Fővárosi Lapok, 1864. december (1. évfolyam, 275-299. szám)

1864-12-02 / 276. szám

276-ik sz. Péntek, december 2» Kiadó-hivatal: Pest, bárét tok-tere ’7. sz. Első évfolyam 1864 . FŐVÁROSI LAPOK. Si Megjelen az ünnep utá ni na- Hasábos petit sor . . 4 kr pokat kivéve mindenn­ap; ko- Bélyegdíj minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tetálkor • • 30 k«- Mikor ő beteg volt. 1. Mig arcodon piros rózsák nyíltak, Mig szemedben ragyogó láng égett; S vége nem volt tündér­ mosolyodnak, Égi lénynek képzeltelek téged. Most, hogy szenvedsz megemésztő lázban, Rózsáidat a szenvedés tépi, S számítgatjuk, pereidből még hány van: Most látom, hogy földi vagy, miként mi. Egykor hittem, hogy leszállsz a földre, És e hitben szivem kéjtől égé . — Most itt állok melletted megtörve, S ód reszketek, hogy fölszállsz az égbe ! II. Tündöklő nap, oltsd ki ragyogásod, Sötét éjjel lepje a világot; Legyek vakká, bármily fájdalmat ád, Csak ne lássam elhervadott arcát. — Mosolygó ég válts haragos képet : Szélvészeddel a földet zúzd, tépjed; Siketüljek meg a szörnyű zajban, Csak ne halljam, hogy ajkam­ „jaj“ van. III. Ha egy virág hervad el a földön, Halálával száz más nyílik rögtön, Ámde nekem ő egy egész tavasz. — Oh uram, irgalmazz ! Ha egy csillag lehull rövid fénynyel, Millióiul ragyog még az éjjel; Ha ő lehull, éltemben a nap az. — — Oh uram, irgalmazz ! Mit beszélek ? Hisz, drága betegem, Nem ez, nem az; ó a világ nekem ; Ha meghal, egy világ halála az! — Oh uram irgalmazz ! IV. Kis gyermeket láttam haldokolva : S hittel szóltam : ez az isten dolga! Férfit láttam hullni a halálba ; De lelkemet ez meg nem alázta. Jó anyámat láttam menni sirba ; Szivem vérzett, de mégis elbirta. Láttam tengert őrült csatájában, S a habok közt ott állottam bátran. Láttam halált gyilkos harc hevében, És én bele rohantam kevélyen. — — Most itt egy kis beteg virág mellett. Megrémit, óh egy jaj, egy lehellet. Gyáva vagyok, gyáva, tehetetlen. — Örök isten tégy őrültté engem ! V. Mért e szilaj gyilkos verseny ? Úgy sem nyeri őt el egy sem! Ellene lázadt föld, pokol. — S ő szenved, de meg nem hódol. Küldtek reá kínt, fájdalmat. Miért ? Hisz, ő meg nem halhat! — Jóságáról adnak számot, A galambok, a bárányok. — Nagy szépsége fel van osztva A füvekbe, virágokba. —• Szeme csillag, ajka hajnal, Szava zeng a madár­dallal. Szivét szivem rég megnyeré, S tiszta lelke az istené. — — Nem maradt már nekik semmi! Mit akarnak hát elvenni ? . . . S­zúg szava pokolnak, földnek : „Boldogságát irigylek meg!“ Szász Gerő: SZERELMES TÖRTÉNETEK. — Nemes Alberttől — (Vége) E szavak ellopták eszem háromnegyedét. A megmaradt rész nem volt elég egy okos gondolat­ra. A grófnőnek joga volt követelni a cár halálát is, s én megtettem volna azt. Vizzel teli poharat kértem szép Feodorámtól. Arany volt a pohár, rubinokkal, gyémántokkal ki­rakva, csak tartalma volt szintelen. Gyakran járunk így az életben, ugy­e Aurelian . .. No, ne vigyorogj. Feodorának nyújtom a poharat; kezem nem volt remegő, szemem sem lehetett gyötrő kinézésű, sőt biztató, mert feleségem mosolygva hajtá föl. Megitta a mérget. Az naptól soha sem láttam azon arcot, csak néha álom­óráimban, akkor sem fe­nyegető. Temetését nem vártam meg, nem volt erőm ahhoz. Kacagtok ? Ne kacagjatok, hanem igyatok. Se­neca, vagy Jaques, vagy mi az ördög, kocsmáros! groggot elé! Igyatok, s ha nincs pénz, itt hagyjuk, Atticus, az inggombodat, és én a kalapomat és köpö­nyegemet, a­melyekért ha én volnék pálinka­mérő, nem adnék egyetlenegy kortyot sem. Ne ásitsatok hát mikor én beszélek. Hol is hagytam el ? — igen, a halálnál, meg rosz köpönyegemnél ... A halál eszméjével indultam céltalan utamnak és gallér köpönyegemmel. Nem volt már házam, hol fejem lehajtsam, de mit ért volna az is. Nem volt benne a ház lelke, s a házi­gazda léleknyugalma. Bár három képekkel let­tem volna gazdagabb, hogy búbánatomra egy kis me­legítőt ihassak, a­mi nagyon elfért volna a hideg időben és a hideg kebelben. Hét­pajtások, legyetek több figyelemmel. Négy hónap múlva Párisban voltam, mert meg­hallottam, hogy az én grófnőm is ott van, s hercegi­­leg él és költ. Jószágaimat, mint később hallám, — újra elveszté, s megnyerte egy tőzsér­­palotámat, azt a „hét tornyos“t pedig másnap eladta egy tiflisi