Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-25 / 270. szám

270-ik sz. Péntek, november 25. Kiado-hivatal: pe­t „ baratok­ tere­­7. Első évfolyam 1864 ^FŐVÁROSI LAPOK Megjelen­t ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 fej pokat kivéve mindenn­ap; ko- „ « ** minden ig­!üdd.tUpkM. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. »«•*»...» Emlékszel -e? Tavasz volt...lágy, üdítő lég, Körülöttünk lepke, s virág. Úgy mosolygott reánk az ég Mint az anya a gyereknek, A midőn vele enyeleg . . . Emlékszel-é ? Folyó mellett ültél velem, Elmerengve néztünk belé, Mily simán foly, mily csöndesen, És szivünk azt sóhajtotta : Ha szerelmünk képe volna . . . Emlékszel-é ? Szerettél, de nem vallád be, S így még jobban szerettelek : Mind ott volt, mind ott a szemedbe, A mit szived eldobogott, Míg átnyujtád a virágot. Emlékszel-é ? Szép ibolyák — szegény virág ! Lehelletem hervasztott el. Oh, mily balga ez a világ, Nem türi a boldogságot; Oh ! egymástól elválasztott. Emlékszel-e ? Most te ott vagy, a­mig én itt. És közöttünk a válaszfal, Egy gondolat még lelkesít, Ha meghalunk — veled leszek . Egyesülnek a szellemek. Emlékezzél! Izidora. RAVENNA URA. (Történeti elbeszélés) Vértesi Arnoldtól. (Vége.) E mellett tökéletesen pártatlan, részrehajlatlan volt; nem kérdezte, ki kinek az embere? guelf-e vagy ghibellin, a Viscontiakat szolgálja-e, vagy a szö­vetséges hercegek részén áll ? Közé vágott kaszájá­val a vitézek közé itt is, ott is, és elseperte, a­kit épen szeszélye talált. Nem nézte azt sem, katona-e az illető, vagy ta­lán békeszerető polgár, a­ki fél a haláltól ? Itt nincs személy válogatás, tanuljon mindenki remegni. Remegett is mindenki, a kevély milánói herce­gek is. Épen nagy pompával akarták ünnepelni az ifjú Visconti menyegzőjét, kinek számára atyja Ga­­leazzo 600,000 forintért megvette János francia ki­rály leányát, a­mi ugyan nagy botránkozást okozott a magas fejedelmi udvaroknál, hanem János király­nak kétségkívül jó jövedelmet hajtott. A menyegző elmaradt e közrémületben. Arról gondolkozott mindenki, váljon megért­e a holnapot, nem menyegzőre való idő volt. A pompás készületek félbeszakadtak, a zaj helyébe halotti csendesség lé­pett, s fényes palotájában a herceg csak sápadt arcok­kal, reszkető alakokkal találkozott. A dögvész pusz­tított Milano falai közt. A­mint a pestis mutatkozni kezdett, Galeazzo el­futott a városból Montica várába, Bernabo Marigna­­noba futott. Látni sem akarták egymást, senkit, a­ki a dögvészes városból jön. Harc, háború félbeszakadt. Az emberek meg­szűntek öldökölni egymást, mikor a láthatatlan Isten öldökölt közöttük. S a­ki tegnap még kevélyen da­colt az éggel, ma hamut hintett fejére és mellét verte, de a pestis nem válogatott, bűnbánót, és bűnöst és ár­tatlant, mindenkit magával ragadott. Jajgattak és imádkoztak Olaszország minden városában , holtak hevertek az utcákon, és a büzhödt légben tovább szállt a ragály tartományról tarto­mányra. Bernabo bezáratta a marignanói kastély kapuit, és semmi idegent sem eresztett közel magához. A to­­ronyőrnek megparancsolta szigorúan, hogy ott fenn üljön tornyában, s ha lát valakit közeledni a kastély­hoz, a harangra tett ütés által adjon jelt. Ha egy em­­bert lát jönni, egyszer üssön a kalapácscsal a ha­rangra ; ha kettőt lát, kétszer, ha hármat, háromszor; a­hány ember jön, annyi kalapácsütéssel jelentse. A toronyőr ismerte urát, jól tudta, mily szigorú­an megkívánja parancsainak teljesítését, és ott ült folyvást fenn a toronyban, s nézegetett jobbra és bal­­­­ra és mindenfelé, nehogy valaki észrevétlenül köze­­­­ledjék. Mihelyt távolról látott valakit a kastély felé tartani,kezébe kapta kalapácsát s rá ütött a harangra, a­mint meg volt neki hagyva. Hanem egyszer mégis elmulasztotta ezt. Bernabo épen történetesen kinézett az ablakon s lát milánói nemeseket közelitni a kastélyhoz, pedig a harang­ütést, a parancsolt jeladást nem hallotta. Látja, hogy a nemesek már egészen közelre ér­tek, s a harang még sem szól. Akkor zordonan kiált testőreinek : — Menjetek föl s vessétek le a toronyört. Fölmentek, de a toronyört nem vetették le, csak egy ujjal sem érintették, sőt a mint meglátták, lesza­ladtak mind, nyakrafőre taszítván le egymást a lép­csőkön ; pedig senki sem kergette őket, hisz a sze­gény ember csendesen feküdt harangja alatt — halva. — A pestis, a pestis! — kiabáltak elsápadva és reszketve mint a nyárfalevél. Bernabo is reszketett. Ah, a hatalmas hercegnek nincs fegyvere e ragály ellen, betör bezárt kapuján, elfoglalja kastélyát és nem lehet ellentállni, nem le­het elűzni őt! Bernabo fölugrott és futva hagyta el Marignanot. Testőreire, kik kisérni