyerhettem meg, megbizonyosodom, sürgettem őt, hogy nemmé legyen. Sajátságos módon azonban a társalgást e tárgyról mindannyiszor másra vitte át, és megzavarodva, kellemetlenül látszott érintetni, midőn arra ismét visszatértem. Egy napon szemrehányásokat tevek neki, hogy szerelmemmel csak tréfát űz, és kértem, hogy ha oly őszintén gondolkozik, mint én, határozza meg a napot, amelyen enyémmé akar lenni. (Folyt, köv.) Még egy séta — Okt. 2. — Talán már untatom is olvasóimat a sok „sétálással.“ — De bocsánat! én a sétát kimondhatlanul szeretem, mert, amint magam írtam már meg e lapokban („A házi és társadalmi élet Rómában“) „a tevékeny lélek is örömest keres pihenést, s szinte felüdül, ha szerepét, a működést, egy időre a testnek adhatja át. Séta közben a lélek minden erőszak nélkül, mintegy magára hagyatva tévelyeg a tárgyakon, melyeket a véletlen eléje hoz. Az ilyen foglalkozás kevésbe kerül; édes annak, aki a természetet élvezni tudja, s csak az előtt nem bir érdekkel, a ki mindazt megveti, a mi természetes, ami egyszerű.“ Egy szép őszi reggel — mi mai nap ritkaság, — gyalog indultam ki a gyönyörű Tárnokvölgyébe, melyről múlt alkalommal olvasóimnak némely történeti mozzanatot mondtam el. Amint a Gellérthegyet elhagyjuk,alacsony hegyenyészeten álló csinos német falu felé vezet az út, melyet Promontoriumnak neveztek el, valószínűleg még a rómaiak, mert a Vértes hegység itt a Dunáig nyúló hegy fokán áll. Átellenben Sorokság (és nem Soroksár) táján római erőd volt, mely a hősök rohamával igenis, de az idő lassú harcával dacolni nem tudott. Innen nem messze Promontoriumtól ,állt a múltkor említett Potentiana, melynek sáncai Érden, Százhalmon, Ercsin, Adonyon, keresztül, talán egész Rác-Almásig húzódnak. E művek elpusztulnak, de a nép emlegeti még a római sáncokat. Ó-Budánál nagyobbszerü kettős várda állott, melynek csillagai vizvezető művek által voltak kapcsolatban, ha tudományi észleleteim nem csalnak, ezzel szemközt K. Megyer környékén is állott valamely erőd, de melynek romjairól nem tudok. E várakat azonban csak azért soroltam elő, hogy bebizonyítsam, miszerint a környék, melyről írok, már a rómaiak idejében roppant fontossággal bírt, miután ők — kik inkább a nyílt csatának, mint a várharcnak voltak barátai — ezen aránylag nem nagy tért ily nagyszerű erődítésekkel látták el. Hogy később bevándorlott őseink szintén e vidéket tartották az országban legfontosabbnak, tanúsítja, hogy Árpád is ezt tette új hazája középpontjává, hogy ő is itt lakott leginkább, s ugyanitt ÓBuda felett temettette el magát. De ránk nézve évszázadok tették drágává ősz Buda környékét, melyet őseink vére át meg át áztatott, s hol minden hant, minden gyepecske egy-egy magyar hősnek portetemét fedi : „Hantra dől a pásztor, fütyörészve legelteti nyáját, És nem tudja kinek hős pora nyugszik alant.