nye­­gócosnak . . . Azt a szép palotát, — raktárnak! Igyatok, bolondok ! hiszen újra dúsgazdag vol­tam,— azaz hogy vagyok. Valami szenteskedő nagy­­néném száradt ki a földről, s két milliót hagyott re­­ám. Szép összeg, ugy­e ? Én is azt mondottam, mi­kor a halottas háznál, hova koldulni mentem, ezzel a hírrel fogadtak. De nem lepett meg , örökké nagy dolgokat vártam attól a zörgő csontú haláltól. Mint mondám, négy hónap múlva Párisban vol­tam, a régi fénynyel, a régi szenvedéllyel. Hallottam, hogy a „fekete grófnő“ a világváros első arszlánnője, és itt is folytatja hírhedt makaó es­télyeit. Alig vártam, hogy megjelenhessek. Pampa­ ne sóhajts­a makaó szóra mindig akko­rákat, mint egy trombita. Megjelentem, észrevétlenül. Volt gondom, hogy a fekete szakáll jól elfödje arcom ismertető vonásait, s fekete hajam a szőkét. A pazar világítású illatos teremben ott találtam a felsőbb körök nagyjait, kik eljöttek pénzüktől meg­­menekedni, mert eddig alig volt eset reá, hogy a szép házinő veszteséget szenvedett volna. Bár szi­vemben mélyen volt bevésve a megtorlás eszméje,­­ mégis inkább a grófnő egykor imádott alakja, mint a kártyaszenvedély vont bükörébe, mint az evetet a boa constrictor lehe, s a holdkórost a fagyos égi test delejes varázsa. A grófnő szokás szerint folyton nyert. Meg kel­lett várnom a szerencse fordulását, ámbár izgatott ke­délyemben félni kezdtem, miszerint azon este hiába lesem. Végre eljöttek a vesztes percei. A grófnő szenvedélylyel keverte a kártyákat kis kezeivel, megnézve a tételeket, s osztva. Eljöttnek véltem a határpercet. Fölszólottam : bank! Föl sem tekintve nyújtá a kártyalapokat. Nyer­tem, ő elsápadt. — Bank! szólott most ö, reá mutatva az elhú­zott pénzcsomóra. Hidegen feleltem: — Grófnő! itt két millió van az enyémmel együtt, egészben átadom. A hideg kimért hang fölláztta a játékosnő kebe­lét, s azt felelte : áll! Alig ette ki, én fölmutatva kár­tyámat, hátra hanyatlott, két milliót vesztett, épen annyit, a­mennyivel birt, mely összeg nélkül koldussá jön. Épen olyan, mint hónapokkal az előtt én, Odes­­sában. Részletezzem tovább a játék folyamát ? ... nem teszem. Mit azon percekben éreztem ereimen átfutni, az sötét gyönyör vola. De még nem voltam a kivánt eredménynél, kockáztatni akartam mindent, hogy mindent nyer­hessek. — Egy ajánlatom volna, grófnő ! szóltam eddig nem ösmert nyugalommal, s támlányba ereszkedtem. Feszült csönd állott be. — Saját pénzemet, a nyerttel együtt bízom a szerencsére; ha vesztek: a pénz a grófnőé, ha nye­rek : nyereményem a grófnő — élete !.. A hölgy arcélét önfényü sápadtság lepte el. Ez utolsó szó által ismert reám , ki­ppen e tétellel egy életet vesztettem el. Mint villany járta át agyát — talán a remény gondolata, hogy visszanyerheti a pénzt, mi az olyan nőnek maga az élet, s mi nélkül ez utóbbi úgy sem érne semmit. S ha nyer, — én újra nyomorba sülyedek menthetlenül. Az utolsó pont vala a boszu. Heh, mit gondoltak,­­ nem fogadta el? Úgy soh sem voltatok igazi játékosok , a játékos nem gon­dol, csak tesz. Mikor az elfogadási szót kimondta nem nyújtot­tam balgán a kártyát oda, hogy csak húzzon, egy puszta szóra. Nekem írás kellett, erős kötelezvény, mely szerint ha veszt, szabadon rendelkezhetem egész életével, akaratom szerint. Volt eszem, olyan pon­tokat szúrni közbe, hogy érvényes legyen a törvény előtt is. A kötelezvényt rég elvesztettem, de azért a grófnő most is akaratomtól függ,azon hiszemben,hogy most is meg van. Higgye !.. én is eleget hittem ne­ki, olyat is, mit jobb lett volna nem hinni soha. Az írást aláírta, a játékot elveszté. Neki is schlagelje volt, nekem is ... az övé nyolc volt, — az enyém . . . hehehe ! .. . kilenc! . . Emlékeztek az odessai játékra ? épen ilyen volt. . hehehe ! No, most kacagjatok groggos átalagok , most! Sok év múlt azóta. A roppant kincset mind el­makaóztam ; de ti, kik ismeritek a kártya forgását, ugy­e nem tartjátok hihetlennek, hogy újra millio­naire leszek , ugy­e ? Ne beszéljétek tele a fejemet azzal a kérdés­sel: ki a „fekete grófnő?“ azt már bajosan mondom meg. Hanem mégis megteszem, kedvetekért. Láttátok a Neptun-utcában ama görbedt utca- i seprő, ráncos és fekete asszonyt, épen olyan, mintha­­ egy cigány dádé felesége volna. Az a gyönyörű serem­e.

Next