Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-19 / 265. szám

265-ik SZ, Szombat, november 19* Kiadó-hivatal, SPest, barátok­ tere SZ, Első évfolyam 1864 - ~ FŐVÁROSI LAPOK :§?' Megjeleli az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kp­pokat kivéve mindenn­ap; ko- .. « Bélyegdíj minden ig­fonkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tetágkor • • • 30 kr ■ 1 ' - -- — -- ... - | RAVENNA URA. (Történeti elbeszélés) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) II. Azután szalagra kötve nyakába akasztotta a fehér kendő darabját; öcscse ugyanazt cselekedte. Megfogták egymás kezét és letérdeltek egymás mellé. — Esküdjünk meg itt. És megesküdtek, hogy rettenetes boszut fognak állni kedves szép testvérük haláláért s hogy engesz­­telhetlen gyűlölettel fogják üldözni és kiirtani ez életből a gonosz zsarnokot, ki halálának oka volt. A két ifjú aztán megölelte egymást. Aztán ismét szótlanul visszamentek a vár udva­rán át. Fölkapcsolták fejeikre a sisakot, karjaikra és mellekre a páncélt, s ez alatt csak egyetlenegyszer szólalt meg az öregebb fiú. — Öcsém, testvérünk úgy halt meg, mint nemes hölgy. Címerünk tiszta és szenvtelen marad. Már készen voltak. Ekkor hivaták cselédeiket s az idősb testvér igy szólt az öreg toronyőrhöz : — Mi a római szent birodalom grófjai, kineve­zünk téged ezen válunk teljhatalmú várnagyává, őrizd meg azt hűségesen számunkra, s gondot viselj, hogy családunk becsülete csorbát ne szenvedjen. S a többiekhez fordult: — Ti mindnyájan engedelmeskedjetek ezen ki­nevezett várnagyunknak, csak úgy, mint önmagunk­nak. Mi most hosszú útra megyünk, s ha három év alatt nem találnánk visszatérni, menjetek le a faluba, a tisztelendő benediktinusok kolostorába és mondjá­tok az apát urnak, mondasson misét lelkeinkért és jöjjön, vegye birtokába a várat, mert végrendele­tünkben a szerzet számára hagyjuk minden birtoka­inkat és minden jogainkat, melyekkel bírunk a csalá­dunktól igazságtalanul elvett várakra nézve. És mond­játok, hogy ha visszanyeri a szerzet elvett várainkat és jószágainkat, tétessenek egy márványkövet szá­munkra a kriptában és nővérünk számára egy szépen faragott fehér márvány­követ. Aztán szavait végezve, megölelte az uj várna­gyot, a fiatalabb gróf is megölelte. És elővezettették paripáikat. Öreg két ló volt, meglehetősen eltörődött, ha­nem jó és hű , mint mindenki, ember és állat, itt e várban. Az új méltóságra emelt toronyőr hiába esede­zett urainak, hogy engedjék et velük menni, teljesít­sék neki ezt a kívánságát, hadd mehessen velük, ő már öreg ember, soha sem kért tőlük semmi kegyel­met, most az egyszer kéri, ne tagadják meg tőle,hadd kisérhesse őket utjokra. — Az nem lehet, jó öreg, — viszonzá a gróf. A szegény nemeseknek nem volt több lovuk, csak e kettő. Felültek. A cselédek még egyszer hoz­­zájok mentek s elbob­ták kezeiket csókokkal. Az öreg emberek mind kényeztek. Az ifjú lovagok még egyszer búcsút intettek kezeikkel s aztán kilovagoltak az ősi vár kapuján. Este­felé volt már, de nem akartak tovább vá­rukban maradni, nem akarták ott tölteni az éjt. A boszu űzte, s a fájdalom nem hagyta megpihenni őket; keblekben hordták a tört, mely minden perc­ben éles szúrással hasította át bensejöket.Hogyan lehe­tett volna bevárniok a reggelt ? Álom nem jött pil­láikra, fejek és szívók égett, mint izzó parázs. Egész éjen át lovagoltak, mint két árnyék, né­mán, szótlan, a sötét éjben. A jó lovak összeszedték erejüket, a nemes vér felmelegedett ereikben, s mintha megfiatalodtak vol­na, gyorsan ügettek előre a tekervényes erdei után. Mintha érezték volna a boszu füzét, mely uraikat he­víti , mintha részt vettek volna benne! Keveset és rövid ideig pihentek a nemes lova­gok. Nap nap után múlt és mentek gyorsan tovább, tartományról tartományra, városról városra. Ők nem éreztek fáradságot s derék lovaik mer­­tek a­mig menni bírtak. A ló megtette kötelességét, hiven, becsületesen. De ez itt hosszú volt, s az öreg, hadjáratokban eltörődött testben, nem volt már elég erő. Az egyik paripa kidőlt az útban. Akkor az ifjabb testvér leszállt lováról s átadta azt bátyjának. — Én majd gyalog megyek. — Az én lovam dőlt ki, én fogok gyalog men­ni, — viszonta az öregebb. Öcscse nem akarta azt semmikép megengedni, hanem az idősb testvér keményen szólt hozzá : — Én vagyok a család feje és én parancsolok, te engedelmeskedni tartozol. Az ifjabb elhallgatott és lován maradt ülve. Az idősb gyalog ment mellette, így mentek egy hétig. Már föltűntek a láthatá­ron a magas kék hegyek, melyek az olasz földet Né­metországtól elválasztják. Az út mindinkább terhe­sebb jön, sziklás magaslatokon, meredek hegysége­ken vezetett át, a jó jó nehéz