“ * Ki fogná azután tőlem rész néven venni, ha én, kit az Isten csakúgy magyarnak teremtett, mint titeket nyájas olvasóim — ha én mondom, — legnagyobb élvezetemnek tartom, valahányszor ősz Buda ormain s alattuk a síkokon andaloghatok. Ilyenkor mindent otthon hagyok, — csak képzelmemet hozom magammal, úgy mint a gourmand, ki, ha valami jó falathoz ér, még a szemét is behunyja, csak hogy minden élvezet egy érzékének jusson. Legfölebb egy pár igénytelen szivarkát viszek zsebemben e magános sétáimon, melyeknek malóka füstgomolyaiban mintegy megtestesítem a múlandóságnak körülem lebegő árnyait. Most elfojthatlan vágy vonzott a völgybe, hol Attila teteme nyugszik. Kő nem mutatja helyét, s a végzet az utókornak nem engedte meg, hogy ez emlékdus nyughelyét kijelölhetné. Keresték nálamnál felmérhetlenül kitűnőbbek, kerestem már egy ízben magam is, de az eredménynek még csak árnya sem lett jutalmunk. Annyit tudunk ma, mint tudtak krónikásaink ezelőtt pár száz évvel. Attila sírja a Tárnokvölgye , s ha majd évszázadok múlva a hálás utókor egy másik feledhetlen őst fog keresni, ki nem szerzett dicsőséget a magyar fegyvernek, hanem kifejezést a magyar szív legmélyebb érzelmeinek, hangot a néma alaknak, s rettegés helyet becsülést és szeretetet a magyar nemzet iránt — ennek sirja Segesvári völgy. Ők is majd annyit tudnak, mennyit őseink tudtak azelőtt pár száz évvel. Ez alkalommal kirándulásom inkább puszta séta, sem mint tudományos célú ut volt. A kis Promontoriumot elhagyva, a tétényi dús szőlőhegyeknek folytattam sétámat, hol csodálva tapasztalom, hogy a szőlő míg az egyik tövön még majdnem éretlen, a másikon már úgy össze van úszva, mint a Hegyalján szüretkor. E sajátságos jelenség arra mutat, hogy az idén ott a bor, ha tán kevés, de mindenesetre kitűnő minőségű lesz. Tárnok és Tordas között találtam ezelőtt pár évvel egy halmot, mely sokban hasonlít a Csurgó körül talált hun sírhalmokhoz. Gondolhatja az olvasó, minő sejtelmesen dobogó szívvel léptem akkor e halomra. Megléptem körülékét — 75 lépést tett; — megmértem legnagyobb magasságát: ez lea ölnyi volt, s midőn azután további kutatás végett a faluba mentem volna, ott tudtam csak meg, hogy sejtelmemben mennyire csalódtam, hogy e domb régi ugyan, de nem sirhalom. Most ismét erre menvén, az erdő szélén jámbor pásztor embert pillantottam meg, ki könyvvel kezében heverészett. — „Dicsértessék a Jézus“ szólított meg, mikor közelébe érkeztem. — „Mindörökké! — válaszoltam. Mit olvasgat kend? kérdem tovább. — Azt hittem valami „Ferenc istóriája“ lesz , de mennyire bámultam, midőn a könyvet átvevén, Bálla „Világtörténetét“ ismertem fel benne. — Ezen ember érdekelni kezdett, s alig pár szó után már láttam, hogy egyikével azon természetes, józan eszű paraszt embereknek van dolgom, kik tehetségeiket ismervén, magukat, a mennyire körülményeik engedik, ki szokták mivelni, s kik — bármit mondjanak is részakaróink, hazánkban igen gyakoriak. Bántott a kíváncsiság; nagyon szerettem volna látni,valjon mennyire terjednek ezen ember ismeretei, s hogyan fogja fel azt, amit tanul. Kérdéseket intéztem tehát hozzá, melyekre ő körülbelül a következő szavakban adta elő a „hét bölcs“ történetét (az efféle embereknek ez igen kedves thémájuk, már maga a 7. szám is varázserőt gyakorol rájuk.) „Volt hajdanában egy igen hires nép , ott laktak valahol a két *) Dunán túl arra le a tétényi torony irányában. Ez pedig igen bölcs nép volt, a papjai mind versben prédikáltak, sőt még az istóriáját is versben irta meg egy vakember. Történt pe r A Csepel szigete lévén itt e vidék lakói a Duna két ágát két Dunának nevezik. — 958 —