akarták, ráordított: — Ne jöjjetek hozzám közel! Csak távolról volt szabad követniük. Egyetlen egy embernek sem engedte meg, hogy közel jöjjön hozzá. De hová fusson, hová rejtse magát az üldöző rém elöl, mely nyomában jön? Kiválasztott egyet vadászlakói közül. Ez a leg­sűrűbb erdő közepén állt, ember ide ritkán tévedt, e járatlan erdőségbe, melybe csak itt ott vezetett egy­két gyalog ösvény. Ide bujt Bernabo herceg, megtiltván mindenki­nek , hogy közeledni ne merészeljen. Az ételt úgy kellett neki benyújtani pózna végén s meg nem tűrte, hogy ruháját érintse valami emberi lény. Hátha már benne van a pestis valamelyikben ?! Testőreinek a vadásziaktól távol kellett őrt állni és vigyázni, hogy valami idegen ne közelítsen. Aztán két mértföldnyi kerületben karókat és akasztófákat állíttatott föl sűrűen egymás mellett, és hirdetési táb­lákat, melyekre nagy betűkkel föl volt írva, hogy ki e korláton átlép, fölakasztatik vagy karóba húzatik. Ez tájékozásul szolgálhatott a közönségnek, s mindenki óvakodott e korláthoz még csak közel jönni is. Mialatt Bernabo herceg ily hatályos eszközökkel igyekezett megóvni magát a rettenetes pestistől, a­­ pestis bejárta Romagnát és Herruriát. Ott talált két nemes lovagot, kik két év előtt jöttek a távol Né­metországból, nem hozván magukkal egyebet, mint­­ egy szál kardot, bátor szivet és égőboszut e szívben. Két év mult el, s a boszu, mely ez országba ve­zette őket, még nem volt bevégezve, de a két nemes ifjú nem tette le a kardot; a pestis aztán kivette azt a kezükből. Előbb az idősb betegedett meg. — Öcsém, vedd át e kardot, holnaptól fogva téged illet mint a család fejét, — szólt elgyöngült hangon. S átnyujta az ősi kardot. Az ifjabbik fiú sírt s zokogástól alig birt szólni. — Ne szólj igy, bátyám. — Én érzem, hogy meghalok, — viszonzá az idősb. De már estefelé az ifjabbik is annyira roszul lett, hogy le kellett feküdnie. Hajnal tájban bágyadtan emelte föl fejét, s tiszta nyugodt hangon megszólalt : — Bátyám, isten nem akarta, hogy a boszú mű­vét végrehajtsuk; a büntetés az ö joga, mi csak em­berek vagyunk. Legyen meg az ö akarata. — Legyen meg az ö akarata, — viszonzá az öregebb testvér. Egy óra múlva még az idősb fiú nővére nevét sohasta, aztán többé egy szót sem szólt. Mikor a nap délre hágott, már egyikök sem élt. VII. Monte Carelli és Monte Vivagni, Tano gróf két vára, nagy szálka volt a florenciák szemében s nyu­godalmuk soha sem lehetett e két rablófészek miatt. A szilaj Tano gróf nem szűnt meg ingerelni folyvást a respublikát. A hányszor csak szerét tehette betört a florenci földre, úgy, hogy a föld népének mindig aggódnia kellett miatta, s fegyverrel kellett őrizniök marha és juhnyájaikat, soha nem alhattak egy éjjel sem biztosságban. Volt Tano grófnak egy udvari bolondja, elmés, éles eszű bohóca, a ki szeretett nevetni és okosabb volt, mint a komoly Tano gróf. Ez az udvari bolond egyszer elbújt egy mély árokba, mely épen a határt képezte, elválasztván a gróf birtokát a respublikáé­tól, s onnan elkezdett nagy lármával kiabálni: — Fegyverre! fegyverre! Hirtelenében mintegy ötszáz florenci paraszt és polgár futott össze, fegyverrel kezeikben, keresve e fölriasztás okát. Mivel már megszokták Tano gróf zaklatásait, most sem gondoltak egyebet, minthogy a gróf rablócsapata tört át bizonyosan ismét zsák­mányolni. A kiabálásra a más oldalon előjött Tano gróf is, és a­mint meglátta udvari bolondját az árokban, el­kezdte szidni őt, miért lármázta föl az egész környé­ket? Mire való ez az oktalan tréfa. — A tréfában rejlik a bölcsesség, — szólt a bohóc, kimászván az árokból; boldog az, a ki meg­tudja érteni. Lásd gróf csak egyszeri kiabálásomra is ötszáz florenci állt talpra, a nélkül, hogy a milánói uraknak csak egy embere is jött volna. És a bohóc közelebb hajolt urához és komolyan mondá : — Nem látod-e be, hogy egy évig harsogtatha­­tod Roland kürtjét, a nélkül, hogy csak öt embert kapnál Milánóból segélyül? Nem érted? — Nem akarom érteni, viszont­ dacosan Tano gróf. — Magyarázat kell hozzá ? — Hallgass. Neked illik így gondolkozni, te csak egy bohóc vagy; nekem nem, mert én Tano gróf vagyok. — Bölcs felelet, megérdemled, hogy a floren­ciák fejedre húzzák csörgő sapkámat. És a bohóc ne­vetett, a­hogy csak torkán kifért. Tano gróf folytatta apró zsákmánylásait, boszant­­gatásait a florenciák ellen. A respublika végre na­gyon is megsokalta és a tanács elhatározta, tovább nem tűrni a rabló szomszéd közéllétét. Eddig csak arra szorítkoztak, hogy megvédjék I Tano gróf betörései ellen a respublika területét, most I a signoria végzéséből teljes hadi készülettel elhatároz­­. I­ták megtámadni a fosztogató szomszédot saját rész

Next