elfúló lélekzettel, de csüggedetten haladt előre; most egyszerre lerogyott, még egyszer fölemelte fejét, utolsó öröködéssel telje­­sitni akarván szolgálatát, feje lehanyatlott és kilehelte hű páráját. A két ifjú folytatta útját, most már mindketten gyalog. Hosszú terhes út után leszáltak az alpesek lej­tőin. Lábaik előtt terült el a szép Lombardia, a virító mezők, a gazdag olasz városok, de a két ifjú nemes lelkében a nyájas vidék látása, csak gyűlöletet és közelgő boszu komor érzéseit lobbantotta magasabb lángra. Szemeik a távolban keresték a ravennai zsarnok városát. Oh, az még nagyon messze volt! Mentek tovább, fáradatlan, lankadatlan. Útközben, a­mint így haladva Mantua városá­hoz értek, nagy sereget, hadi népet találtak ott a vá­ros mellett táborozva. Megismerték, hogy honfiaik, németek, s közelebb jöttek a táborhoz. — Németek vagyunk s a római szent birodalom grófjai, —— szólt az idősb testvér a katonákhoz; — vezéretekkel akarunk beszélni. — Vezérünk a vitéz Lando gróf, — viszonzák a katonák ; — amott áll sátora. Ha beszélni akartok vele, jöjjetek. S a két testvér belépett a vezér sátorába. Lando gróf drága bársony kereveten ült, bár­sony ruhában, s nyögött a nyakába akasztott arany láncok súlya alatt; ruhája, fegyverzete, mindene tele volt rakva drága kövekkel s tetőtől talpig csillogott. Ezen ember előtt állt most a két ifjú, szegény kopottas öltözetükben. — Németek vagyunk, uram,— szólt az idősb,— és ti is németek vagytok. Rokon kér a rokontól se­gítséget, s a nemzeti becsület mindnyájunknak paran­csol. Azért jöttünk hozzád, és mikor táborotokat itt láttuk, gondoltuk magunkban : ezek itt németek, a­kik segitni fognak két nemes német lovagot boszul állni egy nemes német hölgy haláláért. A drágaköves vezér bámulva nézett a szegény jövevényekre. Mit akarnak ezek tőle ? A két fiú szegény, világban járatlan ember volt s azon képzelődésben voltak, hogy minden német szív oly nemes, oly lovagias, mint az övék. Ez a merő remény vezette őket honfiaik táborába. És az idősb fiú lángoló szavakkal mondta el sze­rencsétlen szép testvérük halálát, az esküt, melylyel megfogadták bosszút állni érette, hosszú utazásukat s a célt, hová törekesznek. Lando gróf eleinte mosolyogva hallgatta a be­széd kezdetét, aztán a tűz észrevétlen tüzet gyújtott az ő hideg szivében is, arca kigyuladt, fölugrott a kerevetről s megragadta az ifjúnak kezét: — Bernardino de Pollenta,a gazdag Ravenna ura az, kin boszut akartok állni ? Itt van kezem, veletek megyünk, én és egész seregem. Nemesi szavamra es­küszöm, boszut állunk a gaz kéjencen és egész Ra­­vennán! E Bernardino dúsgazdag, zsák számra áll­nak kincsei. Hurráh! Föl fiaim, mind fegyverre : Ra­venna ellen megyünk. Kincs és arany lesz halommal. Ujjongva fogadta a sereg a vezér kiáltását. S nemsokára kezdték fölszedni a sátrakat és készülni a hadjáratra Ravenna ellen. (Folyt. köv.) A CSIPKERUHÁS NŐ. — Elbeszélés — Bornemisza Bertalantól. (Folytatása és vége.) Mintegy félóráig jártak fel-alá az utcákon, köz­napi tárgyakról beszélgetve. Ekkor Zoltai erővel la­kására vonszolta a vonakodó Démon urat. — Mit akar ön reggelezni, —kérdé itt vendégé­től, ki a falon függő olajba festett nemesebb lovakat vizsgálá. — A mit ön fog, — felelé, s folytatta vizsgáló­dásait. Kevés idő múlva Zoltai inasa reggelihez szókitá őket. Egy mellékszobába távoztak, hol a terített asz­talon b­ea, kávé, csokoládé, beatsteak, hideg húséte­lek voltak. — Az ön túlságosan pazarló, — jegyzé meg Démon ur a terhelt asztalt meglátva, s mindketten reggelihez ültek. Reggeli után törökpipával a kandalló mellett, egymással szemközt foglaltak helyet. Zoltai, mint látszott, ismét visszaesett abba a kedvetlen hangulatba, mely miatt nyugodni nem tu­dott, mely őt a reggeli sétára készteté ; mert szóta­­lanul, a bodor füstökbe merülve, ült vendégével szemközt. — Ugyan Zoltai úr ! — törte meg a csöndet Démon úr. — Nos? — kérdé a kérdezett mintegy fölocsúd­va elmerültségéből. — Vallja meg őszintén. — Mit? — Hogy hol merengnek gondolatai. A múlt fá­ján édes emlékein-e, vagy a jövő reményein ? — Egyiken sem. — Hogyan ? — Mert------­— Nos? — A múltban emlékeket nem birok, a jövő nem számomra termi reményeit. — Hogyan beszélhet ön így, kinek oly szép öröksége van. — De ismeri ön a feltéteket is. — Melyeket ön kényszerítőknek hisz. — Mert valóban azok. — Más örömmel hajolna meg az ennyire kény­szerítő feltéteknek. — Meglehet. — S ön blazirtságának tulajdoníthatja, ha örök­ségét elveszti, melyet elnyerni egyedül önön áll. — Én kész vagyok elveszteni, fökép most — esett ki akaratlanul njakán. — Fökép most ? — Úgy! — Értem önt. Azt a­­ kis báli tündért csak nem tudja feledni, nemde ?

Next